Új-Zélandi kalandok - Nyomás a pisztrángok után

Négy hónap. Talán öt is. Ennyi telt el anélkül, hogy sikerült volna akár egyetlen pisztrángot is közelebbről szemügyre vennem. "A világ egyik legjobb pisztrángos vizének a partján állsz. A legutóbbi, 2009-es kutatáskor több, mint ezer pisztrángot számoltunk össze a patak egyetlen kilométerén." - hirdette a tábla a néhány méter széles vizecske mellett. Eszembe jutottak az otthoni pisztrángozások, sőt az első műlegyes halam is, egy igazi vadvízi erdélyi sebes, közel húsz év távlatából. Ilyen béna nem lehetek - gondoltam, és sértődötten a földre köptem.

Új-Zéland sok mindenről nevezetes, ezek egyike a pisztráng. Mivel a környező tengerek igen gazdag halállománnyal bírnak, az - egyébként nem is olyan távoli múltban érkezett - angol telepesek nem a húsáért, hanem célzottan a rekreációs célú horgászat öröméért hozták el kedvenc halukat. Kemény utazás volt ez halnak és matróznak egyaránt: több, mint húszezer kilométer fagyasztott pisztrángikrákkal megrakott vitorlásokkal - nem is csoda, hogy csak a sokadik próbálkozásuk járt sikerrel. Nade milyen sikerrel! Mára az ország tényleg a világ egyik pisztráng-nagyhatalma, olyannyira, hogy a pisztrángok nagyjából ki is pusztították a környék amúgy is elég gyér őshonos halfaunáját. Persze ez valahol szomorú is és lehetne rajta hosszasabban moralizálni - de én horgászni jöttem.

Nézzük, mik a lehetőségek

Vannak a hegyi patakok. Rengeteg, több ezer. Pisztráng szinte mindegyikben van, és a legtöbbe évtizedek óta nem is telepítenek, a természetes szaporulat bőven fedezi a horgászok és a madarak zsákmányát. A kisebb patakoknak - főleg a csapadékmentes nyári hónapokban fennálló alacsony vízhozam miatt - az eltartó képessége is kicsi, így ezekben kevesebb és átlagosan kisebb egyedsúlyú halak élnek, ám annál vadabbak. Könnyen lehetséges, hogy a pisztráng, amit fogunk, nem csak hogy horgot, de még embert sem látott.

Vannak kisebb-nagyobb, általában hegyvidéki tavak és néhány ezeket összekötő csatorna. Az igazán nagy pisztrángok itt élnek, de megtalálni őket nem könnyű. A tavakon nem divat a műlegyezés, valúszínűleg a nagy távolságok és még nagyobb mélységek miatt a helyiek inkább a célravezetőbb trollingozást választják. Meg azért is, mert miközben körbe-körbe mennek a méregdrága csónakjaikkal, hódolhatnak egy másik igen népszerű hobbinak, a sörözésnek is. Mellesleg egy itteni tavon, ezzel a módszerrel fogták a világrekord, közel húsz kilós sebes pisztrángot is. (Azt nem tudni, hogy sörözve, de az biztos, hogy trollingozva.)

A harmadik, és talán legtöbb sikerrel kecsegtető lehetőséget a tavakba ömlő patakok jelentik. Ezekben alapvetően ugyanolyan számban élnek rezidens halak, mint bármely más patakban, de a tóban nevelkedő óriások rendszeresen felúsznak ívni. A "winter run" az őszi hónapokban kezdődik és kitart tél végéig. Ilyenkor ezekben a patakokban több ezer (vannak, amikben több tízezer) szaporodni készülő hal teszi tiszteletét és a rossz nyelvek hasonló mennyiségű horgászról is szólnak... A másik, nem ilyen intenzív, de meghorgászható "felúszási hullám" a legmelegebb nyári hónapokban történik, de csak sekélyebb vizű tavakba ömlő patakokban. Ilyenkor egyszerűen hűsölni vándorolnak fel a pisztrángok és a torkolatok környékén streamerekkel éjszaka (!) szép példányokat fognak. Állítólag.

Irány a hegyek!

Az ember órákig nézi a műholdképeket, megtervezi az utat, ösvényeket keres, fórumokat búj, majd elérkezik a nagy nap. Hajnal háromkor kel, vezet vagy három órát, megtalálja a pontot, amit a műholdképeken kinézett - majd rájön, hogy hiába van a földúttól légvonalban öt méterre a patak, ha van köztük egy húszméteres szakadék, ami felülnézetből nemigen látszott. Ilyenkor aztán lehet pánikszerűen új helyet keresni, persze térkép nélkül, hisz’ a hegyekben nincs internet, térerő, de sokszor még rádió sem.

Sikerült párszor így járnom és fél napokat azzal eltöltenem, hogy egyáltalán a víz közelébe verekedjem magam a többnyire áthatolhatatlan őserdőn át. Az ilyen esetek után inkább megfogadja az ember, hogy nem fog a felfedezéssel vacakolni, ha talál végre egy könnyen megközelíthető helyet, akkor oda fog visszajárni és kész.

Így aztán többször is visszatértünk a vadregényes nevű Kaueranaga patakhoz, mert sikerült találni egy olyan szakaszt, ami könnyen megközelíthető az útról. Első alkalommal már a bot összetolásakor szedést láttam a szemem sarkából. Hejj, lesz itt hal - gondoltam. Szárazlegyet kötöttem, megcéloztam a mélynek tűnő pool bejáratát és a második vagy harmadik úsztatásra le is szedte a csalit az első új-zélandi pisztrángom. És az első új-zélandi pisztrángom egy szaltó és két fejrázás után már szabad is volt anélkül, hogy kézbe vehettem volna.

Nem baj, lesz itt hal - gondoltam továbbra is, és ahogyan az általában lenni szokott - nem lett. Cserélgettem a legyeket, végigjártam több kilométert, de csak hisztérikusan menekülő halakat láttam.

Egy másik alkalommal már jóval ravaszabb voltam. Megjegyeztem minden egyes pontot, ahol legutóbb halat láttam, és ezeket a lehető legóvatosabban, szinte mozdulatlanul közelítettem meg. Az előkémet visszafinomítottam 0.16-osról 0.08-asra és a lehető legmesszebbről dobáltam meg a halat sejtető mélyebb pontokat. A siker nem maradt el! No, nem mintha sikerült volna halat fognom... de legalább nem zavartam el őket. Szedés szedést követett, szinte minden úsztatásom alatt volt egy a csali közelében, de a szárazlegyemhez nem nyúltak. Végigpróbáltam vagy húsz különböző típust, főleg a víz felett rajzó kis lepkékhez és az árvaszúnyog-szerű sandfly-okhoz hasonlatosakat, de kapásom, na az nem volt. Ez ám az igazi CNR!

Bánatomban nimfára váltottam. Bár fogalmam sem volt, milyen rovarok élnek a vízben, de úgy okoskodtam, hogy bolharáknak az év minden szakában kell benne lennie, így ez afféle jolly jokerként kéne, hogy működjön. Kerestem egy mélyebb vizű medencét, a bolharák fölé vagy két méterrel indikátort kötöttem, és láss csodát, néhány percen belül már merítőbe is terelhettem az elsőt. Nem volt nagy (kis patak, kis hal, ugye), de mégiscsak az első megfogott új-zélandi pisztrángomat fotózgathattam, majd ereszthettem vissza. Boldogságom leírhatatlan volt.

A méret igenis számít!

Ideig-óráig el lehet szórakozni a kis vizek kis halaival, de titkon minden UL horgász nagy halat szeretne fogni. Ezzel én is így voltam, emiatt egy idő után egy tóba ömlő, ezáltal nagyobb halakat is tartalmaző patakocska felé kezdtem kacsintgatni. Nyár vége volt és bíztam benne, hogy a tó felmelegedett vizében a halak egy része a patakok hűs torkolata felé veszi az irányt. Így is volt. A Ngongotaha (kimondva még jobb) patak a hasonló nevű falu közepén folyik bele a tóba, és már a szupermarket parkolójából öles halakat lehetett benne látni.

Öles halakat, amik mély megvetéssel és undorral fogadtak bármit, amit elúsztattam felettük, mellettük, előttük. Próbálhattam én bármit - szerintem az összes csalit felkötöttem, ami csak a kezem ügyébe akadt - de a leghatározottabb reakció, amit elértem, amikor már huszadszorra koppintottam a hal fejének a nimfát, az is csak annyi volt, hogy a pisztráng sértődötten arrébb állt vagy fél méterrel. Ez volt az a pont, amikor kavicsokkal kezdtem őket dobálni. Ez sem igen izgatta őket.

Néhány kilométerrel feljebb aztán megtörni látszott a jég. Már sötétedett, amikor egy zúgó alatt megláttam négy halat. Az előkét újra 0.08-asra finomítottam és imádkoztam, hogy ha akasztok, a hal ne jöjjön rá, hogy milyen vékony is a szál, ami összeköt bennünket. Nem jött be.

Az első kapás villámcsapásként ért. Három vagy négy szaltó, és már szakadt is a tippet, pedig teljesen kilazítottam a féket. Vissza a 0.16-os előkét! Úsztatás bolharákkal, semmi. Úsztatás újra, semmi. Úsztatás újra, bumm! A hal ész nélkül megindult felfelé, egy pillanat alatt letépte az összes legyezőzsinórom, majd átvágtatott a vízbe dőlt fa alatt és már csak a megkönnyebbülést éreztem. Nem magamban, a boton.

Már majdnem teljesen sötét volt, amikor 0.20-as előkére váltottam, újabb bolharákot kötöttem fel és ismét a zúgó alá dobtam. Néhány percen belül újfent kapásom volt, és ezúttal - hála a huszas tippetnek - megtépni sem tudott! Nem, mert most csak simán kirázta a horgot pár szép ívű szaltó közepette. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy hazamenjek.

Természetesen a hajnal újra ugyanott talált. A zúgó alatt most csak egy hal állt, lehetséges, hogy a tegnapi esti négyből az egyetlen, akit nem szúrtam meg. A mellényem zsebében ott lapult most a 27-es fluorokarbon is, ha minden kötél szakad (elnézést a szörnyű szóviccért), ezt fogom felkötni.

Nem volt rá szükség. A sokadik úsztatásra halam ráfordult a nimfára, bevágtam, és legnagyobb szerencsémre a pisztráng nem ugrált és nem is futott világgá. Nagyokat rúgott a mélyben, én meg kamatoztatva a téli süllőzésekkor tanultakat hagytam, hadd rúgdossa ki magát ott, ahol van. Mondjuk akkor még nem is igen tudtam volna a felszínre húzni.

Már vagy egy perce fogtam a botot az egy helyben bírkózó hallal, mire meg tudtam mozdítani és magam felé tudtam húzni. Lassan fogytak csak a méterek, de végül, vagy fél órának tűnő csata után (tudom, hogy csak pár perc lehetett) végre a merítőben pihegett az első nagy új-zélandi pisztrángom a maga több, mint fél méterével.

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

Pisztráng PityuPisztráng Pityu (fikanick)
3 éve

"titkon minden UL horgász nagy halat szeretne fogni"
hogy te mekkora bunkó vagy... :) de egyet értek... ciki, amikor araszos balinokkal meg méreten aluli harcsákkal pózolnak és azt hiszik, hogy az mekkora büszkeség lenne...

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés