Egyéb ragadozós

A CUKK kísérleti tavában látottak hatalmas segítséget nyújtottak a csaligyártó cég számára, hogy az etetőanyagaik fejlesztését a legmagasabb szintre emeljék.

Alig érkeztem haza a bözödi harcsázásról, már azon kattogtak a fogaskerekek az agyamban, hogy ismét menni kéne valahová. Csupán két napig rontottam a levegőt otthon, máris szedtem a sátorfámat, és irány a rugonfalvi tó. Nem volt nagy előkészület, csak bedobáltam a poggyászt a kocsiba, és mentem. Régóta most először volt, hogy még csalihalat sem szereztem be, csak úgy nekivágtam, hogy majd a helyszínen fogok. Nos, itt kezdődtek a bonyodalmak.

Valaha létezett egy kis székely falu Erdélyben, Bözödújfalu néven emlegették, míg a román állam 1975-ben árvízvédelmi tervekkel el nem kezdett építeni egy gátat. A valódi tervek azonban sokkal aljasabbak voltak, a magyar falvak ellen indult rombolás állt a háttérben. Pár év múlva leállt az építkezés, úgy látszott, hogy megmenekül a falu, de a 80-as években ismét munkához láttak és elkezdték a falu kitelepítését. 1994-ben már az ottmaradt házak a 2 templommal együtt a víz alá kerültek.

Február utolsó, március első napjait tapostuk, és az éghajlat igencsak tavaszias arcot mutatott. Néhány tóról már a jég is elolvadt, így nekem is igencsak viszketett a tenyerem, hogy valami rendesebb hallal összeakaszkodjak. Ellátogattam arra a tóra, ahol az utóbbi években a legtöbb harcsás élményemet szereztem.

Bár az év legnagyobb részében különböző módszerekkel a pontyokat hajkurászom, az ínséges időszakokban olykor késztetést érzek, hogy ragadozó halakra horgásszak egy – egy élménydús peca ígéretében. Amikor pergetni indulok, hol csukára, hol süllőre dobálok, de olyan is akad, amikor a környező patakokat keresem fel néhány termetes domolykó ígéretében. Ez most teljesen más. Minden évben, a komolyabb fagyok beköszöntével irányba veszem a Mohácsi – Duna egy kiszemelt szakaszát és menyhalazni megyek.

Szinte pontosan 2 évvel ezelőtt írtam a Fishing Time virtuális hasábjaira a dunai kuttyogatásokról egy beszámolót. Szeretném az azóta gyűlt tapasztalataimat megosztani, mert szerencsére van miről beszélni.

A jégolvadást követően rögtön a harcsák körül keringenek a gondolataim. Napi szinten követem az időjárási előrejelzéseket, figyelem miként alakul a víz hőfoka, várom a pillanatot, hogy végre elviselhető legyen az éjszakai hőmérséklet, hogy végre a felcsalizott botok mellett várhassam a harcsákat. Sajnos az időjárás felénk elég kedvezőtlenül alakult. Alig volt néhány éjszaka, amikor plusz fokot mutatott a hőmérő, vagy ha volt is, akkor rögtön utána mínusz fokok uralkodtak az elkövetkező 4-5 éjjelen. Hiába, a Hargita hegység árnyékában jobbra nem igazán számíthat az ember.

A Mitchell erre az esztendőre szánt botjairól már olvashattak egy összefoglalót magazinunk hasábjain, most az orsókat vesszük górcső alá.


hirdetés

A Mitchell 300 elődje a világ első peremfutó orsóinak egyike volt. Megy a vita, hogy az akkor létező 2-3 szerkezetből melyik volt az első. Igazából nem is ez a fontos, hanem a tény, hogy a Mitchell 300 lett az, amelyik elképesztő eladásokat produkálva "a peremfutó orsó" lett Európában.

Harcsa, Olaszország, Pó folyó. A legtöbb horgász ezt a három dolgot összekötve arra a végeredményre jut, hogy ott könnyű! Ezt azért megcáfolnám. Az igaz, hogy a legtöbb vadvízhez viszonyítva jelentősebb halállománnyal rendelkezik a vidék, de ez nem azt jelenti, hogy elég bedobnunk a csalit, és máris tépi a botot egy bestia. Amennyiben minden ideális, nem apad a folyó, esetleg van egy kis áradás, nem világít a hold, a frontok nem adják egymásnak a kilincset, akkor igen jó eséllyel tudunk barátságot kötni a bajszosokkal. Azonban, ha ezek a feltételek nem adottak, rendesen meg kell küzdeni a kapásokért, és még nem is beszéltünk a helyismeretről.

 

Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés