A galóca küldetés

Majdhogynem lehetetlen vállalkozásra szántam magam. Dunai galócát akartam fogni, itthon, Romániában. 30-40 évvel ezelőtt az engedélyek beszerzése lett volna a nehezebb, nem a halfogás. Akkoriban a leírások alapján több folyónkban is szép számban jelen volt, telepítették, és vigyáztak is rájuk. Manapság, az iparosodásnak, a mederkotrásoknak, orvhorgászatnak, és szennyezéseknek köszönhetően az élettere jelentősen leszűkült, és az állomány annyira megcsappant, hogy értelmetlennek tűnt a keresése. Ennek ellenére, vagy pont amiatt, hogy eltűnt, a védelmére már nem fordítottak hangsúlyt. Papíron komoly következményei vannak, ha valaki kifog és elvisz egy galócát, de a gyakorlatban nincs aki betartassa. Nos, talán ezért is voltak szkeptikusak a barátaim, amikor felvázoltam terveimet.

 Természetesen a történet nem úgy zajlott, hogy reggel azzal keltem fel, hogy galócát akarok fogni. Hallottam információkat, hogy 10 éve itt láttak egyet, 7 éve amott lőttek meg egyet puskával stb. Ezek az információk nem voltak teljesen megbízhatóak, mert úgy terjedtek, mint a népmese, szájról-szájra. Azonban mindig ott motoszkált bennem valami, hogy csak utána kellene járni. Aztán a tavalyi évben jött egy elég megbízható információ, hogy láttak egy 4 kiló körüli példányt az egyik folyóban. Nekem sem kellett több biztatás, az első eshetőséget megragadva, mikor arra jártam, egy pergetőbot is lapult az autóban, meg pár jónak vélt wobbler. Igazából nem volt sok tapasztalatom a hallal kapcsolatosan, csak azt tudtam, amit itt-ott olvastam róla, de a horgászat mikéntjéről nem kaptam infókat. A csalivezetésről, a jó csalikról nem volt sok fogalmam, de úgy álltam hozzá, mintha nagy pisztrángot akarnék fogni. Abból indultam ki, hogy az élettere nagyjából hasonló a pisztrángéhoz, mindketten a lazacfélék családjába tartoznak, nem lehet nagy különbség a horgászatukat illetően. A csalivezetést úgy képzeltem el, mintha pisztrángra horgásznék, csak a csalik méretét növeltem jelentősen. Kevés idő állt rendelkezésemre, amit a horgászatra tudtam fordítani, de hihetetlen gyorsan megtörtént az, amit csak halványan reméltem. Már az első helyen, ahol próbálkoztam, egy kisebb példány többször is kikísérte a csalimat a partig, de megfogni nem tudtam. Teljesen elborult az agyam, mint a bikának, mikor lengetik előtte a piros vásznat. Kilométereket tettem meg a folyón és dobáltam a csalikat megállás nélkül. Pár óra alatt -ami a galócahorgászatban csak percekben mérhető-, még két hasonló méretű egyed egy-egy alkalommal lekövette a wobbleremet. Zakatolt az agyam, bosszantott, hogy a csalim közelében voltak olyan halak, amelyekről csak álmodtam, és én nem tudtam élni a lehetőséggel, a szerencsémmel. Hazafele azon töprengtem, hogy mit rontottam el, és hogy mikor tudok legközelebb menni. Otthon elmeséltem tapasztalataimat a szűk baráti körömnek, de mindenki csak legyintett, hogy baj van a szememmel, mást láttam. Egyetlen ember hitt a szavaimnak, Levente. Rögtön neki is estünk a webshopoknak, hogy berendeljünk pár woblert. Közben leveleztem is, hogy külföldi, tapasztaltabb ismerőseimtől választ kapjak néhány kérdésre, ami felmerült bennem. Folyamatosan nőtt az elméleti tudásom, de sajnos az időjárás megtréfált, és befagytak a vizek, így nem tudtam meglátogatni a halaimat többször.

A nyári időszak nem a legjobb a galócázás szempontjából, így nem erőlködtem, meg nem is volt közel a folyó, hogy csak úgy elugorjak. Viszont a nyár egyéb hasznos dolgokat tartogatott a számomra, amik lépésről-lépésre közelebb vittek a dunai galócához. Érdeklődési körömből, és munkámból kifolyólag összehozott a sors két halbiológus fiatalemberrel, Istvánnal és Attilával, akikről idővel kiderült, hogy a galóca monitorizálása is a feladatkörükbe tartozik azon a folyón, ahol én is kergettem őket. Évek óta szeretnének fogni, hogy bebizonyítsák a létezését, de a tudományos célokra gyártott elektromos halászgépükkel nem jártak sikerrel, így az a megtiszteltetés ért, hogy verbuváljak össze pár tapasztalt horgászt, akik esetleg meg tudják fogni horgászbottal. Emellett egy időpontot is ki kellett választanom, amikor esélyesebb a hal megfogása, és van pár nap szabadidőm, amit a horgászatra szánhatok. Lassan elérkezett az idő, és egy évvel az első kísérletem után ismét a folyó felé igyekeztem, de ezúttal 3 nap állt rendelkezésemre. Leventével reggel korán már a folyó parton nyújtóztattuk az utazásban meggémberedett végtagjainkat, de Zoltán még nálunk is gyorsabb volt, ő már a vízben állt. Gyorsan magunkra kaptuk a vízhatlan ruhákat mi is, hisz vártak a galócák. Leventével a pergetést erőltettük, Zoltán araszos hallegyeket vezetgetett legyezőbotjával, de nem történt semmi még órákkal később sem. Közben Attila, az egyik halbiológus srác is a helyszínre ért, így a déli kávézás már négyesben zajlott. Éreztem a nyomást, hisz az én szavamra épült az egész felderítés. Amennyiben a 3 nap alatt senki nem fog galócát, nagy égés elé nézek, hisz hittek nekem. Nem elég, ha látunk, meg is kell fogni, le kell fotózni, pikkelymintát venni, lemérni a hosszát, súlyát, pontos GPS helymeghatározás kell, szóval a bizonyíték minden formájára szükség volt. Két társunk meg otthon várta a jó híreket, hisz másnap ők is jöttek, de egyelőre csak a szép időről és a csodás tájról tudtunk nekik beszámolni.

Késő délutánba hajlott már az idő, sok kilométer, és még több dobás volt mögöttünk, mikor a folyó közepén járó wobbleremet megkoppintotta valami. Az eseménytelenség miatt remélni sem mertem, hogy hal volt, betudtam egy kőnek, azonban a következő pillanatban újabb koppintást éreztem, a reflexeimnek nem tudtam parancsolni, ösztönösen bevágtam. Hihetetlen módon élet volt a zsinórom végén, nem nagy ellenállással, de határozottan védekezett valami. Hamar kifeszegettem a tettest a folyásból, és a lábaim előtt csodák-csodájára egy ifjú galóca pörgött, pancsolt idegesen. Gyorsan előkaptam a merítőt, de abban a pillanatban már el is iszkolt a hal. Megszabadult! Nem győztem keserűségemet szavakba önteni, azaz mégis, de inkább nem írnám most le. Felfoghatatlan volt, mennyire kísért a balszerencse a galócával kapcsolatosan. Miközben mérgelődtem, úgy döntöttem, hogy átmegyek a túlpartra, onnan jobban meg tudom horgászni a kívánt részt. Fél távon járhattam, mikor Zoltán kiáltott, hogy hala van. A legyezőbot enyhén hajlott, látszott, hogy nem nagy, de nem is az volt a lényeg, hanem hogy végre talán szákba kerül a célhal. Azonban, amikor a felszínen megjelent a tettes, elmaradt az örömujjongás, ugyanis egy kisebb csuka szorongatta fogaival a legyet.

A sikeres csukafogás, illetve fotózás után az eredeti tervemhez híven átevickéltem a túlpartra és onnan indítottam a támadást. A woblerem szépen dolgozott az áramlatokban, aztán egyszerre megszűnt a remegése, mintha egy rongyot sodort volna rá a víz, azonban rögtön felismertem, hogy bizony nem rongydarabba, hanem halba akadtam. Azonnal és erőteljesen bevágtam, és hihetetlenül jó érzéssel töltött el, amint a fejét csóválva a habok fölé emelkedett a megakasztott galóca. Bizony az volt, és valamivel nagyobb, mint ami korábban megszabadult. Igyekeztem kihúzni a sodrásból, ami ellen nagy pancsolás közepette tiltakozott, de esélytelenül, kemény cucc volt a kezemben. Egy pillanat alatt lekapcsoltam a szákot a mágnesről, és egy gyors mozdulattal elkaptam a halat. Végre! Ez már nem lépett meg, ott volt a hálóban életem első galócája. Az örömkiáltásomtól lehullt az ágakról az a kevés száraz levél is, amit az ősz ott felejtett. Sietve jöttek társaim is, hogy szemügyre vegyék a csodát. Attila ért hozzám elsőnek, az ő öröme vetekedett az enyémmel, hisz végre van bizonyítéka a szkeptikus halbiológus társai számára. Begyűjtöttem a gratulációkat, majd gyorsan felvettük a hal adatait. Hihetetlen volt, hogy végre a kezem között tarthattam egy álmot, és úgy állhattam a fotógépem elé. Galócahorgász körökben nem számít nagynak az a példány, amit fogtam, de hozzá kell tennem, hogy nem mindegy a fogás helyszíne. Szlovéniában valószínűleg én is másképpen éltem volna meg egy ekkora hal kifogását, de itthon többet nyom a latba.

A hal szabadon bocsátását követően nagy lendülettel és lelkesedéssel folyt tovább a horgászat, még az esti, sötét órákban is, hisz állítólag akkor a legaktívabb a galóca. Bármennyire lelkesek voltunk, nem volt több eredmény, nemhiába tartják a galócát az 1000 dobás halának. Este a szálláshelyünkön már türelmetlenül várt minket István, a halbiológus duó másik tagja, hogy megnézhesse a fotókat, és gratulálhasson. Sajnos, neki más dolgai voltak napközben, így csak estére érkezett meg. Az asztal melletti beszélgetés közben többször átéltem a fogás pillanatait, és ezzel még nem volt vége a kalandnak, hisz még két teljes nap volt hátra a túrából.

Reggel szétszéledt a társaság. Istvánnak és Attilának a környező kispatakokon volt pár mintavételi pontja, így oda igyekeztek, hogy befejezzék a halállomány felmérését, amit még a nyáron kezdtek el. Zoltánnak haza kellett utaznia, mi Leventével ismét a galócák után eredtünk. Két horgásztársunk még úton volt, hogy majd ők is beszálljanak a hajszába.
A reggeli pirkadat már a parton talált minket, és reményekkel telve dobáltuk a woblereinket. Ez alkalommal hamarabb jött a siker. Levente gyorsan elkapott egy kis galócát, ami ékesen bizonyítja, hogy szaporodóképes állomány él a folyóban. Ezzel a példánnyal neki is megvolt élete első galócája. Felvettük a hala adatait, majd szépen visszacsúsztattuk a vízbe. A déli órák előtt kevéssel érkeztek meg társaink, akik már alig várták, hogy megfoghassák az elsőt. Azonban a következő hal is Leventének jelentkezett, és az egy nappal korábban fogott halam testvére volt. Nagy volt a boldogságunk, hisz mikor nekivágtunk a túrának még annak is örvendtünk volna, ha egyet fogunk, de így már minden várakozásunk túl volt szárnyalva.
Mindenki a tudása legjava szerint horgászott, de több halat nem sikerült felmutatnunk. Én még a sötétség beállta után sem adtam fel. Derékig álltam a hideg vízben és dobáltam. Közben társaim a partról érdeklődtek, hogy megvagyok-e még, vagy elvitt már a víz, mert nem láttak a sötétben. Sajnos be kellett látnom, hogy annyi volt aznapra, de még mindig volt egy egész nap hátra, ami reménnyel töltött el.

Elérkezet az utolsó nap reggele is. Ismét korán kint voltunk a vízparton Leventével, de ez alkalommal Attila és István is velünk tartott, hisz végeztek a patakokon a munkával, és kíváncsian várták a fejleményeket. Két horgászcimboránk viszont nem tudott korán kelni, nem sikerült az éjszaka folyamán kipihenniük az előző napi utazás és horgászat fáradalmait.
Ködös hűvös reggel volt, a kezem fázott a horgászbot nyelén, de nem érdekelt, hisz tudtam, hogy a galócák ott vannak a vízben, és ha szerencsém van, akkor csak idő kérdése, hogy mikor lesz kapásom. Egy-két óra gyorsan elrepült, Leventének indulnia kellett haza, mert estére már programja volt. Én maradtam, és a halbiológus barátainkkal folytattam a horgászatot. Egy ígéretes szakaszhoz értünk, ahol elsőre sikerült belehúznom a csalimat valami akadóba. Egy pöccintéssel kiszabadítottam, és máris folytathattam a bevontatást, azonban nem tudtam kitekerni a wobblert, ugyanis keményen rákapaszkodott valaki. Erőteljesen bevágtam, és ekkor egy pillanatra megállt a szívem. Erős ellenállást éreztem, keményen csóválta a hal a fejét, majd a sodrással elkezdte vitetni magát lefele. Kiáltottam barátaimnak, hogy nagy hallal akadtam össze. Attila gyorsan érkezett, hogy segítségemre legyen majd a szákolásnál, István pedig filmezni kezdett. Pár perces kemény harc következett. Igazából nem voltak nagy kirohanások, csak akadó módjára állt a hal a sodrásban és nem mozdult egy darabig. Mikor sikerült végre kimozdítanom az áramlatból, akkor lomhán rázni kezdte a nagy fejét, ami jelentős befolyással volt a szívritmusomra. Attól tartottam, hogy visszatér a balszerencsém, és megszabadul a hal még fotózás előtt. Kemény kézzel bántam vele, és amint a partszéli vízbe sikerült kormányoznom, Attila óvatosan alá tolta a nagyméretű merítőt, ami elég szűkösnek bizonyult, de csak belecsusszant. Ebben a pillanatban hatalmas örömkiáltás tört ki belőlem. Alig hittem el, hogy megfogtam egy ekkora halat. Mindhárman kiabáltunk örömünkben, hisz még a fiúk sem hitték, hogy ez a csoda megtörténhet. Gyorsan lemértük a hosszát és a súlyát is. 94 centi volt és 7 kilogramm. Azonnal hívtam horgászcimboráimat, akik még mindig a szálláson lézengtek, hogy megadjam az induláshoz szükséges löketet nekik. Sikerült, nemsokára ott álltak mellettünk és közösen csodáltuk a halat a szélvízben. Barátaim a hal méreteiről, színezetéről beszélgettek, én meg csak álltam fölötte, néztem, ahogy nagy száján beáramlik a víz, és átszűri a kopoltyúin, közben meg az járt a fejemben, hogy sikerült, itt ez a csodás hal, és megfoghattam.

A fotózást követően természetesen szabadon bocsátottuk, nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha valami baja esik.
Egészen a sötétedésig szorgosan horgásztunk, de több jelentkező nem akadt. Egy kapás jutott aznapra, és engem választott ez a rejtélyes és szépséges jószág. Igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy a galócahorgászat minden nehézsége mellett, egy olyan vízen sikerült ezt a szép példányt megfognom, ahol már a legtöbben lemondtak róla. Talán az akció sikere ráeszmélteti az illetékes személyeket, hogy érdemes odafigyelni az adott folyóra.

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

allstar
2 éve

Csodálatos! Remélem a kapott információk és képek után nem fogják lerohanni és lerabolni a vízet. Nagy kár lenne!
Üdv a »galócás« Szlovéniából! :)

7
G.Ferenc
2 éve

Köszi szépen!

6

Gratulálok. Nem semmi... ;o)

5
G.Ferenc
2 éve

Kösz mindenkinek! messzi, remélem, hogy jó vastagra fagy, hogy tudjak rámenni és meglékelni :))

4
messzimesszi (fikanick)
2 éve

Feri csúnyán behalaztál.... Remélem télen befagy nálatok minden, mert kezd zavaró lenni a sok szép halad. XDDDDD

3
IrigyIrigy (fikanick)
2 éve

Gratulálok, minden elismerésem!! Kiváncsi lennék, hogy mi volt a nyerő csali

2
Frankie50
2 éve

Gyönyörű képek! Köszi!

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés