Pergetés
Mindig izgatottan várom, ha idegenbe megyek horgászni, főleg, ha a Balatonra. A természetes vizek vonzottak világ életemben, s bár a dunai süllő a legszebb hal számomra, azért az opálos balatoni balin vagy a nád széléből kibogarászott csuka is megér egy-két óra autóutat.
Iszonyat ütemben esik a Duna hőmérséklete, jelenleg 15,7 fok, s az elmúlt napok kiszámíthatatlan időjárása miatt vízre menni is alig lehetett, nemhogy halat fogni, bár partról néhány darab balint kicsavartam pergetve.
Az idei évben kénytelenek voltunk újra alkalmazkodni folyóinkon a tartósan magas vízszinthez és az ezzel többnyire együtt járó zavaros, úgymond koszos vízhez.
Nem divat, sőt, inkább öngól versenyzőként arról írni, hogyan készülünk fel egy adott fordulóra. Ezeket az infókat kevesen osztják meg szívesen, így a téma szokatlan, de bízom benne, hogy sok horgászt (nem csak versenyzőket) érdekel. Már csak azért is, mert egy ilyen felkészülés során gyakran kell teljesen ismeretlen vizeket „dekódolni”, amivel minden pergető szembesül valamikor az életében. Ez a feltérképező hadművelet bizonyára versenyzőnként változó – így nyilván csak a saját, viszont már többször is eredményes keret-stratégiánkat, ha úgy tetszik, gondolatmenetünket tudom bemutatni, aktuálisan a most induló pergető OB pátkai edzése kapcsán, amit barátommal és versenytársammal, Tóth Lackóval küzdöttünk végig az eső és a szél ellenében.
Na jó, igazából a tonhalfélék családjába tartozik ez az Új-Zélandon kahawainak hívott remek tengeri hal, de az ozzik büszkén emlegetik ausztrál lazacként. Nézzük ezt el nekik, nem ez a legfurább dolog velük kapcsolatban...
Az elmúlt években volt szerencsém harcsákhoz a Dunán, és a Ráckevei- (Soroksági) Duna ágon is. Egyik helyen nappal, a másikon éjjel akadtam bele több alkalommal a márványos testű, titokzatos halunkba. A harcsánál fokozottan érvényes, hogy mindig tanul, tapasztal az ember, néha a halról, olykor a haltól, lássuk...
A több évre visszanyúló horgászpályafutásom során, mikor sikerült beleszaladnom egy-egy jobb halba, gyakran megkaptam horgászismerőseimtől, hogy szerencsés vagy mázlista vagyok. Ez manapság sincs másképpen, most is gyakran hallom, hogy szerencsém van a nagy halakkal. Lassan kezdek elgondolkodni, hogy a sok horgászattal eltöltött órának nincs jelentősége, s annak, amit úgy neveznek, hogy tapasztalat, szintén nincs köze a sikereimhez? Néha megpróbáltam megmagyarázni, hogy talán azért szeretnek a nagyobb halak, mert makacsul kitartok a csali vagy hely mellett, ami szerintem a darabosabb egyedekhez hozzásegíthet, és nem a „biztos” mennyiségre hajtok.
Még télen Gáborral a Dunán, addig nyáron a Balatonon hajtjuk a süllőket, így kiegyenlítődnek az erőviszonyok, mindenki horgászhat hazai pályán...
hirdetés
Néhány hete lehetőségem volt egy délutánt végighorgászni az RSD-n, Jani barátom csónakjából. Azokban a napokban sokat betliztem a fővárosi szakaszon, szóval nagy reményekkel indultam lefele a Csepel szigeten. Sok kapásról, szép halakról beszélt a telefonban, ami be is igazolódott. Már a peca végén terveztem, hogy a közeljövőben újra ellátogatok erre a nyugodt, szép vízre. Kapóra jött, hogy pont a napokban lett kész a csónakszállító utánfutám. Ki kellene próbálni!
Egy közel 140 hektáros tározón kellett megkeresnem a hőn áhított ragadozókat. Elejét véve a találgatásoknak, hogy melyik víz is lehet, elárulom, hogy a Zeteváralján található tározóról van szó, ami Erdély egyik legszebb tava is egyben. A terjedelmes vízfelület mellett rejtekhelyekben sincs hiány, így kellemes kalandnak ígérkezett a csukák lelőhelyének a felderítése. Nem írom, hogy nehéz, vagy megerőltető feladat volt, mert ha így lenne, akkor nem szeretnék horgászni.
