Csukázás – egyszerűen(?)

Nemrég azt az építő jellegű kritikát kaptam, hogy az egyes módszerekhez kapcsolódó általános információkra sokkal inkább szükség van, mint a részletekbe menő, már-már szőrszálhasogató, versenyhorgászat szintű elemzésre. Jogos - gondoltam -, hiszen sokkal több a pergetéssel még ismerkedő pecás, mint a gyakorlott sporttárs. El is döntöttem, hogy ezúttal a csuka pergetéséről egy átfogó, általános, de azért a trendet követő írást készítek el. Majdnem sikerült is.

 Az általánosságban írt cikkek ideje véleményem szerint lejárt. Egy-egy nagyobb témakörhöz tartozó információhalmaz mára bőségesen kinőtte még a terjedelmes szakírások kereteit is. Óhatatlanul kihagyás, csúsztatás vagy félrevezetés lenne egy ilyen próbálkozás. Arról azonban érdemes beszélni, hogy melyek a csukázáshoz kapcsolódó általános érvényű dolgok, és melyek nem. Nem árulok el vele meglepetést, hogy az utóbbiból lényegesen több van...
A horgászok zömének első pergetett hala általában a csuka, hiszen megfogásához – sok esetben – nincs szükség különösebb tudásra. Ez leginkább azért van, mert az éhes csuka, rendkívül gyorsan és nagy távolságból képes támadni, akár több méterről is nekiront a műcsalinak. Ilyen esetekben még a horgász csalivezetési hibáit is „kijavítja”, elüti a rosszul húzott kanalat, wobblert. Viszont olykor őkelme is tud a végletekig finnyásan, „orrhegyről” ragadozni, éppen csak odacsípni a csalinak. Ezekben az esetekben nagyon nem mindegy, hogy mivel és hogyan pergetünk.

A kritikus bot

Csukás felszerelésünk néhány kardinális pontja közül a bot a legérzékenyebb részlet. Hossza 1.8 - 2.7 méter között ésszerűen változhat ugyan (módszertől függ, ill. attól, hogy csónakos vagy parti a peca), azzal azonban érdemes számolni, hogy a hossz a technikás peca rovására megy. Vagyis, amit egy rövidebb bottal meg tudunk csinálni, azt a hosszabbal csak messziről fogjuk ugatni. Viszont két dolog a rövid pálcáknak is hátrányára írható: az egyik, hogy valamivel kisebb dobástávunk lesz, illetve, hogy kezdőként nehezebben fogjuk megtalálni a dobás indításának ideális pontját, a másik, hogy a bot merevségéből adódóan valamivel több halat fogunk veszíteni. Ám a hosszú bottal – a technikás csalivezetés híján – eleve kevesebb halat akasztunk meg, tehát a mérleg nyelve végül mégis a rövidség felé billen. Hogy a zűrzavart oszlassam, egy 210-240 cm közötti bottal már nem lövünk mellé, akár csónakos, akár parti pecáról beszélünk. Dobósúly-tartomány tekintetében nem szívesen mondok számokat, mert az utóbbi időben teljesen elszállt a kalibrálás, nincs egységes mérce. Egy 5-21 grammos bot szinte felér egy másik márka 20-50 grammosához. Ebben a bizonytalanságban a botok karakterisztikája is benne van, hiszen a kellő feszesség (’A’ akció) egy kis dobósúlyú pálcát is „feljavíthat” csukás szintre, míg egy nehéz, olcsó anyagból adódó „C++” karakterisztika egy 20-50 grammos botot is majdhogynem alkalmatlanná tehet. Hol van tehát a dolgok rákfenéje, hogyan találhatunk megfelelő botot? Természetesen az alkalmazott műcsalik típusához igazítva. Ez ugyanis, mint lentebb látni fogjuk, mára meglehetősen szerteágazóvá vált. Összegezve, csukás botjaim erősségét rendszerint egy-két „oktávval” a balinos-süllős pálcák fölé kalibrálom, bár elég tág tartományban (30-110 g) használom őket, a módszerek sokszínűséghez igazítva.

