Elérkezett a tél, habár kicsit enyhébb, mint általában vagy mint lennie kellene, de azért csak bekopogott. A legtöbb víz gyorsan behártyásodott, ami ellehetetlenítette a horgászatot, mert még nem tartotta meg biztonságosan azokat a horgászokat, akik a tétlenségtől szenvedve már megfurkálták volna. Szenvedtem én is és csak a jég vastagodásától várhattam a kínjaim enyhülését. Kedves barátaim is hozzájárultak ahhoz, hogy még elviselhetetlenebb legyen ez az időszak, folyamatosan posztolgatták a pergetve fogott szebbnél-szebb halaikat Magyarország különböző szegleteiből.
Hiába, az ember vagy megszokja a szülőföld adottságait, vagy veszi a sátorfáját és költözik. Én az előző csoportot erősítem, inkább kiböjtölöm a téli hónapokat, mintsem megváljak a gyerekkorom óta ismerős domboktól, hegyektől, patakoktól, tavaktól, amelyek oly sok kedves emlékkel ajándékoztak meg. Így, vártam, hogy vastagodjon a jég, míg újra nyár nem lesz.
A december igazi télies hangulattal telt, csak egy dologban hibádzott, biztonságos jeget csak a korcsolyapályán láttam. Munkámból adódóan naprakész voltam az aktuális horgászati viszonyokról, de azok nem voltak kecsegtetőek. Pár bátor ember megpróbált a jégre menni, és meg is mártózott a fagyos vízben, és szerencsére csak mártózott, nagyobb baj nem történt. Az év végére lassan meghízott a jégpáncél is, így január második napján leporoltam a lékfúrómat, a lékes pálcáimat és rámerészkedtem a zeteváraljai víztározó hátára. Mint általában mindig, most is a ragadozók érdekeltek, pontosabban a csukák. De először csalihalat kellett fogni, hogy a tulajdonképpeni horgászat megkezdődhessen – és nyáron ez is egyszerűbb.
A csukák viselkedése eltér a szokványostól az olyan mély vízű tározókon, amilyen Zeteváralján is található. A sekélyebb, 3-4 méteres tavakban a part menti, nád melletti részek a legeredményesebbek. Ezzel ellentétben Zeteváralján normál vízállásnál a húsz métert is meghaladja a mélység. Ősszel is rendszerint 12-14 méteren találjuk meg a süllőket, és nem ritkán a csukák is ebben a régióban tartózkodnak. Több ordas leharapta már a süllőknek szánt plasztikokat. Természetesen nem csak ebben az ijesztő mélységben találhatók a csukák, úszkálnak ők másfelé is, de a part közelében szinte lehetetlen rájuk bukkanni. Úgy tapasztaltuk, hogy lehűlt vízben a csukák 4-5 méteres mélységben kezdenek aktivizálódni. Mindezek fényében lékeimet úgy fúrtam, hogy legyen egy botom az öt- és egy a tízméteres mélység környékén. A tározó területe több mint száz hektár és kicsi volt az esélyem, hogy megtaláljam az éhes csukákat, de azért nem volt lehetetlen vállalkozás.
Érdemes említést tennem a jégről is: teljesen áttetsző volt, és olyan érzésem támadt, mintha egy vastag üveglapon járkálnék, ami tele van repedéssel. Ráadásul a napsugarak, a változó mélység és a hatalmas, mozgó víztömeg hatására morajlott, csattogott, ezzel is biztosítva, hogy ne essen le ez adrenalinszintem.
Abban egészen biztos voltam, hogy korántsem lesz annyi kapásom, mint nyáron, mikor pergetek, ugyanis kisebb területre korlátozódik a mozgásterem. Egy, esetleg két kapás egy nap, ez a valós kép, és még rendesen meg is kell akasztanom a halat. Nem annyira falánkok, mint máskor, maszatolnak, lassan nyelik be a kishalat, ami azt jelenti, hogy a léki peca igazi türelemjáték. Ezért igyekeztem lefoglalni magam, míg megérkezik a csukám. Sétálgattam a jégen, beszélgettem, fotótémát kerestem, és közben fél szemmel az úszóimat lestem. A kishalaim elevenek voltak, folyamatosan billegtették az úszók antennáját. Az órák lassan peregtek, és míg mások szép számmal fogták a sügéreket, én csak reménykedtem. Ennek ellenére nem óhajtottam váltani, nekem csak egy kapás kellett és egyetlen hal. Általában azt tartják, hogy a nagy halat ki kell ülni, ez ilyenkor hatványozottan érvényes, és a „nagy hal” is más értelmet nyer. A kisebb példányok is nagyobbnak tűnnek ilyenkor, pláne, ha egy 14 centiméter átmérőjű lyukon kel kiemelni őket.
Míg a napsugarak melengettek, nem is tűnt fel, hogy telik az idő, azonban, mikor a domb mögött alábukott a laposan kúszó napkorong, akkor lassan ráébredtem, hogy minden esélyem megvan arra, hogy ne fogjak semmit. Néha az úszóm alámerült a lékben és ilyenkor majd’ kiugrott a szívem, de minden esetben vaklárma volt, csupán a csalihalam izmosodott meg.
Vészesen közeledett az indulás időpontja, és én már le is mondtam arról, hogy halszagú legyen a kezem, mikor az egyik alámerülést követően az úszóm nem bukkant fel a lékben, az orsóról pedig lassan pergett le a dobról a damil. Ez már nem a csalihalam műve volt. Megmarkoltam a kicsinyke, de erős botot, és kézzel segítettem a madzag minél simább futását. Türelmesen kivártam míg – szerintem – rendesen benyelte a halat a csuka és ekkor bevágtam egy becsületeset, hogy üljön a horog a csontos pofában. Talán ilyenkor gyorsul fel a szívritmusom a legjobban. Kétségek kavarognak bennem, hogy időben cselekszem-e, megakad-e a hal? Ezúttal jókor történt a bevágás. Ellenfelem lomhán, de erőteljesen védekezett, két-három perc is eltelt, mire megpillantottam. Lenyűgözött a mérete, na nem mintha kapitális lett volna, de lékből… Második kísérletre sikerült állon csípnem és lassan kiemelnem. Boldogságom határtalan volt, megérte kitartanom. Mint kiderült, igen tömzsi volt a csukám, szépen domborodott a pocakja. Pár hónap és ívnak, ez a példány meg tökéletesen felkészültnek látszott. A pocakjában is valószínűleg ikra rejlett, így gyorsan elvégeztem a mérést és fotózást, majd visszaengedtem.
Aztán melegfront köszöntött ránk, nappal plusz 6 ºC-ig is emelkedett a hőmérséklet, de a jég kitartott, így a korábbi sikeren felbuzdulva, ismét megpróbálkoztam a tározó csukáival. Némelyest hűvösebb volt az időjárás a tó környékén, mint a városban, de így is kellemes, téli napnak néztem elébe. Igyekeztem a korábbi sikeres hely környékén léket fúrni, és meg is találtam azt a helyet, amely az év első csukáját ajándékozta. Alig egy arasznyira fúrtam mellé az újabb léket, abban bízva, hogy a korábbi hal nem véletlenül tartózkodott ott. Most csupán két órát kellett várnom a kapásra. A ragadozó lassan távolodott a prédájával, amibe a horgot is rejtettem. Megfontoltan, meg-megállva haladt a mélyebb részek felé. A kapásból kiindulva nem tudtam meghatározni, hogy mekkora lehet a csuka, ugyanis a korábban fogott halam is hasonlóan megfontoltan húzta a damilt. Elengedtem pár métert, majd határozottan akasztottam. Rögtön éreztem, hogy kisebb hallal van dolgom, nem múlja felül a korábbi példányt. A fárasztás is lényegesen rövidebb volt, hamar kiemeltem a ragadozót a lékből. A hosszas nyeletés ellenére szájszélbe akadt a háromágú horog. Ez is bizonyítja, hogy érdemes kivárni ilyenkor télen.
A biztosabb akadás érdekében fűzni szoktam a kishalat is, mert többször tapasztaltam, hogy a csukák képesek lelopni a hátuszony alatt tűzött kishalat. Ha fűzöm, ez nem fordul elő, és ilyen ínséges időkben minden kapást ki kell használni.
A napi egy kapásom ezúttal is megvolt, de reménykedtem, hogy estig még találkozom egy ragadozóval, de ők másképp gondolták, ennyi volt az adag. Az újabb sikerre várnom kellett egy következő horgászat erejéig.
A melegfront hosszasan kitartott, de az éjszakai mínuszoknak köszönhetően a jég továbbra is biztonságos volt, csupán a felszíne lett kissé vizesebb és csúszósabb a nappali órákban. Ilyenkor a talpon maradás nagyobb kihívás és fúrni sem egyszerű, ez ember csak forog a fúró körül. Új helyet választottam, és ezúttal mindkét felszerelésemet tízméteres mélységben vetettem be. Pontos mélységmérés után a csalihalakat mintegy 70 centire a fenék felett kínáltam fel, akárcsak korábban. Nem lifteznek annyit a halak, mint a melegebb hónapokban, többnyire fenékhez kötött életmódot folytatnak. Ezért célszerű az aljzat közelében tálalni a csalit.
A várakozási idő ismét hosszú órákban volt mérhető. Titkon azt reméltem, hogy a mély víz talán megajándékoz egy újabb és nagyobb csukával. Igen, lehet nevezni telhetetlennek, de engem többnyire a nagyobb halak érdekelnek, ezért is fogok keveset. A cél érdekében a legnagyobb csalihalaimmal ékesítettem a horgaimat. Szépen ringatóztak az úszóim, olykor a jég alatt is elcsatangoltak. Ilyenkor mindig nagyot dobbant a szívem, de hamar felismertem, hogy melyek az álkapások, így feleslegesen nem vágtam be.
A horgászok lassan elhagyták a jeget, az eseménytelenség a legtöbb embert hamar feladásra kényszeríti. Én azonban kitartóan vártam a napi egy kapásomra. Kora délutánban jártunk, mikor az úszóm hűlt helyét találtam csak a lékben, de még ringatózott a víz. Lassan közeledtem a bot felé, nem akartam zajkeltéssel gyanakvóvá tenni a csukát. Lassan húzta a damilt maga után, amit kézzel adagoltam. Idegtépő másodpercek következtek. Nem távozott a lék környékéről, ezért nem tudtam eldönteni, hogy mikor érkezett el a bevágás ideje. Olykor elvitt 10-15 centi madzagot, majd egy helyben rostokolt, aztán megint úszott egy keveset. Egy idő után ráuntam a maszatolásra, hiszen ha rendes darab, akkor befalta, ha kicsi, akkor meg tárgytalan, és bevágtam. Volt egy kis ellenállás is, meg egy kicsit rugdalózott is, de nem az a méret volt, amire vágytam. Természetesen ennek ellenére örvendtem és megbecsültem. Hamar a lék közelébe tornáztam, és másodjára ki is penderítettem a szűk kettes csukát. Szép színei voltak, és szépen gömbölyödő pocakja. A fotózást és mérést ő sem kerülte el, mielőtt elengedtem volna. Tavasszal az ívásnál biztos meghálálja majd, hogy visszatettem.
Ezúttal is csak egy kapást rendeltek nekem az égiek, de ennyivel is elégedett voltam. Talán legközelebb többre megyek, talán valami kapitális jószággal is találkozom, akár az is lehet, hogy többet nem fogok, de egy biztos, nem fogok otthon ülni a nyárra várva.
