Horgász akciók 920

Gégény Viktor írásai

 

Képletesen szólva, elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor a finomszerelékes pálcák végleg kiestek a kezemből. A keszegezés - különösen a folyóvízi fehérhalazás - szépsége számomra elsősorban abban rejlett, hogy sokféle fajú és méretű halat foghattam. Mindig volt egy kis izgalom a bevágásban, hogy vajon mi fog visszarúgni a zsinór végén. Akkoriban még gondolni sem mertem volna, hogy egyszer épp pergetve fogok egy száknyi keszeget, közel olyan változatosságban, mintha csontival úsztatnék…

Nemrég azt az építő jellegű kritikát kaptam, hogy az egyes módszerekhez kapcsolódó általános információkra sokkal inkább szükség van, mint a részletekbe menő, már-már szőrszálhasogató, versenyhorgászat szintű elemzésre. Jogos - gondoltam -, hiszen sokkal több a pergetéssel még ismerkedő pecás, mint a gyakorlott sporttárs. El is döntöttem, hogy ezúttal a csuka pergetéséről egy átfogó, általános, de azért a trendet követő írást készítek el. Majdnem sikerült is.

Nem divat, sőt, inkább öngól versenyzőként arról írni, hogyan készülünk fel egy adott fordulóra. Ezeket az infókat kevesen osztják meg szívesen, így a téma szokatlan, de bízom benne, hogy sok horgászt (nem csak versenyzőket) érdekel. Már csak azért is, mert egy ilyen felkészülés során gyakran kell teljesen ismeretlen vizeket „dekódolni”, amivel minden pergető szembesül valamikor az életében. Ez a feltérképező hadművelet bizonyára versenyzőnként változó – így nyilván csak a saját, viszont már többször is eredményes keret-stratégiánkat, ha úgy tetszik, gondolatmenetünket tudom bemutatni, aktuálisan a most induló pergető OB pátkai edzése kapcsán, amit barátommal és versenytársammal, Tóth Lackóval küzdöttünk végig az eső és a szél ellenében.

Hosszú évek óta harcsázom a Tiszán, az utóbbi pár szezonban pedig kifejezetten sokat pergettem erre a ragadozóra. Az eleinte partról történő (megjegyzem, nagyon eredményes) wobblerezést nálam az éjszakai partdobós, csónakos peca váltotta fel, majd a gájdolás okán a nappali módszerek következtek, mint a mostanában divatos fenék-wobblerezés és vertikális pergetés. A bejárt út és a látottak kapcsán, pár gondolat régóta jár a fejemben ezzel az egész harcsás mizériával kapcsolatban. Megírni mindeddig nem akartam, mert biztosra vettem, hogy parttalan viták eredőjeként (is) szolgálhat, ám gondolatébresztőként mégis aktuálisnak tartom. A célom nem egy vita-lavina elindítása, sokkal inkább egy másik út, egy másik világ megvillantása, még ha az talán utópia is.

Ritka az a tavasz, amikor nem áradástól duzzadnak a folyók. Különösen igaz ez a kis folyócskákra, mint a Hernád, a Sajó vagy a Bódva, csakhogy a lakóhelyemtől elérhető távolságban lévőket említsem, amelyek az első jobb eső hatására bezavarosodnak. Az idei nyitány azonban teljesen más volt. Nem is olyan rövid életemből sem emlékszem, mikor lett volna akár csak közel ennyi ideig tiszta víz a hegyi folyókon márciusban. Már az öröm, ha a hóolvadás előtti enyhülésben pár napot tudunk domolykózni, ezúttal viszont egészen április közepéig, az új tilalom kezdetéig hódolhattunk UL-szenvedélyünknek.

"És a bőrünk megcsillan, akár a pikkely a hal testén, s a bicikli kormányán a nikkel" – szólnak kicsit másképp ritmizálva a sorok a Karabély együttes: A holdfény aratása c. enyhén melankolikus, egyébként pedig zseniális számában. Egyik kedvenc zeneszöveg-részletem kapcsán óhatatlanul is a villantózásra szoktam asszociálni, melynek ide kapcsolódó, korántsem egyértelmű (kulcs)kérdése a villantó színe és fényessége.

A süllőzésben két dolgot szeretek igazán: a kemény, egyértelmű rávágásokat, és azt, hogy ennek a ragadozónak valóban tudás kell a megfogásához. Egy kis szerencsével, féltudatosan, akár „rosszul” húzott csalival balint, csukát, de még harcsát is lehet fogni, viszont süllőzésnél – különösen a jiges módszereknél – nagyon nem mindegy a mit-hol-hogyan kérdése…

Csukát fogni könnyű. Kitűnően lát, akár többméteres távolságból is támad, rendkívül gyorsan és pontosan. A víz bármelyik szegletéből előbukkan, és keményen rávág a villantónkra, wobblerünkre vagy akár plasztik csalinkra. Ennek alapján valóban a világ legegyszerűbb dolga lenne a csukapergetés. A helyzet azért ettől (szerencsére) bonyolultabb...

Gator bakancs 640
hirdetés

A horgászatban a rengeteg szépség mellett azért van „némi” nehézség is. Főleg, ha nem csak az élményért pecázunk, hanem valamiféle koncepció, terv mentén haladunk. Ilyenkor az első tudatos lépés a halak megkeresése. Ez különösképpen télen okoz gondot, amikor a legtöbb hely leüresedik, és egyébként sem egyszerű kapásra bírni a lelassult ragadozókat.

A legtöbb horgász életében – előbb vagy utóbb – elérkezik az a pont, amikor elkezd rekord méretű halakra horgászni. Ha valaki ezen belül is a nagy csukák felkutatására adja a fejét, és mindezt pergető felszereléssel teszi, sok jóra ne számítson. Tapasztalataim szerint, nincs hálátlanabb jószág, mint a kapitális csuka. Ez irányú vélekedésemet e kiváló ragadozó óriás példányai habitusának sajátosságain és „vadászatán” keresztül szeretném megvilágítani.

Mostanában divatos a feketesügéres technikákhoz kötni, abból származtatni a védett horoggal történő gumicsalis horgászatot. Bár bizonyos helyzetekben az offset horog és a texas rig szerelési mód verhetetlen, úgy vélem, indokolatlanul lettek elfelejtve a hagyományosan, drótszállal védett jigfejek. Igaz, alkalmazásuk sosem volt elterjedt, egyrészt azért, mert nincs bennük kereskedelmi potenciál, másrészt pedig amiatt, mert sokakban létezik némi aggály a védett horog akadását illetően. Vélt vagy valós félelem ez? – írásomban erre adok választ az elmúlt másfél évtized gyakorlati tapasztalatai alapján.

 

Tovább a Fishing Time-ra »
JRC VIP 1200

hirdetés