Szétváló irányzatok

Kezdjük gyorsan a régi stílusú csukázással, és nézzünk is egy széles spektrumban jól használható, körforgós-támolygós-wobbleres botot, hogy hátradőlhessenek a tradicionális csukázás és/vagy az egy bottal mindent megoldás hívei. Ha ma erre ajánlanom kellene valamit, a 10-50 gramm közötti dobótartomány 230-240 centis verzióit mondanám, figyelembe véve, hogy a hagyomány kedvelői főként parti horgászok. Konkrét típusnál maradva (ha az ár is számít) erre például a megtévesztő nevű Spinning Shad botot javasolnám a Fox Rage Ultron szériájából, ami 240 centis hossza mellett 14-42 g dobósúlyban dolgozik, kétrészes, gyors, és mindössze 130 gramm. A pontos szakmai indoklásra nagyjából egy fél cikk lenne csak elég, így engedtessék meg nekem ezt most bemondásra elhinni, a témát terjedelme miatt egy másik írásnak hagyom meg. Tovább haladva az irányzatokon, nem biztos, hogy tudnék mondani olyan műcsalit, amivel – ideális körülmények mellett – ne lehetne megfogni a csukát. A teljesség igénye nélkül: körforgó és támolygó villantók, spinnerbaitek, swimmbaitek, kreatúrák, DS és hagyományos plasztikok, wobblerek, felszíni csalik, stb. – mind alkalmasak csukára, valamilyen szituációban. Ráadásul, e három utolsó nagy kategória még tovább osztható, a plasztikok az ultralighttól a cipőtalpnyi gumihalakig terjednek, a wobblerek a minnow-tól a mélyenjáró crank típusokig, a felszíni csalik a WTD-tól a gumibékákig, és még sorolhatnám. Szinte mind nagyon eredményes csukacsali lehet, bizonyos helyzetekben, eltérő jellegű vizeken.

Ez a sokszínűség eléggé új keletű, az elmúlt évek divatja, de visszafordíthatatlan és pozitív irány. Mert hát, valljuk be (vagy ha nem, akkor is), fényévekre voltunk (vagyunk?) a legtöbb nemzet pergető kultúrájától, nem árt a fejlődés. Visszakanyarodva, az egyes irányzatok nem csak, hogy megjelentek, de elég karakteresen szétválni látszanak, így a most csukázni tanulók számára többféle lehetőség is adott; apáink nyomdokain haladva erősíthetik a „hagyományőrző magyar csukapergetést”, vagy választanak a modern irányzatokból, esetleg ötvözhetik a kettőt. Az új irányokon belül teret hódító multis pergetés főként a nagyméretű swimmbaitek, jerk és topwater csalik esetén nyer létjogosultságot, de minnow jellegű wobblerek twitchelős technikájához is tökéletes – persze, két, teljesen különböző casting bottal. Ugyanígy, ha valaki a nagy gumihalakkal történő pergetést választja például tiszta vizű, mély(ebb) bányatavakban, újfent teljesen más paraméterezésű botban fogja megtalálni az optimálist.

Technikai problémák

Ez az etap megint egy fél könyv, de legalább is egy cikk terjedelmét kérné. A különféle irányzatok más és más bevontatási-prezentálási módokat igényelnek, és ezeknek nincs sok köze egymáshoz. Majd minden csalira igaz, hogy egyenletes bevontatással is megfogják a csukát, ha az étvágyánál van, azonban a twitch, jerk, stop&go és egyéb technikákkal életre keltett műcsalik lényegesen több akciót, megakasztott és megfogott halat eredményeznek. Még ma is látok a vízparton monoton egyhangúsággal kurblizó sporikat, akiknél bizonyára az időnként beütő egy-egy csuka igazolja a finoman szólva sem fantáziadús csalivezetés létjogosultságát. Sehol egy ritmusváltás, sehol egy trükk (2-3 méter bevontatás után legalább egyszer azért illenék megállítani-megpöccinteni…).

Kezdőként mindenképpen próbáljuk meg úgy vezetni a műcsalit, hogy az valamilyen természetes életszerűséget mutasson, de még ettől is fontosabb, hogy időnként támadási pontot adjunk a csukáknak. Ezek az irány- és/vagy a sebességváltások között lévő „nullpontok”, ahol a ragadozó könnyen elkaphatja a prédát (a megállt táplálékot egyszerűbb elkapni, mint a folyamatosan mozgót). A csukánál a két leggyakoribb csalivezetési hiba, amikor „alájuk horgászunk”, vagy amikor túl lassúak vagyunk. Az aláhorgászás általában tiszta víznél fordul elő, ahol a táplálék a felszín közelében tartózkodik, és a csukák is jellemzően vízközt, mi pedig ennek ellenére fenékközelben próbáljuk megfogni őket. A túlzott lassúság amolyan süllőhorgász beidegződés, és szinte teljesen indokolatlan, hiszen a csuka támadási sebessége (rövidtávon) akár a 100 km/h-t is megközelítheti. Egy ilyen támadás elől még elhúzni sincs esélyünk a csalit, ha a ragadozó az ellenkezőjéről döntött. Erősen sarkítva, a kezdő csukázóknak tehát nincs más dolguk, mint technikázni, a lassan pecázóknak felgyorsulni, a profiknak meg időnként visszatérni az egyenletes tekeréshez, mert azt azért csak szereti a nagy csuka…

