Valaha létezett egy kis székely falu Erdélyben, Bözödújfalu néven emlegették, míg a román állam 1975-ben árvízvédelmi tervekkel el nem kezdett építeni egy gátat. A valódi tervek azonban sokkal aljasabbak voltak, a magyar falvak ellen indult rombolás állt a háttérben. Pár év múlva leállt az építkezés, úgy látszott, hogy megmenekül a falu, de a 80-as években ismét munkához láttak és elkezdték a falu kitelepítését. 1994-ben már az ottmaradt házak a 2 templommal együtt a víz alá kerültek.
Sokan még ma is megsiratják a régi házaikat, a gyümölcsöseiket, ahol mára már halak úszkálnak. Itt ér véget a történet szomorú fele. Horgászati szempontból a két kispatak helyén keletkezett tározó elég nagy jelentőséggel bír. A nagyjából 160 hektáros tavat benépesítették a különböző halfajok, és ami engem a legjobban érdekel, a harcsák is belakták. Több év kihagyás után az idén tavasszal sikerült végre ellátogatnom egy pár napos harcsahorgászatra.
Mikor terveimről beszéltem horgászismerőseimnek, akadtak néhányan, akik azzal vigasztaltak, hogy nem fogok semmit. –Ne hidd, hogy ott olyan könnyen megfogod. Az nagy tó!
Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy már évekkel ezelőtt is fogtam ott harcsákat, csak legyintettek, hogy az akkor volt. Szóval nem sok bizalmuk volt abban, hogy sikerül halat fognom. Nem tagadom, hogy a történtek hatására előjött belőlem a „csakazértis megmutatom” makacsság. Ha valamit ennyire beveszek a fejembe, akkor nem lehet beszélni velem, ha kell éjjel-nappal, étlen-szomjan megyek, míg sikerül.
Az indulás előtt pár nappal érdeklődni kezdtem, hogy egyáltalán az idén valaki próbált-e harcsát fogni ott. Az egyik ismerősöm épp akkor tért haza egy egyhetes harcsázásról, az eredmény azonban lehangoló volt. Még kapásig sem jutottak. Ez kissé elgondolkodtatott, de nem torpantam meg, még erősebben harcsát akartam fogni Bözödön. Sikerült rávennem ismerősömet, hogy az eredménytelenség ellenére visszajöjjön velem három éjszakára. Nem volt nehéz! Két nap múlva már úton voltunk.
A tó felé közeledve a gyomrom valósággal remegett az izgalomtól, mint régen, mikor az első horgászataimra mentem. Nagyon vártam már, hogy egy bözödi bajszossal találkozzak. Tudtam, hogy nagyjából melyik részeken szeretnék szerencsét próbálni, hisz nem először jártam ott, így nem kerülgettem a tározót, egyenesen a kiszemelt területre mentem. A csónakot gyorsan összeraktuk és nemsokára már a vízen is voltunk. A fél délutánt azzal töltöttem, hogy radarral kerestem a gödröket, dombokat, bokrosokat, hogy nagyjából el tudjam képzelni merre fognak vadászni a bajszosok. Nagyon hasznos időtöltés volt. Ilyen részletes képet még nem kaptam a tónak erről a részéről, hisz még sosem voltam ott radarral. Nincs sajátom, ezért régebben nem is használtam, ilyen egyszerű. A lényeg, hogy a 8 méteres mélységektől egészen a partmenti sekélyig mindent átvizsgáltam. A terep nagyon kemény, rengeteg a fa, ami megnehezíti a nagyobb halak fárasztását. Csónak nélkül, partról elég kevés esély nyílik a jobb harcsák legyőzésére. De ezt már tudtam, nem volt újdonság, csupán az akadók pontos meghatározására volt szükségem. Kora este már mindkettőnk botjai beélesítve várták az éjszakát. Én nagyobb távra húztam be a bójákat. 110 – 200 méter körüli távolságra horgásztam, a csalihalat a fenék közelében kínáltam fel. Ismerősöm a parthoz közelebbi részeket próbálta, de most ő is fenék közelében kereste őket, nem felszínen, mint korábban.
Szépen beesteledett, és mi vártunk a csodára. Lassan teltek az órák, halmozgásnak nem sok jelét hallottuk, harcsarablást meg egyáltalán nem. Éjfél után kezdtem elfáradni, fél kettő körül kényelembe helyeztem magam, hogy ha elaludnék, akkor legalább megfelelő pózban tegyem. Alig kaptam meg a helyem, az egyik botom csengője jelzett. Ébresztettem társamat, hogy akció van, és pillanatok alatt a bothoz rohantam. A bevágás ült. Nem tudtam eldönteni, hogy a bevágással téptem el a 0,30-as szakadózsinórt, vagy már a hal megtette, a lényeg, hogy harcsa volt a horgon. Rögtön éreztem, hogy ehhez a halhoz kell a csónak. Jeleztem társam felé, hogy beszállás, hajókázás következik. Eleinte a bottal húztam magunkat a hal irányába, majd szóltam, hogy egy kis segítség elkelne, ha már van motorunk, hogy minél hamarabb közel kerüljek a harcsához. Szerencsésen elértünk a halhoz, amely idő közben felénk is közeledett, de csak azért, mert arra volt szándéka úszni. Mikor föléje értünk ráemeltem, hogy lássuk, kivel van dolgom. A bot szépen karikába hajlott, a hal nem emelkedett, majd lassan átúszott a csónak alatt, és elindult jobbra. A csónak utána fordult, majd mozgásba lendültünk, vontatott a harcsa. Szépen haladtunk, közben meg azon kattogott az agyam, hogy mi lesz, ha elérjük az akadót, amely felé haladunk. A lámpafényben látszott, amint kikandikál a vízből az akadó teteje, és mi egyre közeledtünk. Gondoltam ráemelek, hátha sikerül kizökkentenem a ritmusból, és irányt vált. Húztam egyet a halon, ahelyett, hogy emelkedett volna csak a fék szólt, amint emeltem a botot. Szorítottam a fékcsillagon, hogy biztos lazára állítottam. Megint ráemeltem, de csak a fékhangot hallottam, nem emelkedett a hal. Ismét szorítottam, majd emeltem, hajlott a bot egy darabig, én egyre jobban hátra voltam dőlve, majd kicsit sikerült emelnem a harcsán, erre ismét visszaindult. Keményen tartottam a boton, hogy megmutassam ki a főnök. Meg is lett az eredménye. Egy pattanással elszakadt a zsinórom, én meg kissé tántorogva álltam a csónakban. Szerencsére nem a szélén álltam, mert szerintem ki is estem volna, ahogy megszűnt az ellenállás. Szó szerint köpni-nyelni nem tudtam, nem értettem mi történt, hogy szakadhatott el. Lassan megértettem. Az ütközőnek ráhurkolt patronnál lett egy csomó a zsinórra, nem oldódott ki, mint ahogy kellett volna, és ahogy már sokszor meg is történt. Ilyen banális hiba miatt veszíteni egy ilyen jó halat, elég nagy pech. Nem akarok saccolásba bocsátkozni, legyen elég, hogy nem volt kicsi. A kedvem a bányász béka hátsója alatt volt. Elkeseredetten újraszereltem a cájgot, majd behúztam.
Lassan teltek az órák, reggel lett, én meg mindig az éjszakai események hatása alatt voltam. Kedvetlenül lődörögtem a parton, magamat okoltam, hogy miért kellett annyira keménykednem, talán több türelemmel meglett volna, és az akadót is elkerüli, hisz még 10 méterre voltunk tőle. De ezek mind csak utólagos okoskodások, amiken szerintem már mindenki átesett. Elment, és ezt kellett lenyelnem. Elég savanyú képet vághattam, mert megsajnáltak az égiek, és délelőtt 11 órakor ismét megszólalt a botom csengője, amelyik az éjszaka is jelzett. Újra halam volt. Éreztem, hogy nem 5-6 kilós, de tudtam húzni magam felé. Hogy elkerüljem az akadóba úszást beszálltunk a csónakba és irány a hal. A motor segítségével pillanatok alatt legyűrtük a jókora távot, közben már messzebbről láttuk, ahogy kavarja a felszínt. Szóltam is társamnak, hogy nem lesz nagy, talán 10 felett lehet valamivel. Ő is saccolni kezdett: - Lesz 15 is, abból ítélve, ahogy a botod hajlik.
Az igazat megvallva nem hittem, hogy igaza lenne, azonban mikor teljesen közel értünk és megláttam a farkát, kissé meglepődtem, hogy mennyire vastag. Láttam, hogy az akadás stabil, mindkét horog fogja, ezért nem is erőltettem, hagytam, hogy szépen úszkáljon a csónak körül. Szép látvány volt a tiszta vízben, csak azt sajnáltam, hogy kint maradt a fotógépem a parton, pedig jó képek lettek volna.
Nemsokára már teljesen ki tudtam emelni a fejét és a kopoltyú alá nyúlva beemeltem a csónakba. A horog miatt nem mertem a szájába nyúlni kesztyű nélkül. A csónakban még megcsiszolta a lábszáramat a fogaival, de amúgy rendesen viselkedett. Már én is beláttam, hogy lesz 15, de még 18 kiló is. A mérleg megmutatta a valós adatokat a parton. 21 kilót nyomott az első harcsám. Boldog voltam, habár tisztában voltam azzal is, hogy az esti halnak ez vizet sem vihetett, de végre volt sikerélmény. A fotózást követően visszaengedtem a bajszost a tározóba. Páran meg is lepődtek, hisz ez ott nem szokás. Volt, aki cserébe bárányt is felajánlott, ha fogok egyet. Megígértem neki, hogy megtarthatja a bárányát, mert biztosan visszaengedem, bármennyit fogjak még.
Az éjszakai ébrenlét és a délelőtti izgalmak megtették hatásukat, mint akit kiütöttek úgy hevertem a földön a legmélyebb álomban. Kellett pár óra a regenerálódásra. Az est közeledtével leellenőriztük a csalihalak állapotát, le is cseréltük az elgyengült példányokat. Az utolsó botnál tartottunk, mikor a semmiből a vihar ránk támadt. Alig-alig értük el a partot. A szél mindent felborogatott, a botokat is hevesen rángatta. Attól tartottam, hogy letépi a bójáról a szakadózsinórokat. Szerencsére csak egy bottal adódtak problémák, amit már csak sötétben tudtam újra a helyére húzni, addigra csillapodott le az orkán erejű szél.
Éjfél körül a szél teljesen elcsendesedett, és nemsokára már húzta is egy harcsa az egyik botomat. A bevágás rendben volt, hisz tompa lüktetéssel válaszolt a megakasztott hal. Rögtön éreztem, hogy fog ez menni partról is, át tudom rángatni az akadókon, nem olyan bivaly jószág. Beletelt néhány percbe, míg a nagy távolságról kihúztam a bajszost, de gond nélkül átjött a csutakok, fák között. A part közelében már csak tétován forgolódott. Az akadás tökéletes volt, mindig ilyent kívánok. Mindkét horog szépen akadt, és különösebb sérülést sem okozott a halnak. Reggelig pányvára került, hogy rendesen meg tudjam örökíteni.
Az éjszaka további fele sajnos csendes maradt, nem találkoztunk több éhes hallal.
Még egy egész éjszaka előttünk állt, de már nap közben érezni lehetett, hogy hűvösebb van, elért a hidegfront. Estére már esőt is jósoltak, amitől kissé tartottam, mert ha felázik a talaj, akkor autóval nehéz elhagyni a tavat. Szerencsére az eső késett, majd’ egy egész napot. A lehűlés azonban rendbe tette a harcsákat. Még csak meg sem ijesztették a csalihalakat. Így az utolsó nap eseménytelenül telt. A végeredmény azonban így is kielégítő volt. Három kapás, két sikeresen kifogott és visszaengedett hal, ezzel a kétkedőknek is be tudtam csukni a száját. Remélem az idén még lesz alkalmam visszamenni, és lejátszani az elszalasztott harcsával a második fordulót, hisz ezúttal én maradtam a padlón.
