Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha pisztrángozni támad kedvem csupán pár kilométer választ el attól a folyócskától, ahol a legtöbb pettyes hal található. A műlegyes pisztránghorgászatnak különös varázsa van, ezért talán érthető, hogy olykor a nagyobb testű ragadozóhalakat egy kis időre lecserélem a pisztrángokra. Ha mindent jól csinálok, megtalálom a nyerő legyeket, igazán mozgalmas órákban lehet részem. A kisebbeket többnyire könnyű becsapni, ők biztosítják, hogy ne lankadjon az érdeklődésem, míg össze nem találkozom egy-egy nagyobb egyeddel. Azonban, mint minden horgászatban, itt is a testesebb halak azok, amelyek igazán meggyorsítják az ember pulzusát.
Horgászpályafutásom során rengeteg sebes pisztrángot sikerült horogra csalnom, ezért ma már leginkább nem arra hajtok, hogy sokat fogjak, hanem a kihívást, a nagyobb egyedeket keresem. Azokat a helyeket nem nehéz megtalálni, ahol a nagyok rejtőznek, ugyanis ők a legtágasabb, legmélyebb vizű, nagy kövekkel sűrűn tarkított szakaszokat kedvelik, ahol van bőségesen mozgásterük, rejtekhelyük, és nem utolsó sorban egy ekkora halnak elegendő táplálék. A hegyvidéki vizeken nem bonyolult a legtöbb ilyen rész felismerése, viszont megetetni velük a csalit már összetettebb feladat.
Azon a vízen, ahol én horgászom egyértelműen a nimfák azok, amelyekkel több esélyem van nagyobb egyedek megfogására. Csak ritkán jönnek elő ezek a példányok a meder aljáról, hogy a felszínen sodródó kérészekből vagy egyéb rovarokból szedegessenek, ezért a száraz legyek kevesebb eredménnyel kecsegtetnek. Nem azt mondom, hogy olykor nem ugrik be egy-egy jobb pisztráng a szárazra, de amíg a fenék közelében bőségesen találnak bolharákot, tegzeseket, kérész lárvákat, és egyéb lárva stádiumban lévő rovarokat, no meg persze apró halakat, addig ott kell keresni őket.
Ha megvan a jó légy, már csak meg kell etetni velük, és ez nem mindig sikerül. Én két legyet használok egyszerre, mint a legtöbb horgász, aki nimfákkal próbál halat fogni. Ilyenkor nem használok klasszikus legyes zsinórt, hanem sima monofilt, vagy a hosszú (francia) nimfázáshoz speciálisan kialakított kilenc méteres előkét. Ezek jobban közvetítik a kapást, amit nem csak látni kell, hanem érezni a boton és a kezünkben tartott zsinóron. Igen, francia módszerrel nimfázok! Ehhez a módszerhez 9-10 lábas, azaz 2,70 – 3 méteres legyes botok a megfelelőek a Küküllőn, ugyanis egy keskenyebb folyóról, vagy inkább bő vizű patakról van szó. Nem kell nagy távolságokra eldobni, ezért is megfelelő a monofil, viszont a légy minden rezdülését érezni kell. Egyes horgászok szerint ez a módszer igen könnyű. Miután megszoktuk, hogy mire kell figyelni, mi a kapás, mi az elakadás, hogy vezessük a legyeket, hogy juttassuk be a kisebb lyukakba is a csalit, akkor már nem nehéz, ahogyan egyéb módszerek sem. Szerintem a szárazlegyezésnél egyszerűbb dolgunk van, ott a kapás egyértelmű, csak be kell vágni.
De térjünk vissza a nimfákhoz. Figyelni kell, hogy miként vezetjük a csalit, lehetőleg a fenék közelében, ha eredményt is szeretnénk. Közben kell érezzük, amint a fenéken néha koppan, ekkor jár jó mélységben a legyünk. Az sem jó, ha folyamatosan kopog, mert ilyenkor nagy a valószínűsége, hogy elakadás lesz a vége, és tapasztalatom szerint a hal is szívesebben kapja el azt a csalit, ami pár centivel a fenék felett utazik a sodrással. Legtöbbször ez is viszonylag gyorsan elsajátítható. Az áramlatokra is kell figyeljünk, hogy a mélyebb gödrök aljára is tudjuk leküldeni a csalinkat, hisz a legtöbbször ott tartózkodnak az óhajtott halak. Mikor már minden összeállt, és a legyeket is a jó régióban tálaljuk fel, mégis gyakran előfordul, hogy kapás nélkül maradunk – ami a nagyobb példányokat illeti –. Nem táplálkoznak mindig aktívan, ilyenkor nehéz a dolgunk. Teljesen az orra elé kell tennünk a csalit, és olykor többször is el kell úsztatnunk előtte, mire elszánja magát, hogy megegye. Ilyenkor általában a kövek, gyökerek mellé lapulva pihen jóllakottan. Velem az is előfordult már többször, hogy közel fél órán keresztül úsztattam a legyeimet azon a helyen, mire a neki tetsző pozícióba került és befalta. Ilyenkor a kapás sem vehemens, csupán megbotlik a légy, megáll egy pillanatra és ekkor nem szabad hibáznunk, azonnal be kell vágni. A kisebb példányokkal általában nincs ennyire nehéz dolgunk. Ők többen is vannak, mindig akad éhes egyed közöttük, és nekik nőni kell, úgyhogy enniük is muszáj. Sokszor éles koppintással tudatják velünk, hogy megtetszett nekik valamelyik legyünk.
Néha nincs annyira nehéz dolgunk a nagyobbakkal sem, de ez ritkán fordul elő. Mikor aktívan táplálkoznak, vadul tépik ki a botot a kezünkből már a kapás pillanatában. Ilyenkor rendszerint a medencék felső felében tartózkodnak, ahol a víz érkezik be a tanyába. Figyelik, hogy milyen ehető dolgot sodor feléjük a víz, valamint az itt tartózkodó kishalakat is vadásszák. Az oxigéndús, habzó, hullámzó vízben az apróhalak mire felismerik a veszélyt már késő.
A víz ezeken a részeken áramlik a leggyorsabban, így a táplálék is, amit a sodrás szállít, szélsebesen suhan el mellettük. Nincs idejük sokat töprengeni, ha nem akarnak éhesen maradni azonnal el kell kapniuk. Nem tudják nézegetni sokáig, hogy mit is görget feléjük a víz, és ha csak nagyjából is hasonlít a csalink arra a rovarlárvára, amit ilyenkor fogyasztanak, akkor gondolkodás nélkül elkapják. Ezért is agresszív általában ilyenkor a kapás. Nem cikáznak összevissza a gyors vízben, hanem kiválasztanak egy olyan leshelyet, ahol különösebb erőfeszítés nélkül meg tudnak állni egy helyben – így nem veszítenek feleslegesen energiát –, és innen indítják a támadásokat villámgyorsan. Egy gyors mozdulattal elstartol arról a pontról ahol strázsál, elkapja az élelemnek vélt legyet, és már indul is vissza arra a részre ahol kényelmesen tud ringatózni az áramlatok között. Ha rossz szögben tartjuk ilyenkor a botot, és a terhelést a zsinórunk kapja, vagy a nagy meglepetésben erősebben bevágunk a kelletnél, akkor le is tépheti egy jobb hal a legyünket, és ilyenkor születnek a legendák.
Amennyiben sikerül kapásra ingerelnünk a nagyobbakat, és sikeresen meg is akasztjuk őket, még nem nyertünk. Valahogy ki kell fárasszuk, bele kell juttassuk a merítőbe. A sebes pisztrángokat az evolúció a gyors vizekhez igazította, így a testalkatuk is ennek megfelelő. Igen szívósan tudnak harcolni, már-már a végkimerülésig. A fárasztás ideje a nagyobbaknál egyértelműen megnő, így több idő áll a hal rendelkezésére, hogy valamilyen formában megszabaduljon a horgunktól. Mivel viszonylag vékony damilokat kell használni előkének, így érhetnek meglepetések. Ha a hal megcéloz valami víz alatti akadót, gyökeret, kövek közé ékelődött hordalékot, és sikeresen átfúrja magát közöttük, akkor akár le is téphet. Én szakáll nélküli horgokat használok már néhány éve, így a halvesztés veszélye is jóval valószínűbb. Ha nem tartom folyamatosan feszesen a zsinórt, vagy hagyom, hogy szaltózzon, akkor könnyedén kirázza a horgot a szájából és elmarad a fotózás. Megfelelő gyakorlattal azonban ez – az esetek többségében – elkerülhető.
Amint azt az írás elején említettem, legfőképp a nagyobbak után kajtatok. Azokra a példányokra vadászom, amelyek ott születtek és nevelkedtek, nem már idős korukban lettek betelepítve. A „helyi halak” számomra kiemelt jelentőséggel bírnak. Becsülöm az erejüket, és csodálom az életbenmaradási képességeiket. Számtalan veszéllyel kell szembenézniük az évek során, kiskorukban nagyobb fajtársaik jelentenek rájuk fenyegetést, majd a jégmadarak, vidrák és a kormoránok is vadásznak rájuk, de a legveszélyesebbel, az orvhorgásszal is el kell kerüljék a találkozást.
Az idei szezonban is kegyes volt hozzám a sors. Nemrégiben egy igen szép őshonos sebes pisztránggal köthettem barátságot egy rövid időre. A megfogásához azonban rengeteg türelemre volt szükség. Nagyjából 20-25 percen keresztül vallattam egy gödröt, nem mozdultam, csak a legyeimet cserélgettem, míg sikerült az ízlésének megfelelőt eltalálnom. A fárasztás alatt többször bejárta a tanyát az alsó felétől a felsőig, és végig a fenék közelében maradt. Nem volt egyszerű a felszínre kényszeríteni, nemegyszer teljesen karikára hajlította a legyező botomat. Vészesen hosszúnak tűnő percek után sikerült a felszínre emelnem, ahol vad pancsolással folytatta a harcot. Ekkor már kellően magas volt a szívritmusom, így mikor a halóba csúsztattam pár másodpercnyi pihenő nekem is kellett, hogy majd biztos kézzel tudjam a fotógépem lencséje elé tartani. Fogtam már nagyobb példányokat a pályafutásom során, de az idei szezonban eddig rá vagyok a legbüszkébb. Remélem lesz még folytatás.
