A tavasz első domolykói

A domolykók mindig azok a halak közé tartoztak, amelyekre szívesen horgásztam. Az első csetlő-botló pergetős lépéseimet is velük kezdtem, de nem csak a műcsalis megfogásuk motivált, hanem más módszerekkel is szívesen vadásztam rájuk. A tavaszi olvadást követően ők voltak az elsők, akiket célba vettem a patakokban, folyókban és tavakban egyaránt. Ilyenkor mindig úszós módszerrel kerestem a melegedő vízben őket. Sok kellemes tavaszi napot köszönhettem nekik, ezért is döntöttem úgy, hogy az idei tavaszt a szép emlékek tiszteletére nekik szánom. A finomszerelékes horgászatot kissé mellékeltem az elmúlt években, így a kettőt most jól össze tudtam kapcsolni.

A jég még csak alig kezdett felszakadozni, máris azon agyaltam, hogy milyen helyszínt válasszak a domolykók felkutatására. Az nem titok, hogy mindig a nagyobb halak vonzottak minden fajtából, így most is az szerint mérlegeltem, hogy hol van esélyem nagyobb példányok elejtésére is. Egy kisebb tóra esett a választásom, ami régen patakmeder volt, de a szabályozások miatt leválasztották az élő medertől. A jelenlegi tulajdonosa bővített rajta, így egy pofás tavacska lett, amelyben a patakból bennmaradt domolykók jó feltételeket találtak maguknak, vígan szaporodnak. Ebben a tóban az ősállományból úszkál néhány komoly egyed is, leginkább ezekre pályáztam. Nem könnyű feladat elkapni az öregeket, igazi rafinált vén rókák, és ezt már többször volt alkalmam tapasztalni. A kalandba a húgom, Adél is betársult. Gyerekkorunkban többször is elkísért a horgászataimra, mostanában ritkábban horgászik, de még nem felejtett el mindent. Tehát ketten vágtunk neki a vadászatnak, igazi nosztalgikus érzésem támadt.

Sokat vacilláltam, hogy milyen csalikkal készüljek, végül úgy döntöttem, hogy mindent viszek, amikkel régen sikeres voltam. Csonti, trágyagiliszta és máj, ezek voltak a favoritok anno. Etetni sem árt, de csak óvatosan. Több alkalmas etetőanyag is van a piacon, én mégis a halibutos mikropellet mellet döntöttem. Elsősorban megfelelőnek találtam a szagát (az illattal más aromákat definiálnak), másodsorban nem jár zajjal a bejuttatása. A gombócos etetés szóba sem jöhetett. A csobbanó gombócok után sokat kell várni, hogy előmerészkedjenek a darabosabb domik, ha egyáltalán visszamerészkednek az etetés helyére. Tavasszal ez egy kicsit kényesebb téma, mint általában. Még nem annyira aktívak a halak, a víz tiszta, mindentől megriadnak, óvatosabbnak kellett lennem. A pelletet csendben be lehet csúzlizni a kívánt helyre, így nincs nagy ricsaj, és a csalogatóhatás is megfelelő.

 

Tavasszal a tavakon a legjobbnak a befolyók bizonyultak, azok a részek, ahol már lassan áramlik a víz, ott várják a besodródó táplálékot. Ennek tudatában mi is a befolyó közelében helyezkedtünk el. Mélységet mértem, és úgy állítottam be a szereléket, hogy a csalim pár centivel a fenék felett legyen, így sodorja az áramlat. A horogra első kísérletként giliszta került, szép piros színű, élénken tekergőző jószág.

Belőttem egy kisebb adag pelletet, és kíváncsian vártam a fejleményeket. A húgom közben szépen kicsomagolta szendvicsét és falatozni kezdett, amit csodálkozva bámultam, hisz hetek óta azt hajtogatta, hogy mennyire szeretne horgászni, és most még be sem dobott. –Ne bámulj, nem volt időm reggelizni és már dél van. –ezzel ki is fizette a kíváncsiságomat. Nem volt időm, hogy a késői reggelijével foglalkozzak, ugyanis kapásom volt. Lassan merült alá az úszó karcsú antennája, én meg gyorsan reagáltam is, túl gyorsan. Nem akadt a horog. Hiába, még lassabban veszik fel a táplálékot, a csalim is méretes volt, és ezeket figyelmen kívül hagytam. Nem vágott mellbe, hogy elpuskáztam a kapást, majd a következő rendben lesz.

Nem sokat kellet várnom, ismét lassú tempóban indult a víz alá az úszó. Hosszabban kivártam a bevágással, de ez sem ült. A harmadik kapással is hasonlóképpen jártam. Kénytelen voltam azt feltételezni, hogy kisméretű halak próbálják begyűrni a termetes gilisztát, ezért a kudarc. A negyedik próbálkozó azonban megakadt, egy tenyérnyi domolykó volt a győztes. Ettől kezdve minden kapás rendben akadt. 5 darab araszos forma domolykót kaptam el, míg a húgom befejezte a táplálkozást, és végre kézbe vette a felszerelést. Ő is gilisztával indított, hamarosan kapása is volt, de nem akadt.

Elmagyaráztam, hogy várjon ki egy kicsit, legyen idejük a halaknak befalni rendesen. Azonban ettől kezdve egyre kevesebb kapásra kellet reagálni, és bármennyit kivártunk, egyik sem akadt. A homlokomon egyre több barázda kezdett kirajzolódni, valahogy nem állt össze a képlet. Csalicsere mellett döntöttem, egy darabka májat tűztem fel, és láss csodát, rögtön ott volt a kapás és a bevágás is ült. Nem volt nagy a hal, de legalább alakulgatott a dolog. Adél is cserélt és nála is megtört a jég. Tanácsomra hálóba tette a zsákmányát, hogy majd a horgászat végén legyen miről készíteni pár fotót, ha nem fognánk semmi rendes példányt. A máj ütősnek bizonyult, 4-5 halat fogtunk zsinórban, mikor az egyik bevágásnál a húgom orsójának a fékje megreccsent. Azonnal feléje irányítottam a figyelmemet. Az úszó a víz alatt maradt, a bot ütemesen bólogatott, a zsinór komótosan követte a hal mozgását. Rögtön le is tettem a felszerelésem. –Ez jó domolykó lesz! –jegyeztem meg.

A fárasztás óvatosan zajlott. Lassú tempóban, de erőteljesen védekezett a hal, jó volt nézni, ahogy a finom felszerelés felveszi a harcot. Lassacskán a part közelére korlátozódott a hal mozgása, és egyre közelebb került a felszínhez. Végül megjelent a barna test is, ám nem volt még vége a csatának. A partról behajló fűcsomók, bokrok ágai alatt igyekezett menedéket találni. A zsinórra tekert pár kókadozó fűszálat, végül kibújt a fedezékből. A legrövidebb úton megszákoltam a szép domit. Le is mértük, kilótízet mutatott a digitális mérleg. Húgom eddigi legszebb domolykóját tartotta a fotógépem elé. Az igazat megvallva nekem is kevésszer adatott meg, hogy ilyen szép példánnyal büszkélkedhessek.

A horgászat továbbra is tartalmasnak bizonyult. Egymást követték a domolykók, közben egy-egy sügér is rákérezkedett a horogra. Már egy halat sem tettünk hálóba. Volt annyi, amennyit érdemes már a fényképezőgépnek megmutatni, felesleges lett volna zsúfolni a halakat, a végén úgyis elengedtünk mindent. A szórakozás volt a fő szempont.

 

Lassan telt-múlt az idő, és Adélnál ismét megszólalt a fék. Megismétlődött a korábbi jelenet. Az úszó ismét nem kívánkozott fel a felszínre, csak a damil mozgásából lehetett következtetni, hogy merre halad a tettes. A mozgása kissé energikusabb volt, mint a korábbi szép domolykóé. A hálót kézbe véve figyeltem, hogy mi sül ki a dologból, mekkora hal fog kibukkanni a fényesen csillogó vízből. Lassan elszakadt a harcos a fenék közeléből, de még többször megrángatta a spiccet, mire a körvonalai átsejlettek az tiszta vízben. Ebben a pillanatban, mint egy rakéta, kirepült a vízből. Meglepetésemben csak annyit tudta mondani: -Sebes! Ezzel meg is oldódott a rejtély, hogy miért volt mozgékonyabb. A hálót átadtam a húgomnak én meg előkaptam a gépem, próbáltam elkapni ugrás közben. Persze többet nem szaltózott. A szákolás sikeres volt, így egy újabb pompás halat örökíthettem meg. A mérés elmaradt a nagy izgalomban, hogy ne sérüljön a hal, de a fotók úgy is beszédesebbek, mint a nyers számok.

A halak lassan kezdtek eltünedezni az etetés környékéről. Mi is mozgásba lendültünk, szorgosan kerestük merre lehetnek a domolykók. Ahol sikerült kapást kicsikarni, rászórtam a helyre egy kevés pelletet, hogy helyben tartsam az ott ólálkodó halakat. Sikerült is felkeltenem az érdeklődésüket. Minden kifogott példány öklendezte vissza a pelletet. A húgom meg is jegyezte viccesen: -Mondd meg Benzár Zsoltnak, hogy olyan pelletet készíttessen, amitől a halak nem hányják össze magukat.

Jól szórakoztunk, de a nap kezdett nyugovóra térni és a levegő is egyre hűlt, amit a lábujjaim éreztek meg a leggyorsabban. A cipzárt egyre magasabbra húztam a kabáton, hiába még csak február végét jelzett a naptár, a jég még alig takarodott el. A magasabban lévő csúcsok továbbra is fehérek voltak a hótól. A szél a hósapkás ormok irányából áramlott, és egyre élesebben csípett, habár alig lengedezett. Vártam, hogy Adél mikor fázik meg annyira, hogy a hazaindulást emlegesse, de egyelőre erősen a horgászatra koncentrált, viszont a halak egyre ritkábban jelentkeztek, és egyre kisebbek voltak. Én untam meg hamarabb a dolgot, és tanácsoltam, hogy engedjük szabadon azt a pár pikkelyest, amit behálóztunk, és menjünk. Erre a rövid délutánra ismét eszembe jutott a gyerekkorom, ami sajnos egyre távolabb van, és a patak-, illetve tóparton eltöltött horgászatok, az első tavaszi domolykókkal.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 


hirdetés
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés