Képletesen szólva, elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor a finomszerelékes pálcák végleg kiestek a kezemből. A keszegezés - különösen a folyóvízi fehérhalazás - szépsége számomra elsősorban abban rejlett, hogy sokféle fajú és méretű halat foghattam. Mindig volt egy kis izgalom a bevágásban, hogy vajon mi fog visszarúgni a zsinór végén. Akkoriban még gondolni sem mertem volna, hogy egyszer épp pergetve fogok egy száknyi keszeget, közel olyan változatosságban, mintha csontival úsztatnék…
Hi-tech fegyverkezés
Azért is adtam ennek a cikknek a hiper jelzőt (noha semmi különösen újról nem lesz szó, végig az ultralight pergetésen belül maradunk), mert voltaképpen ez a „keszeges” szint még az UL-nek is valahol a miniatűrizálásáról, csúcsra járatásáról szól. Amikor alig pár éve megjelentek az első nanofil zsinórok, csak pislogtunk a monitorra, hogy milyen valós átmérőkről beszélnek a gyártók. Aztán vettünk belőle, a bátrabbak a 0.04-0.06 mm körüliekből, és megváltozott minden. A vékony nanofilok mellett elértek végre hozzánk is a kis horoggal (4-6-8-10-12) ellátott jigfejek, a vékony előkezsinórok pedig már régről adottak voltak. Sokan mind a mai napig – talán leginkább kényelemből vagy a nano kötési nehézségei miatt – előke nélkül használják az új zsinórt, lelkük rajta. Helyzetfüggő ugyan, de ezt a kényelmet elvesztett / meg sem fogott halakban kell leróni, még pedig azért, mert a süllő hegyes foga éppúgy, mint a harcsa gerebenjei képesek elpattintani az oldalirányú sérülésekre különösen érzékeny zsinórt. Aki meg már balinozott felszín közelben a fehér verzióval, az tudja, hogy méterekről látja a hal (merthogy mi is) a világosan ordító nanót. Hál’istennek, vannak más színek is. Például a zöld és vékony nanó főzsinórként, pergetős szemmel nézve már közel áll a világmindenség-gyönyörhöz. Kivéve, ha látni akarjuk, merre repül a műcsalink, magyarul szeretünk pontosan dobni, és csak keveset a fára. Ember legyen a talpán ugyanis, aki egy két-három centis, számottevő súrlódás híján viharsebességű csali röppályáját – zöld zsinóron, zöld háttérrel – leköveti… Szóval köszönöm, én maradnék a sárgánál.
Az ultravékony fonottak megjelenésével egy időben már léteztek azok a karbon tűspicces botok, amelyek össztömegükkel a 100 grammot közelítették, illetve alá is mentek annak.Tartós és hihetetlen finomságú botokat alkottak a mérnökök, ezekkel már valóban lehetett érezni minden rezdülést. Amit pedig nem, azt vizuálisan érzékelhettük a (sok esetben már gyárilag színesre festett) spiccvégen. A tűspicces pergető botok jellegükből adódóan pillekönnyűek, és ritkán mennek a 220 cm fölé. A konkrét használható botok listáján van az ET Perch Blade nem vagy ritkán kapható 210-ese, a Dragon Jig sorozatának legfinomabbika (2-12 g), néhány méregdrága (> 90 EFt) japán bot, illetve egy 2015-ös Fox Rage Utron, a Jig&Spin 210 (1-8 g) bot, ami már valóságos pergetős szélsőérték. Szokatlansága abban áll, hogy bár nem biztos, hogy tudták a tervezők, de ideális pálcát alkottak puha szájú halak jiges horgászatához. A legkisebb koppintások is meglepően átjönnek a blanken, illetve látszanak a hófehér spiccrészen, miközben a pálca „original C” fárasztási görbéből dolgozik. Erről biztosan nem pattannak le a hajszálvékonyan akadt jászok sem. Röviden, mára sok minden adott ahhoz, hogy lemenjünk az ultralight szint mélységeibe.
Nincs több külsős találat
Mármint, nincs több kívülről akadás, hacsak a kezünk nem jár el túl gyorsan. De ne járjon, mert – főként az összeállt – keszeg pergetése nem igényel vadnyugati reflexeket, pláne nem nagy bevágásokat. A hideg vízben (kb. 12 C fok alatt) összeálló halrajok meghorgászása ugyanis nehéz, hármashorgos műcsalikkal pedig etikai kérdéseket is felvetne. Nyilván, aki halcsapatot talál, és nem megy neki a halak szájba történő megfogása, pontosabban, jellemzően külsősen akaszt, akkor változtasson a szerelékén, avagy vegye fel a horgonyt, és ballagjon tovább. Régen - gyerekfejjel, balin reményében mi is így kezdtük – ólmos-legyes cuccal dobáltunk az összeállt halakra, majd próbáltuk a raj fölött elhúzni a szereléket, megfogni a felül álló balinokat. Óhatatlan volt, hogy a gyorsan húzott pilker hármashorga ne fogjon külsősen keszeget. Ezt a pecát sürgősen beszüntettük, más megoldást kellett találnunk. Ez az UL jig, illetve az UL drop-shot volt. Az utóbbiról már írtam, érintőlegesen az előbbiről is, ezúttal pedig a pergetés kifejezetten a „békés” halas oldaláról szeretném megosztani a tapasztalataimat.
Időben menjünk egy kicsit visszább, oda, mielőtt még a halrajok nagyobb csapatokba kezdenekrendeződni. Ez akár a nyári időszak is lehet, nagyon finomra hangolt pergető felszereléssel egy-egy keszeg ilyenkor is elcsíphető. Sőt, ideális frontot kifogva, amelyben habzsolásnak indulnak a békések, akár jó pár darabot is foghatunk. A pontyfélék közül szinte mindre jellemző, hogy csapatosan mozognak, így keresik a táplálékot is. A balint, mint jellemzően ragadozó pontyfélét a célhalaink közé értjük, de ebben nincs is semmi meglepő, mint ahogy a vegyes táplálkozású jász és domolykó halevő szokása is ismert. A nagytestű, ezáltal nagy táplálékigényű halaknál, mint a ponty, a márna és esetenként az amur is, érthető, hogy táplálékszegény környezetben ragadozó hajlamot mutatnak. Az viszont már sokkal érdekesebb kérdés, hogy a karikakeszeg, a bagolykeszeg és a paduc miért őrül meg a műcsaliért téli vízben, amikor például a velük együtt álló dévér szinte teljesen inaktív marad.
Visszatérve a halrajokra, kis horgú jigfejekkel egy keszegcsapat horgászata abszolút legalizálható, a külsős akadások száma elenyésző lesz, ha helyes technikát alkalmazunk. Érdemes szem előtt tartani, hogy a rajoknak soha ne a sűrűjében horgásszunk, egyrészt, mert a külső akadás kockázata megnő, másrészt, mert nem fogjuk tudni elkülöníteni a kapást attól, amikor a keszeg csak „rúgja” a zsinórunkat.Az egyik közelmúltbeli horgászatunkon kerek 100 halnál hagytuk abba a pergetést, és erre mindössze 9 külsős hal jutott. Ehhez hozzáteszem, hogy a vendégem ekkor próbálta először a módszert, és a balinok miatt pilkerrel kezdett. Műcsalija szépen adta az őnöket és a paducokat(!) is, de 10 szájba fogott halra 5 külsős jutott. Rábeszélve a mikro jiges pecára, ezt követően 30 halig jutott, és már csak kettő külsős jutott a további 20 megfogottra. Nekem, aki az elejétől 8-as méretű horogra öntött jigfejjel horgásztam, 70 halra jutott 2 külsős keszeg… Érdekességképpen a halaink java méretes vagy a közeli balin volt, míg 12 jász, 7 paduc, 3 karikakeszeg, 1 bagolykeszeg, 1 szilvaorrú keszeg és egy szűk másfeles süllő tette teljessé a zsákmányt, a nem egészen 5 C fokos vízből…
Technika, csali, mélység, szög
Ezzel az alcímmel felsorolás szintjén el is mondtam, miért olyan nehéz összeállt keszegre pergetni.A halak elrendeződésére általában igaz, hogy az áramlásokhoz és a fényviszonyokhoz képest fajonként elkülönülve állnak, így a számunkra jellegükben alig különböző területek ismás és más halat adhatnak. A sok egyed végül egy (vagy több) hatalmas, sokszor amőbaként mozgó halrajt alkot, amiben akár 10-15 faj is megfér egymás mellett. Evidenciának tűnhet, hogy a balinok legfelül állnak, de láttam már esetet, amikor 7-8 méteren csak paducot, viszont 9-11-es mélységben kilóforma balinokat fogtunk. Ez a szint-peca okozza talán a legnagyobb nehézséget, mert támpont híján még a gyakorlottabbaknak sem egyszerű egytízméteres vízoszlop különböző mélységeit – újra meg újra – pontosan meghorgászni.
A behúzási szög a másik kritikus kérdés, hiszen ezek a halak (leszámítva a rajban álló balinokat) azért nem úgy működnek, mint a valódi ragadozók. Érdeklődnek a tápláléknak (halivadéknak) tűnő dolgok iránt, de nem rontanak rá több méterről, felbontva a csapategységet, kockáztatva ezzel saját épségüketaz esetlegesen jelen lévő ragadozók előtt. A keszegfélék általában nem olyan agresszívek, mint egy klasszikus rablóhal, a „támadásuk” sokkal inkább a közel sodródó táplálék felszippantásában, megfogásában áll, semmint valódi rablásnak nevezhető akcióban. Plasztikunkat szinte teljesen a halak orra elé kell varázsolni, ott megtartani, és picit, még a hatótávjukon belül, meg-megugrasztani. Mindezt lehetőleg úgy, hogy túlságosan enerváltnak se tűnjön a csalink, de ijesztően agresszív se legyen. A kellő sebességet és ugrasztási távot orsóval érhetjük el, a süllőzésnél megszokottól valamivel lassabb, 1/3-1/2 hosszúságú hajtókar fordulattal (2500-as orsó esetén).
A keszegfélék ezekben a felkínált apróságokban bódult, sodrás által az orruk elé kerülő halivadékot – esetleg rovarlárvát – látnak. Épp ezért, nagyon nem mindegy a húzás szöge sem, hiszen pontosan a folyásirányon felfelé vontatott csali túlságosan lassú is lehet, arról nem is szólva, hogy ilyen irány meghorgászásához 30-50%-kal nagyobb ólomfejre lehet szükségünk. A fentiek alapján, érthető okokból nem szerencsés a lefelé húzás sem (balinra persze működik, téli víznél is), illetve mérsékelten szerencsés (mert külső akadásokra szintén hajlamosabbá teheti a technikánkat) az áramlásra 90 fokhoz közeli szög választása. A számomra leginkább bevált 30-60 fokos, felfelé történő húzást ajánlom a keszegekkel parolázóknak, és persze az ehhez illeszkedő, lehető legideálisabb behorgonyzást.
Mindemellett természetesen a műcsali a siker legfőbb kulcsa. Kevés kivételtől eltekintve a legkisebb méretű, de még szépen mozgó twisterek a legjobb keszegcsalik, olykor az egészen kicsi gumihalak. Maximum 1.5”, de még inkább 1 és ¾ inch méretű plasztikok jöhetnek szóba, tűhegyes, 6-8-10-12-es méretű jighorgon, 0.04-0.06 mm-es nanofil főzsinórral, mintegy méternyi, 0.15-0.18-as mono vagy fluoro előkével szerelve. Ez a szint már az ultralight pergetésnek is a legfinomabbika, amit sekély víz esetén még érzékenyebbre csiszolhatunk (bár ritkán indokolt), a lényegesen kisebb jigfejek miatt. Ez a fajta pergetés a kifinomult kezű pecásoknak való, de az UL nüánszain és eseménydússágán át nagyon jó ráhangoló azoknak a kezdő pergetőknek, akik egyébként régi motorosnak számítanak a finomszerelékesek világában…