Általános igazságok

Nagyjából végére is értünk azoknak a részelemeknek, amit véletlenül sem szerettem volna egyféleképp beállítani. A műcsalik kérdése tartozik még ide, amiről szintén csúszós téma pár mondatban írni. Csak egy példa ehhez kapcsolódóan: míg a magyar horgászok körében a mai napig dívik a „vasat a csukának” mondás, addig az oroszok előszeretettel használják a wobblereket, a németek pedig bizonyára első helyre sorolnák a nagyméretű gumihalakat, ha csukázásról van szó. Ezeknek a meggyőződéseknek a hátterében a speciális víztípusoktól kezdve a vékony pénztárcáig sokféle indok áll, de akár egy országon vagy bármelyik csalitípuson belül is tovább szofisztikálhatnánk a kérdést, szinte a végtelenségig. Egyrészt jelent már meg nem is egy csukás műcsalikkal foglalkozó írás, másrészt egyszer majd talán nekiveselkedem én is, de egyelőre ebbe most nem mennék bele. Nézzük viszont meg azokat a sajátosságokat és ide kapcsolódó fontos momentumokat, amelyek a fentiekkel ellentétben, nagy biztonsággal állíthatók a csukával kapcsolatban, sőt, kell is, hogy beszéljünk róluk! A csuka átlagosan fogható mérete, viszonylag nagy táplálékhalai, illetve vehemens védekezése miatt nem árt szem előtt tartani a zsinór vastagságát. Versenyzőként is indokolatlannak tartom a 0.10-es normál fonott zsinórnál vékonyabbat használni. Saját részről nyílt terepen jellemzően 0.13-0.16, töklevelesben-akadósban 0.18-0.26 mm-es, minőségi fonottat használok (Fox Rage Jig Silk, Daiwa 8Braid), a monofilt pedig nyúlása miatt sosem.

Általánosan visszatérő probléma a fém előke vs. vastag fluorocarbon használata. Ehhez kapcsolódóan a megszívlelendő jó tanácsom, hogy kezdőként semmiképp, és gyakorlott pergetőként is csak nagyon indokolt esetben (pl. üvegtiszta víznél vagy süllőzéskor) használjunk fluorocarbont, akkor is csak tiszta, 100%-os minőségűt, és legalább 0.60 mm-es méretben, de készüljünk fel, hogy néha még ezt is el fogja vágni egy csuka. Elfogadhatóak a nem nikkelesen csillogó köthető drótok, illetve nyílt terepen a wolfram szálak is (legalább 25 centis hosszban, de jobb, ha egymásba hurkolunk kettőt). Köthető előkéknél krimpelő csövet használjunk, és a zsinór szakítóerejéhez igazítsuk a drótot (min. 6 kg). Körforgós pecához mindig ajánlott forgót tenni a zsinórcsavarodás tompítására, ez lehet az előke felső részén szimpla, vagy a körforgóra közvetlenül kulcskarikával rögzített dupla-, esetleg triplaforgó is. Kapocsnak a lehető legbiztonságosabbakat használjuk, leginkább nehezen nyitható, minőségi pergető kapcsokat – bár sajnos ezeket is ki fogja időnként kapcsolni a csuka. Visszatérő hibaként gyakran (akár haladó pergetőknél is) látom, hogy selejtes minőségű horgokat használnak, pedig a bot után ezt a csukás elemet sorolnám a második helyre a fontossági listában. Mikroszakállas, tűhegyes, fekete – „csupán” ennyit kell tudnia a jó horognak, meg persze azt, hogy méretben helyesen megválasztott legyen (a túl nagy bénítja a csali mozgását, a túl kicsi nem akad jól).

Sporthorgászhoz illően

A bánásmód kérdése ennél a halnál különösen fontos, mert heves védekezésével képes kárt tenni magában a csónakban/parton is. Pláne fokozott a sérülésveszély (mind a halnak, mind a horgásznak), ha több hármashoroggal szerelt csalival pergetünk. Magam részéről teljességgel kerülöm a három drillinggel szerelt wobblereket, de már kettőnél is lenyomom a horgok szakállát. Versenyeken mikroszakállas horgokat használok, a gyakorlati fizikát pedig szinte minden pecámon, hogy műtősorvosokhoz illő precizitással, gyorsan és a legkisebb sérüléssel távolítsam el az esetleg mélyre akadt ágakat. A szükséges segédeszközök között a hosszú szárú érfogó nélkülözhetetlen, de aki úgy érzi, nem boldogul nélküle, szájfeszítőt is használhat (bár én nem szoktam, a csukafogak kitörése miatt).

Kezdőknek a kopoltyúfedő helyes megfogásához eleinte mindenképpen harapásbiztos kesztyűt javaslok, hogy a kiemelés elsajátítása félelem nélkül rögzüljön, később biztos kézzel, stabilan menjen. A lip grip használata ellenjavallt, szétszakítja a csuka száját, és előbb-utóbb el is töri valamelyik szép példány rajta az állkapcsát. Tessék megtanulni a kézzel történő kiemelést, kesztyűben vagy anélkül! Nyugaton ez alap, nekünk is menni fog. Nagy csukás vízen célszerű sűrű szövésű, nagy bojlis szákot hordani, azzal megmeríteni (de nem bevenni a csónakba!) a csukát, majd a vízben, szákban szabadítani a horgot, és miután megnyugodott a hal, kézzel kiemelni a fotózáshoz. Így a nyálkát sem dörzsöljük le róla, és véletlenül sem üti oda magát a csónak aljához, hogy végül ugyanolyan tökéletes halat engedhessünk vissza a vízbe, mint amilyennel az megajándékozott bennünket…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

GViktor
3 éve

Tisza444,
Az, hogy hány kapásból hány hal akad meg, csak abban az esetben reprezentatív, ha kellően nagy számú a példa. Úgy értem, az a két (pár) leakadt hal, még simán lehet véletlen, ahogy a ruletten sem kell csodálkozni, ha hatszor egymás után jön a piros (ha jól emlékszem, nyolcnál már kell :D). Ugyanakkor a megfigyelésed jogos, persze, a rövidebb szárú rosszabbul akad, ahogy anno is írtam, a szélesebb öblű szintén előny, de nem az akadás, csak a több találati hely szempontjából. Általában az elmondható, hogy a villantók profiljához képest szélességben pár milliméterrel "kilógó" hármashorog a jó választás (ezt már nagyapámtól is hallottam), de sokszor a villantó könnyű/kicsi lemeze nem bír el ekkora horgot. Ilyenkor jön a kompromisszum (kisebb horog) a szebb mozgás miatt, több kapást kicsikarva, de több leakadást is elkönyvelve... Tűhegyes, (még indokolt mértékben) vékony húsú és mikroszakállas. Ezek a legfontosabbak, magamat ismételve.Olyan, hogy nem pergető módszerhez való hármashorog (vagy épp a fordítottja, hogy "pergetéshez kifejlesztett"), hát, hmmm, minimum érdekes. Persze, vannak speciális horgok, saskarom hegy (na, ezt én momentán nem kedvelem támolygózásnál), amik megosztóak, de nem ezen múlik, a méret(arány) sokkal fontosabb a csalival.

6

Szia Kori,
A felszíni csalik, amik ebben a cikkben szerepeltek:
Rapala Skitter Prop, Rebel Jumpin'Minnow, Illex Bonnie 95.
Ezen kívül azért sok jó van még, víztípustól függően sokfélét használok, anno nagyon durván elkapott a topwater lendület, hordok alkalmanként vagy ötvenet magammal... ;)

5
kori9983
3 éve

Szia Viktor!:)

Mi a neve azoknak a top water wobblereknek? Nézegettem már pár felszíni wobblert de most néztem ezt a cikket és láttam a képet és megtetszettek :)

4
Ilyen bánat nőt MónikaIlyen bánat nőt Mónika (fikanick)
3 éve

Szia!
Csatlakozom az előttem szólóhoz, igen jó cikk, nem kezdő pergetőként is találtam több új hasznos tudnivalót, amit kint a vízen mindenképp tudok kamatoztatni. Az esetleges folytatásban engem mindenképp érdekelne a csalikról, csalivezetésről, helyválasztásról való részletesebb írás, amit szerintem a gyakorlatban legjobban tud hasznosítani az ember.

3
tisza444
3 éve

JA a csali Kele volt a horogméret 1-es volt.

2
tisza444
3 éve

Szia Viktor,
Gratulálok a cikkhez nagyon érdekes olvasmány.
Lenne egy kérdésem, ami talán másokat is érdekel:
Hogyan állapítható meg a támolygó villantóra milyen méretű horog az ideális?

Régebbi cikkedben ha jól emlékszem,te a (nem tudom a pontos nevét a formának) hosszúkás formájú hármashorgot ajánlottad és felhívtad a figyelmet, hogy a rövid szárú kerek öblű (pl.team esko) horogról sok hal el fog menni.
Mivel ezt én jól megjegyeztem :) és meg is tapasztaltam én is a hosszúkás formát preferálom.
Ennek ellenére vásároltam támolygó villantóimra extra jó minőségű horgokat (PowerPoint Treble Hooks) ,de ezek öblei is nagyon "szélesek" és a száruk rövid.
Ezek villantóra, wobblerre, vagy élő csalis horgászatra vannak kifejlesztve illetve te ilyen formát használnál-e , használtál-e már támolygókon?
Mert nekem első peca alkalmával 2 csuka is elment róla (3 kapásból ).
Horogcsere után még fogtam 4 csukeszt
Most nem tudom, hogy a horoggal volt baj, vagy a méret arány nem stimmelt, vagy nem pergető módszerhez való a horog?
köszönöm a segítséged előre is!

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés