Horgász akciók 920

Csukák nyomában

Egy közel 140 hektáros tározón kellett megkeresnem a hőn áhított ragadozókat. Elejét véve a találgatásoknak, hogy melyik víz is lehet, elárulom, hogy a Zeteváralján található tározóról van szó, ami Erdély egyik legszebb tava is egyben. A terjedelmes vízfelület mellett rejtekhelyekben sincs hiány, így kellemes kalandnak ígérkezett a csukák lelőhelyének a felderítése. Nem írom, hogy nehéz, vagy megerőltető feladat volt, mert ha így lenne, akkor nem szeretnék horgászni.

Egy igen hosszú csukatilalom végét követően -ami még a jég olvadása előtt kezdetét vette és június elsejével ért véget-, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lehető leghamarabb közeli kapcsolatot létesítsek néhány ordassal. Az év első csukapergetésére készültem, így fel kellet fedeznem, hogy az aktuális vízállásnál merre tekereghetnek a ragadozók. Nehezebb küldetésnek tűnik, mint amilyen valójában volt. Gyakran megfordulok a helyszínen, még ha nem is horgászom, mivel a munkahelyem részben oda köt, és ha már arra járok, akkor nyitva tartom a szemem, így nem teljesen „tapogatózás a sötétben” hangulata volt a dolognak.

Több botot is összekészítettem, hogy legyen, amihez nyúlnom, ha gumikat, támolygókat, vagy közepes vobblereket, netán nagyobb jerk csalikat akarnék dobálni. Természetesen ennek megfelelően egy bőröndnyi csalit is vittem magammal. Szerencsére a csónak megfelelően nagy volt, hogy a temérdek cucc elférjem benne a társaméval együtt. Az első alkalommal, mikor végre vízen lehettem, nem variáltam sokat, bármekkora csukákkal beértem, csak végre érezhessem azt a vehemens kapást, ami a legtöbbször jellemző erre a ragadozóra. Nem utolsó sorban az ugráló, fejét rázó csuka látványára is vágytam, meg természetesen arra, hogy a kezemben tarthassak egy zöld – sárga mintás rablót.
Reggel időben a vízen voltunk, de már több csónakból is dobálták a különböző vasakat, műhalakat, így beálltunk a sorba és elkezdtük a mások által meghorgászott területet átfésülni, hátha nekünk is maradt hal a pályán. Közben szállingóztak az infók, hogy elég süket a dolog, - egy kiscsuka mutatkozott csak. Barátom a süllős wobblereket erőltette, de én nem mondtam le a csukáról. Figyeltem, hogy mások mikkel dobálnak, és úgy döntöttem, hogy ugyanolyan csalikkal nincs értelme utánuk kapirgálni. Ha volt ott csuka, ami érdeklődik, akkor nekik is ráugrott volna valószínűleg, így más, testesebb csalikat fogtam igába. Az elvem az volt, hogy nagyobb csali, nagyobb inger, így talán sikerül a csuka agresszióját kiprovokálnom.

Nem jött egyik percről a másikra a siker, de nem adtam fel, kitartottam az elképzelésem mellett. És milyen jól tettem! Az ágak mellett vezetett csalim egyszer csak elakadt. Nem volt kemény rávágás, csak mintha egy tönkbe akadtam volna el. Reflexből behúztam egy rendeset, amire válaszként gyorsan elkezdett oldalazni a zsinórom. A tiszta, áttetsző vízben hamar megláttam a hal körvonalait, annak ellenére, hogy viszonylag távol volt tőlem. Pillanatok alatt realizálódott bennem, hogy egy jobbacska halba akadtam. Viszonylag engedelmesen jött a csónakig, majd ott megmutatta, hogy mennyi erő rejlik benne. A vaskos pálcámat rendesen meggörbítgette, és a féket is megráncigálta, míg végül a grip összezárult az állkapcsán. Tudom, egyesek ellenzik ennek a fogónak a használatát, de kis odafigyeléssel a hal sérülése elkerülhető. Valamint már többször is megtörtént velem mikor kézzel akartam kiemelni a csukát, hogy a szabadon lévő horgot csontig verte bele a kezembe, no, ezt az élményt igyekszem elkerülni. Néhány óra elteltével, és pár száz dobást követően végre a kezeim között tarthattam egy három kiló feletti krokodilpofájút. A vártnál is jobb volt a kezdés. Igaz a folytatás kevésbé sikerült parádésra, mert csak pár pillanatig voltam összekötve a halakkal, gyorsan leráztak. Mindezek ellenére egy jó napként maradt meg ez a horgászat az emlékezetemben.

 

A következő alkalom azonban felülmúlta az elvárásaimat. A korábbi tapasztalatokból kiindulva, már konkrétabban tudtam, hogy melyek azok a részek, ahol a kapásra leginkább számíthatok. Természetesen a múltkori eredményes wobbler az egyik boton ismét helyet kapott, de a támolygókat sem felejtettem el. A bokrok, akadók között nagyon hasznosnak bizonyultak, hisz vertikálisan is át tudtam pásztázni a terepet. Az időjárás kissé szeszélyes volt, napsütés, eső, szél, szélcsend mindenből jutott bőségesen. Ami a legfontosabb, hogy hal is akadt.

 

A siker ezúttal gyorsabban jött. Az Ottó Bácsi féle támolygóra vadul ugrott rá a beesés pillanatában egy csuka. Igaz, nem volt nagy, de megalapozta a kezdeti jó hangulatot. A második hal is igyekezett, hogy nehogy lemaradjon a fotózásról. Az ágak között ejtegettem a támolygót, mikor egy villanással elkapta, majd fordult is vissza a takarás alá. Persze, én sem voltam rest, gyorsan szájon vágtam, majd pár harcias kör után elkaptam a grabancát. Nagyobb volt, mind a korábbi társa, így szépen kapaszkodtam fel a szamárlétrán.

 

A jó startot a szél igyekezett elrontani, ugyanis egy záport követően az ellenkező irányból kezdett elég erőteljesen fújni. Ezzel csak az volt a probléma, hogy el kellett evezni a tározó másik végéig, hogy a szél az óhajtott helyen sodorjon végig. Nem volt mese, húzni kellet az evezőket, ha horgászni akartam. Egy elmerült fenyőfa közelében kezdtem a dobálást, és jóformán ki sem egyenesíthettem az evezést követően a végtagjaimat máris kapásom volt. De még milyen, mintha két kalapáccsal egyszerre ütöttek volna a csalira mindkét oldalról. Keményen lesújtottam, és abban a pillanatban egy jókora csukafarok vágódott ki a vízből. Figyelmesen fárasztottam, mivel, ha már sikerült megakasztanom mindenképpen szerettem volna kézbe venni a jónak ígérkező halat. Erős rohamaival hamar letornázta magát 3-4 méterre a felszíntől, de még mindig volt alatta vagy 3 méter. Szaporán rótta a köröket a ladik körül, és úgy tűnt nem akar fáradni. Erőből fárasztottam, hisz a felszerelésem bírta a terhelést, de olykor-olykor majdnem a csónak oldalára fekte a bottestet a megiramodó hal. Mély vízen tapasztaltam, hogy iszonyat erő van a csukában, de ez a példány szerintem még be is szedett valami serkentőt. Mikor a felszín közelébe erőltettem, csak arra kellett vigyáznom, hogy a hatalmasra nyitott szájából ne tudja kirázni a csalit. Végül csak sikerült az állára illeszteni a grip villáit, és elérhetővé vált a közös fotó. Ettől a perctől kezdve nem nagyon érdekelt, hogy fogok-e még.

A csukák után való kajtatást továbbra sem adtam fel, ami azt illeti meg is hálálták a fáradozásaimat. Igaz, hogy az időjárás nem volt túl kegyes hozzám, ha nem esett, akkor hideg volt, ami nem meglepő, ha hegyvidéken van az ember. A hideg ellen szerencsére lehet védekezni, csak fel kell öltözni, és ha fog az ember, akkor mit számít egy kis lúdbőr.

 

Egyre inkább csak a nagyobb példányok utáni vágy hajtott. A következő horgászat alkalmával inkább kihagytam az olyan helyeket, ahol nem volt reális esély 3 kiló feletti példányra, és azokat a részeket erőltettem orvérzésig, ahol sejtettem, tudtam, hogy a nagyobbak jól érzik magukat. Gondolom, most sokan telhetetlennek tartanak, de ha tehetem, minden halfajnál a sokat inkább feladom - a nagyobb reményében. Az égiek is megelégelhették a „pofátlanságomat”, mert rendesen szembeloccsantottak egy adag hidegvízzel.

Hihetetlen egy zord idő kerekedett aznap késő délutánra, mire végre horgászni tudtam. Ennek ellenére, ha már kint voltam magamra, húztam a vízálló ruhámat, és beszálltam a csónakba. Egy barátommal közösen vágtunk neki, aki csak azért jött el a rossz idő ellenére a tározóra, mert én ott voltam. 20 percenként változott az időjárás. Volt, amikor nem esett, aztán a következő fokozat az eső volt, és a végső stádium a felhőszakadás. Csattogott az ég, mindenfelé villámok cikáztak, és úgy ömlött az eső, hogy szemlátomást nőtt a vízszint a csónakban. A vizet kimertük, mikor elállt az eső, és én folyton azt hajtogattam, hogy ez a legjobb idő csukázni. Hamarosan bele is szaladtam egy bestiába. Gyorsan bevágtatott a mély vízbe, majd átszaladt a csónak alatt, és egyenesen a meder aljára tartott. A fékem szoros volt, de még ráfogtam a dobra, hogy megfordítsam a halat. Nemsokára csak a csali súlyát éreztem a botomon. Elment! Az erősnek hitt kulcskarikát kinyitotta, és elvitte a horgomat. Ezt valahogy nem tudtam feldolgozni, mert odafigyelek a részletekre, és ha valamit gyengének találok, azt habozás nélkül kicserélem. Hát ezt a leckét szánták nekem az égiek. Az intés ellenére nem tágítottam, és csak kiimádkoztam támolygóval egy hármas feles ragadozót.

 

Valami van a csukákban, ami arra késztet, hogy időről-időre a nyomukba eredjek. Nem adom fel, és egy napon talán visszakérem az elrabolt horgot attól a csukától, végig a sarkában leszek.

 

..
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Kiárusítás

hirdetés