Gothárd Ferenc Alpár írásai

 

Már hosszú ideje fogalmazódik bennem ez az írás, amiben egy kicsit megpróbálok átfogóbb képet alkotni a Duna-deltai műcsalis horgászatról, és talán néhány téves elképzelést is el tudok oszlatni. Egyesek abban a tévképzetben élnek, hogy annyi a hal, hogy elég csak bedobni valamit a vízbe, és máris húzza. Mások véleménye, hogy már egyáltalán nincs hal. Nos, mindkét csoport téved. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy olykor akár 3 hetet is eltölthettem ebben a számomra csodás vízi környezetben. Az utóbbi években már sajnos nincs ennyi időm, de igyekszem azért legalább 1 héten keresztül szívni magamba a torkolatvidék illatát. Tapasztalataim a középső részre, a Szulina ágra, csatornáira és nem csekély számú tavára korlátozódnak, így az ottani lehetőségeket igyekszem vázolni.

Alig érkeztem haza a bözödi harcsázásról, már azon kattogtak a fogaskerekek az agyamban, hogy ismét menni kéne valahová. Csupán két napig rontottam a levegőt otthon, máris szedtem a sátorfámat, és irány a rugonfalvi tó. Nem volt nagy előkészület, csak bedobáltam a poggyászt a kocsiba, és mentem. Régóta most először volt, hogy még csalihalat sem szereztem be, csak úgy nekivágtam, hogy majd a helyszínen fogok. Nos, itt kezdődtek a bonyodalmak.

Valaha létezett egy kis székely falu Erdélyben, Bözödújfalu néven emlegették, míg a román állam 1975-ben árvízvédelmi tervekkel el nem kezdett építeni egy gátat. A valódi tervek azonban sokkal aljasabbak voltak, a magyar falvak ellen indult rombolás állt a háttérben. Pár év múlva leállt az építkezés, úgy látszott, hogy megmenekül a falu, de a 80-as években ismét munkához láttak és elkezdték a falu kitelepítését. 1994-ben már az ottmaradt házak a 2 templommal együtt a víz alá kerültek.

Február utolsó, március első napjait tapostuk, és az éghajlat igencsak tavaszias arcot mutatott. Néhány tóról már a jég is elolvadt, így nekem is igencsak viszketett a tenyerem, hogy valami rendesebb hallal összeakaszkodjak. Ellátogattam arra a tóra, ahol az utóbbi években a legtöbb harcsás élményemet szereztem.

Most gondolom néhányan nagyokat pislognak, hogy –de hisz tavasz van, legalábbis az közeleg, hogy jön ide az ősz? Igazuk van, sehogy, csak nem akartam még jó pár hónapot várni, míg ismét sárgulni kezdenek a falevelek, és az is szerepet játszott, hogy a tél után most kezdem csak igazán érezni a hiányát egy igazi horgászatnak. Tehát most kívánkozik ki belőlem, és ha jön, akkor kell engedni kifelé. A legyezés egy olyan téma, ami keveseket érdekel, szűkös a tábor. Szóval lesznek, akik talán elolvassák ezeket a sorokat, lesznek, akik esetleg csak a fotókat görgetik hosszan, és lesznek, akiket teljesen hidegen hagy az egész. Nem vagyunk egyformák, én sem hallgatok meg mindent, amit zenének neveznek.

A jégolvadást követően rögtön a harcsák körül keringenek a gondolataim. Napi szinten követem az időjárási előrejelzéseket, figyelem miként alakul a víz hőfoka, várom a pillanatot, hogy végre elviselhető legyen az éjszakai hőmérséklet, hogy végre a felcsalizott botok mellett várhassam a harcsákat. Sajnos az időjárás felénk elég kedvezőtlenül alakult. Alig volt néhány éjszaka, amikor plusz fokot mutatott a hőmérő, vagy ha volt is, akkor rögtön utána mínusz fokok uralkodtak az elkövetkező 4-5 éjjelen. Hiába, a Hargita hegység árnyékában jobbra nem igazán számíthat az ember.

Majdhogynem lehetetlen vállalkozásra szántam magam. Dunai galócát akartam fogni, itthon, Romániában. 30-40 évvel ezelőtt az engedélyek beszerzése lett volna a nehezebb, nem a halfogás. Akkoriban a leírások alapján több folyónkban is szép számban jelen volt, telepítették, és vigyáztak is rájuk. Manapság, az iparosodásnak, a mederkotrásoknak, orvhorgászatnak, és szennyezéseknek köszönhetően az élettere jelentősen leszűkült, és az állomány annyira megcsappant, hogy értelmetlennek tűnt a keresése. Ennek ellenére, vagy pont amiatt, hogy eltűnt, a védelmére már nem fordítottak hangsúlyt. Papíron komoly következményei vannak, ha valaki kifog és elvisz egy galócát, de a gyakorlatban nincs aki betartassa. Nos, talán ezért is voltak szkeptikusak a barátaim, amikor felvázoltam terveimet.

A legtöbb horgász képzeletébe a legyezés nyári horgászmódszerként van beékelődve. Az igaz, hogy ez is, mint minden más módszer, nyáron a legkényelmesebb, mikor süt a nap, meleg van, a hűsítő hegyi folyók, patakok vizében térdig gázolhatunk, és szép sorban fogjuk a színes halakat.


hirdetés

Harcsa, Olaszország, Pó folyó. A legtöbb horgász ezt a három dolgot összekötve arra a végeredményre jut, hogy ott könnyű! Ezt azért megcáfolnám. Az igaz, hogy a legtöbb vadvízhez viszonyítva jelentősebb halállománnyal rendelkezik a vidék, de ez nem azt jelenti, hogy elég bedobnunk a csalit, és máris tépi a botot egy bestia. Amennyiben minden ideális, nem apad a folyó, esetleg van egy kis áradás, nem világít a hold, a frontok nem adják egymásnak a kilincset, akkor igen jó eséllyel tudunk barátságot kötni a bajszosokkal. Azonban, ha ezek a feltételek nem adottak, rendesen meg kell küzdeni a kapásokért, és még nem is beszéltünk a helyismeretről.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha pisztrángozni támad kedvem csupán pár kilométer választ el attól a folyócskától, ahol a legtöbb pettyes hal található. A műlegyes pisztránghorgászatnak különös varázsa van, ezért talán érthető, hogy olykor a nagyobb testű ragadozóhalakat egy kis időre lecserélem a pisztrángokra. Ha mindent jól csinálok, megtalálom a nyerő legyeket, igazán mozgalmas órákban lehet részem. A kisebbeket többnyire könnyű becsapni, ők biztosítják, hogy ne lankadjon az érdeklődésem, míg össze nem találkozom egy-egy nagyobb egyeddel. Azonban, mint minden horgászatban, itt is a testesebb halak azok, amelyek igazán meggyorsítják az ember pulzusát.

A több évre visszanyúló horgászpályafutásom során, mikor sikerült beleszaladnom egy-egy jobb halba, gyakran megkaptam horgászismerőseimtől, hogy szerencsés vagy mázlista vagyok. Ez manapság sincs másképpen, most is gyakran hallom, hogy szerencsém van a nagy halakkal. Lassan kezdek elgondolkodni, hogy a sok horgászattal eltöltött órának nincs jelentősége, s annak, amit úgy neveznek, hogy tapasztalat, szintén nincs köze a sikereimhez? Néha megpróbáltam megmagyarázni, hogy talán azért szeretnek a nagyobb halak, mert makacsul kitartok a csali vagy hely mellett, ami szerintem a darabosabb egyedekhez hozzásegíthet, és nem a „biztos” mennyiségre hajtok.

Egy közel 140 hektáros tározón kellett megkeresnem a hőn áhított ragadozókat. Elejét véve a találgatásoknak, hogy melyik víz is lehet, elárulom, hogy a Zeteváralján található tározóról van szó, ami Erdély egyik legszebb tava is egyben. A terjedelmes vízfelület mellett rejtekhelyekben sincs hiány, így kellemes kalandnak ígérkezett a csukák lelőhelyének a felderítése. Nem írom, hogy nehéz, vagy megerőltető feladat volt, mert ha így lenne, akkor nem szeretnék horgászni.

Romániában számtalan szebbnél szebb hegyvidéki patak, folyó, tó van, amelyek otthont adnak a sebes pisztrángoknak, azaz otthont adnának, ha a legtöbb ilyen jellegű vizet ne ürítették volna ki a lelkes helyi horgászok. A legnagyobb probléma, hogy nem csak a horgászok keze van benne a dologban, hanem az erdészek végzik talán a legnagyobb pusztítást, annak ellenére, hogy ők kellene vigyázzanak a patakok élővilágára. Számtalanszor hallottam, hogy az ívni vonuló nagy pisztrángokat kövekkel dobják halálra, vagy éppen nyáron árammal nulláznak le egy-egy szakaszt a patakokon.

A tavasz hírnökei számomra nem a fecskék, hanem a harcsák. Amikor már az éjszakát a vízparton tölthetem arra várva, hogy egy nagybajszú hal elhúzza a neki szánt csalit, akkor számomra már itt a tavasz. A természet újjáéledése mindig csodálatos. Napról-napra sarjad a növényzet, megelevenednek a vizek, a madarak párválasztásba kezdenek, előjönnek az első rovarok, és éjszakánként már a csendes vízfelszínt megtöri egy-egy öblös hang, ami azt jelzi, hogy felébredtek a téli vermelésből a harcsák is. A hosszú pihenés után igyekeznek megtölteni korgó gyomrukat. Amennyire a lehetőségeim engedik, megpróbálom kihasználni ezt az időszakot, hisz ilyenkor még nyugodtak a vízpartok, nyoma sincs a kempingezőknek, csak az elszánt horgászok éjszakáznak kint, és nem utolsó sorban a célhalaim is az egyik legaktívabb időszakukban vannak.

A domolykók mindig azok a halak közé tartoztak, amelyekre szívesen horgásztam. Az első csetlő-botló pergetős lépéseimet is velük kezdtem, de nem csak a műcsalis megfogásuk motivált, hanem más módszerekkel is szívesen vadásztam rájuk. A tavaszi olvadást követően ők voltak az elsők, akiket célba vettem a patakokban, folyókban és tavakban egyaránt. Ilyenkor mindig úszós módszerrel kerestem a melegedő vízben őket. Sok kellemes tavaszi napot köszönhettem nekik, ezért is döntöttem úgy, hogy az idei tavaszt a szép emlékek tiszteletére nekik szánom. A finomszerelékes horgászatot kissé mellékeltem az elmúlt években, így a kettőt most jól össze tudtam kapcsolni.

Elérkezett a tél, habár kicsit enyhébb, mint általában vagy mint lennie kellene, de azért csak bekopogott. A legtöbb víz gyorsan behártyásodott, ami ellehetetlenítette a horgászatot, mert még nem tartotta meg biztonságosan azokat a horgászokat, akik a tétlenségtől szenvedve már megfurkálták volna. Szenvedtem én is és csak a jég vastagodásától várhattam a kínjaim enyhülését. Kedves barátaim is hozzájárultak ahhoz, hogy még elviselhetetlenebb legyen ez az időszak, folyamatosan posztolgatták a pergetve fogott szebbnél-szebb halaikat Magyarország különböző szegleteiből.

Itt van az ősz! Nem csak hogy itt van, lassan már múlik is, akárcsak a pisztrángszezon. Még így az utolsó, nyárias hangulatot idéző őszi napsugarak hatására felkerestem a gyors vizek lakóit, hogy legyezőbotot ragadjak ellenük. Nem szándékoztam bántani őket, csupán pár fotót szerettem volna készíteni az ősz utolsó legyes pisztrángjairól, vagy akár a pérjeiről. Két alkalommal támadtam meg a folyót, és mindkétszer csak pár óra erejéig, amíg a délutáni fények élvezhetővé tették a kalandot.

Az idén sajnos kevés időm jutott a nagy kedvenceimre, a harcsákra, ezért bármennyi színes pisztrángot vagy csukát fogtam, komoly hiányérzetem volt, amit pótolnom kellett. Mivel a közelben egyetlen jelentősebb folyó sincs, amiben harcsa lenne, ezért állóvízi harcsázásra kellett vetemednem, amire szerencsére jó lehetőségem nyílt egy közeli tavon. A kishalas harcsázás vezetett korábban is a legjobb eredményekhez, ezért erre készültem. Viszont ennek egyetlen hátránya, hogy be kell szerezni a megfelelő méretű csalihalakat, ami nem mindig egyszerű.

A sas nem kapkod legyek után, tartja a latin mondás, de szerencsére a csuka igen, sőt meg is eszi azokat, csak meg kell találni a megfelelőt. Nekem hamarabb megvolt a legyem, mint a hozzá illő felszerelésem. Tóni barátom nekem ajándékozta féltve őrzött kincseinek egy részét, egy doboz jóféle csukás legyet, de mivel legyezéseim többnyire kimerültek a pisztrángfélék, domolykók horgászatában, a nagyobb sztrímerekhez nem volt kellő felszerelésem.

Többen is kérdezték már ezt tőlem, de bizony előfordult, hogy én is feltettem magamnak a kérdést… Miért pont a harcsa? Az én helyzetemben ez azért érdekes, mert amikor elkapott engem a harcsaláz, akkor pont azt az időszakot éltük, hogy a környékünk természetes vizeiből, különböző okok miatt, már eltűnt a harcsa, és a magántavakban még nem kapott helyett, csak a pontyot meg az amurt ismerték, és ezek jelentették mindenki számára „A HALAT”.

 

Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés