Az ősz és a szárazlégy

Most gondolom néhányan nagyokat pislognak, hogy –de hisz tavasz van, legalábbis az közeleg, hogy jön ide az ősz? Igazuk van, sehogy, csak nem akartam még jó pár hónapot várni, míg ismét sárgulni kezdenek a falevelek, és az is szerepet játszott, hogy a tél után most kezdem csak igazán érezni a hiányát egy igazi horgászatnak. Tehát most kívánkozik ki belőlem, és ha jön, akkor kell engedni kifelé. A legyezés egy olyan téma, ami keveseket érdekel, szűkös a tábor. Szóval lesznek, akik talán elolvassák ezeket a sorokat, lesznek, akik esetleg csak a fotókat görgetik hosszan, és lesznek, akiket teljesen hidegen hagy az egész. Nem vagyunk egyformák, én sem hallgatok meg mindent, amit zenének neveznek.

 Szóval ősz és legyezés, pontosabban szárazlegyezés. Majd’ minden legyesnek ez a módszer az egyetlen és igaz irány, néhányan még sandán is néznek azokra, akik közben félrelépnek erről az ösvényről. Most nem teszem, ígérem, lehet maradni tovább, gondosan bezsíroztam a legyeket.
Számomra az igazi szárazlegyezés ősszel veszi kezdetét. Hogy miért? Mert akkor válnak igazán szárazos vizekké a helyek, ahol horgászom. Pontosabban ekkor tisztulnak le a patakok, és ez a legfontosabb, mert valamilyen szinten látnia kell a halnak a víztetőn sodródó táplálékot, és ez általában zavaros vízben nem megy a legkönnyebben. Hiába no, ilyen helyen élek, ősszel lesz az igazi a víz színe.Elég is volt a magyarázkodásból, most már horgásszunk!

Kevés holmival vágok neki a folyócskának. Egy bot van velem csupán, egy finom kis 3-as osztályú, 7,6 lábas virgács egy hozzá illő orsóval szerelve. Egy kis damilvágó csipesz lóg a mellényemen, amelynek egyik zsebében két tekercs különböző átmérőjű előkének való damil lapul, a másikban egy doboz a legyekkel. Szintén a mellényemet díszíti a szárazlegyezés egyik legfontosabb kelléke, egy tubus zsír, amivel a legyeimet tehetem még vízhatlanabbá. A legyek szárítására, a nyálka tisztítására kéznél van egy csomag papír zsebkendő, ami jól jöhet majd a könnyeim törülgetésére is, ha elmegy életem hala. Természetesen a fotógép is nálam van, amúgy is egybeolvadt már velem. Szóval semmi felesleges, csak az, ami igazán kell. Egyszerű „mezei” legyes horgász néz vissza rám a tükröződő vízfelszínről, és nem a sokkal menőbbnek tetsző, S.W.A.T egység tagjait megszégyenítő, agyonpakolt mellényű vérprofi legyes, akinek az alsónadrágja is Simms, vagy legalábbis Orvis. Azért bízom benne, hogy a halak nem veszik észre a különbséget, és egy ilyen puritán horgász csaliját is eltalálják.

Finoman bezsírozom a kis szakállnélküli horogra kötött szőrcsomót (ami egyébként egyik barátom légykötő tudományát dicséri), majd kicsit megreptetem, hisz a legyek köztudottan repülnek, és utána óvatosan a vízre ejtem. Nem belecsapom, mint a domolykóknak, hanem csak lágyan a hullámokra hullatom. Ezúttal nem a hang a fontos, hanem a látvány. Gyengéden ringatja a víz a parányi legyet, amint sodorja az ár. Lassan elhalad előttem a csali, érintetlenül. Két mozdulattal újra a kiindulási ponton landol, és csábosan kelleti magát a csillogó felszínen. Hoppá! Egy kis vízgyűrű közepén eltűnik a szőrcsomó, és egy barna árnyék igyekszik vele a kövek felé. Gyorsan akasztok, és máris vadul fickándozik a könnyű boton az első pénzes pér. Szép hal. Melyik nem az? Második dobásra meg is van az első halam. A szakállnélküli horogtól könnyedén megszabadítom, és máris rohanhat vissza a kő mellé, ahonnan a vízfelszínt kémlelte élelem reményében. Kicsit letörölgetem a legyemről az „izzadságot”, meglengetem és máris tálalom. Most sikerül úsztatnom másfél métert mielőtt egy hal vadul rá nem ugrana. Elhibázza! Sebaj, visszajön még. Megint ott a legyem, ahol megtámadták. Hiába, nem tanul belőle, hogy veszélyes csak úgy kiszolgáltatottan sodródni egy éhes pikkelyes felé. Ismételten megtámadják, de most már pontosabban. Meg is akad a tettes. A bevágást követően idegesen perdül a levegőbe. Egy pettyes sebes pisztráng nézte ki magának a csalimat. Makacsul tartja a tűhegyes horog, egészen addig, míg meg nem szabadítom tőle. Egy pillanat alatt elinal.

A pisztráng kicsit összeborzolta a szőrszálakat a legyemen, kicsit kozmetikázok rajta, leitatom a vizet róla, teszek rá némi zsírt alapozó gyanánt, hogy csinosabb legyen, valamint kecsesebben ússzon, majd meglengetem és ráejtem a vízre. Néhányszor újradobom, mire gusztusa támad valakinek rá. Finoman rámozdul, látom, ahogy felemelkedik az árnyék, csippent egyet a felszínen, majd eltűnik, a legyem meg tovább úszik. Felveszem a vízről, majd ismét útjára indítom. Megint jön az árnyék, ismét mellényúl. Így megy ez harmadjára is. Az az érzésem, hogy csak ijesztgeti a legyemet, kóstolgatja, amolyan macska – egér játékot játszik, hisz biztos a zsákmányában, csak kiélvezi a fölényét. Végül telibe hibázza. Ő is pér. Magamhoz édesgetem, majd elengedem. Ha egy laikus szemtanúja lenne, hogy fogom meg és engedem el a halakat, valószínű, hogy rám hívná a diliház ápolóit, hisz ezt még egyes horgászok sem értik, nemhogy a kívülállók.

Szépen elkapom a fonalat, azaz inkább a halak kapják el szépen egymás után a legyemet. Aztán eszembe jut, hogy van nálam valami, amit még nem is használtam, a fotógépem! Elhatározom, hogy a következő halat már fotózom, legyen bizonyítékom, mert a végén még otthon meggyanúsítanak, hogy a kocsmába járok.

A fa ágai alól kicsalok egy pért. Nem volt nehéz, csak kétszer kellett ugyanott elúsztatnom a legyet, és rajta volt. Nem nagy, de megígértem magamnak, hogy fotózni is fogok. Bekapcsolom a gépet és kattintok párat. Szeretem mozgás közben fotózni a halakat, így élethűbbek a fotók. Nem ellenőriztem a beállításokat, szépen ki is égtek a fotók, gyorsan újrakalibrálom a masinát, és lövök még egy sorozatot a még mindig ideges pérről. Ez már jó lett! Készítek még pár csendélet fotót is mielőtt útjára engedem.Elcsomagolom a gépet, nem fürdetném meg, ha nem muszáj.

Körülnézek, élvezem az őszi nap melengető napsugarait, a színeket, és a horgászatot. Egy szedésre leszek figyelmes – mélyen a behajló ágak alatt. Hosszabb dobásra készülök, a hátam mögött kiterítem a zsinórt, majd küldöm a legyet az ág alá. Azonban a legyem megunja a folyamatos reptetést, megpihenne. Rá is kapaszkodik a vadcseresznye csupasz ágára. Olyan jól érzi magát ott, hogy nem sikerül lecsalogatnom, úgy dönt, hogy ottmarad és megszárítgatja szárnyait. Gyorsan előkapok egy másik legyet. Nagyobb, nem is az a modell, de teszek egy próbát vele. Közben megint szed az ág alatt a hal. Zsírozás, lengetés, és máris a jó helyen úszik a csalim. Mintha jó éjt-puszit nyomna valakire, oly finoman fogja meg a legyet a pér. Most már látom, hogy mi az, sőt érzem is, hisz akaratosan cibálja a botom. Szebb példány, a sodrásban még parádézik kicsit. Előveszem a gépemet, készítenék pár fotót, azonban csak a görbülő botot tudom fotózni, mire feljön, már nyugodtan fekszik, így nem igazán mutatós az árnyékban, azért csak a bot társaságában fotózóm le. A nap legnagyobb példánya, és milyen egyszerűen megfogtam.

Dobálok még egy darabig a testesebb, de eredményt produkáló léggyel, viszont senki nem törődik velem. Le is cserélem egy kisebb, a korábban használttal megegyező modellre, ami még most is élvezi a napsugarakat az ág hegyén. Az új csalit szépen előkészítem az úsztatásra, de előtte még engedem kibontakozni a levegőben is, kissé megröptetem. Nemsokára már egy hal szájában folytatja a vízi kalandot. Közben egy-egy pisztráng is feljön a legyem után, hogy apró fogaikkal jól megtépázzák a csöppnyi alkotmányt.

Nincs sok szedés, de sikerült kiszúrnom megint egy ág alatt legelésző halat. Ő is finoman csipeget az arra sodródó parányi rovarokból. Már előre dörzsölöm a tenyerem, hogy ott lapul a következő szebb pérem. A terv egyszerű, mint a vízivás. Szépen beteszem a legyet az ág alá, centire pontosan oda, ahol feljött korábban a hal. Aha, sikerül is vagy harmadjára. A hal sehol. Megint visszateszem a legyemet. Mikor már tizedszerre is beteszem az ág alá, már oly rutinnal csinálom, mintha az elmúlt három évben minden nap ezt gyakoroltam volna. A hal persze meg nem mutatná magát, de azért szorgosan dobálok, hisz már olyan jól megy, kár lenne abbahagyni. Végre megkegyelmez a sunyi uszonyos és csendben lehörpinti a legyemet. Angol hidegvérrel akasztok, jobban mondva rátartok a megiramodó halnak. Szépen húzza is a botot, majd olyan gyorsan rázza a fejét, hogy az az érzésem, mintha egy ütve fúrót markolnék. Jó hal, érzem. Még párat ráz a fején, majd elindul lefele, és egyszerűen megszűnik a kontaktus. Ha kéznél lenne a zsebkendőm, lengethetnék vele utána. Leellenőrzöm a horgomat, rendben van a hegye, más volt a hiba. Már képzeletben hallom is az egyik barátomat – megmondtam, hogy tegyél szakállas horgot.

Miután rendbeszedem a legyet, ismét az ág alatt úsztatom. Nem tudom miért, csupán nosztalgiából, vagy, hogy gondolatban ismét lejátszódjam, hogy hol kapta el a csalit. A mozdulat még mindig a kezemben van, szépen repül a legyem az ág alá. Többször is oda dobok, élvezem, hogy nem az ágat találom el, hanem pontosan oda sikerül, ahová kell. Igen, mert ez a fontos a legyezésben. Nem a szép dobás, nem a nagy távolságra történő dobás, hanem a pontosság, ez az eredményesség kulcsa. Már azon gondolkodom, hogy ezt akár az udvaron is gyakorolhatnám egy tál vízben, kár az időt pazarolnom, mikor ugyanott, valami leveszi a legyemet, ugyanolyan óvatosan. Bevágok, szépen hajlik a pálca, jön a gépies fejrázás és erővel húzza a botot. Keresem, hogy hol nyomhattam meg az újrajátszás gombot. Ugyanazon az útvonalon indul el a halam, mint korábban a másik, közben kisebb szünetekkel folyamatosan rázza a fejét. Engedem, egyebet úgysem tudok tenni egyelőre. A következő pillanatban könnyedén csúszik ki a vízből a zsinórom, végén a legyemmel. Pislogni is elfelejtek. Erőt veszek magamon, hisz a végén még kiszárad a szemem. Nézem a csalit, a horoggal minden rendben, nem kell visszavinnem és az eladótól kérnem egy jobb horgot, adtak a halak egymás után kettőt is, már csak be kell liluljon. Padlót azért nem fogok, folytatom tovább a horgászatot. Bármennyire igyekszem, az elkövetkezőkben már nem tudok lerázni egy halat sem a horogról, szép mélyen akad mindeniknek, legyen az pisztráng, vagy pér. Igaz, ezek kicsik, vagy szebben mondva, nem túl nagyok. Az egyik pér kifejezetten szépen pózol, így készítek is pár fotót róla. Még a levél ágyon is megörökítem, az uszonyáról is kattintok párat, majd mehet.

Nos, ilyen egyhangúak tudnak lenni az őszi legyes horgászatok, ezért nem is várom annyira… nagyon.
Nem akartam legyes oktató anyagot írni, azt már mások megtették számtalan formában és felületen. Csupán egy kis szárazlegyes hangulatot igyekeztem teremteni az írásommal, amit remélem sikerült elérnem, legalább részben.

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

Andronikosz
9 hónapja

woooooooooooooooooooow

3
G.Ferenc
11 hónapja

Köszi :). A lényeg, hogy hasznos, és nem a divat miatt.

2
kajakcanoe
11 hónapja

Érzed a mojo-t... ;)
Alsónadrágban nem is, de aláöltözetben van Simms-em, Patagonia-m... :-P

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés