Be kell vallanom valamit. Egy ideje Új-Zélandon élek. A közhiedelemmel ellentétben itt sincs pisztrángból az a bizonyos kerítés, a sikerért ugyanúgy, mint otthon, meg kell küzdeni. Talán még keményebben is. Az itteni horgászlehetőségek gyökeresen eltérnek a Magyarországon (sőt, Európában) megszokottaktól, így a most induló sorozatomban igyekszem bemutatni az utat, amit a világ ezen eldugott pontján horgászként bejárok.
Új-Zéland körülbelül épp Magyarország "alatt" található, és mintha az itteni népek is ennek megfelelően viselkednének. Eleinte sokszor hátborzongató volt az a lazaság, ahogyan itt képesek bármihez, de tényleg bármihez viszonyulni. Itt teljesen természetes, hogy a bankban a bankárok az öltönyhöz színes sportcipőt (nyáron strandpapucsot) vesznek, vagy éppen este tízkor az egész család pizsamában megy a szupermarketbe vacsorát vadászni.
A kiwik és a halak
Az új-zélandiak szeretnek horgászni, sőt, általánosságban szeretik a vizet - hiszen ez egy sziget. Az őslakók kenukkal érkeztek, majd nem is olyan régen az európai telepesek szintén hajókkal jöttek, így nem csoda, hogy a helyiek legnépszerűbb időtöltése a horgászat és a szörfözés, esetleg a kettő kombinációja. A statisztikák szerint Aucklandben minden harmadik háztartásban van hajó, és a városban körbenézve ez egyáltalán nem tűnik túlzásnak: szinte lehetetlen olyan utcát találni, ahol ne állna a ház előtt motorcsónak, traileren. Oké, talán a (kb. Kaposvár belvárosától alig nagyobb) belvárostól eltekintve, de az ottaniak hatalmas, több emeletes raktárakban tárolják a yachtjaikat, és targoncákkal pakolják le-fel a több tonnás hajókat. Vidéken még ennél is durvább a helyzet, az átlag családi járműpark terepjáróból, traktorból és hajóból áll. Fagyasztott csalihal természetesen az összes benzinkúton kapható.
Északra és keletre a Csendes-óceán, nyugatra a Tasmán-tenger, délre pedig a Déli-óceán. Az ország bármely pontjából indulunk el, maximum két órányi vezetésre tengerbe botlunk, de ha ez nem lenne elég, van még több, mint háromezer patak, kisebb folyó, és néhányszáz tó. Az édesvizekben szinte kizárólag pisztráng él, sebes és főleg szivárványos. Néhány folyóban szép lazacok is foghatók, jellemzően a Déli-szigeten, ahol egyelőre még nem jártunk. A legnagyobb pisztráng, amit errefelé fogtak, 19 kilón felüli bestia volt.
Nem csak pisztrángból, hanem számos tengeri halfajból is Új-Zélandi fogás tartja a világrekordot. Ha jól tudom, marlinból, tonhalból és még egy rakás halfajból helyiek fogták a legnagyobbat. Ez valószínűleg nem csak az itteniek horgászat iránt érzett rajongásának köszönhető, hanem annak is, hogy az itteni vizek még kevésbé vannak lenullázva - ne feledjük, Új-Zéland a világ legkésőbb benépesült szárazföldje, az európaiak csak bő 150 évvel ezelőtt jelentek meg errefelé, így aztán az itteniek le vannak maradva a vizek tönkretételében.
A kiwik (a helyi lakosok hívják így magukat és persze egymást) nem csak szeretik a halakat, hanem védik is őket. Gyakran előfordul, hogy ha a parton egy helyi a fogás felől érdeklődik, egyben rá is kérdez, hogy a méreten aluli halakat visszaengedtem-e. Otthon, Magyarországon ilyen irányú érdeklődést sajnos sosem tapasztaltam. Persze ők sem álszentek, szeretnek halat enni, de nem láttam még olyat, hogy mindent ész nélkül elvinnének (nem úgy, mint néhány ázsiai horgász, de ez egy másik történet). Azt figyeltem meg, hogy a pisztrángozók közt kifejezetten sok a "catch and release" horgász, a tengeri sporik egy része viszont direkt a vasárnapi családi grillezéshez fogja az alapanyagot.
A horgászati szabályozások
A helyi horgászati szabályozások egyszerűek, de a tapasztalat azt mutatja, hogy egyben hatékonyak is. A horgászati-halászati minisztérium - mert itt ilyen is van - három külön területre osztotta a halfogással kapcsolatos szabályokat: édesvízi horgászat, tengeri parti horgászat és nyílt tengeri horgászat. Utóbbihoz egyelőre nem volt szerencsénk, de ami késik, nem múlik...
Tengerparti horgászat esetén semmiféle horgászengedély nem szükséges, csak néhány alapvető szabályt kell betartanunk. A halak egy részére méret- és mennyiségi korlátozás vigyáz, bár ezek egészen más léptékben mérnek, mint az otthoni kvóták: snapperből 9 darab, sőt, kahawaiból 20 darab vihető haza fejenként. A tengerparton sok helyütt táblák hirdetik a gyakoribb halfajok korlátozásait, természetesen ábrával ellátva, ami segít a horgászoknak a halfaj beazonosításában.
Az édesvizeken kicsit szigorúbb a helyzet és engedély is szükségeltetik, de a szükséges irathoz jutni így is fényévekkel egyszerűbb, mint a világ nagyobbik részében. Egyetlen liszenszre van szükségünk, tehát nincsen igazolvány, fogási napló, szövetségi tagsági betétlap, területi jegy stb. Az interneten két perc alatt megrendelhető és bankkártyával vagy PayPal-lal fizethető, de aki akarja, horgászboltokban, postán is kiválthatja vagy akár telefonon is (!) megrendelheti. Az ára szinte jelképes, a "családi" horgászengedély (2 felnőtt + 5 gyerek) egész évre az egész országra kb. másfél tanknyi benzin árának megfelelő új-zélandi dollárba kerül. Az irat gyakorlatilag egy tenyérnyi papiros (természetesen a számítógépes rendszerben azért regisztrálnak bennünket), rajta néhány bekezdésben összefoglalva a szabályozások.
Kötelező a merítőháló használata, és szigorúan tilos a filctalpú gázlólábbelik viselése, mivel nem szárítható ki rendesen és könnyen kórokozókat telepíthetünk velük az egyik vízből a másikra. A vizek tisztaságára olyannyira ügyelnek, hogy ez utóbbi passzust nemcsak táblákon jelzik mindenfelé, hanem külön vegyszeres-kefés csizmalemosókat telepítettek a frekventáltabb horgászhelyek környékére.
A horgásszövetség fontos feladata (a csizmamosókon kívül persze) a horgászvizekhez való hozzáférés biztosítása. Az új-zélandi területek túlnyomó része magánkézben van, így a patakok is magánterületeken folynak keresztül. A földbirtokosok általában nem szeretik, amikor a horgászok le-fel mászkálnak a földjükön, átmásznak a teheneknek és birkáknak felállított kerítéseken, így a horgászszövetséggel karöltve "access point"-okat, azaz hozzáférési pontokat biztosítanak a vizekhez. Ez a gyakorlatban leginkább egy-egy létrát jelent a legelők kerítésénél, pontosan kitáblázva, hogy merre kell haladni, hogy a túloldalon is megtaláljuk a kijáratot, illetve a vizet. Persze meg lehet kockáztatni a mászást, de érdemes jóban lenni a(z általában nem kis darab) maori urakkal, tekintettel arra, hogy köreikben az utolsó dokumentált kannibalizmus is épphogy csak néhény évtizeddel ezelőtt történt...
Nagyon szimpatikus a tilalmi idők, méretkorlátozások stb. kérdéskörének itteni megoldása. Mivel az ökológiai tulajdonságok és ezzel együtt a halak is vízről vízre változóak, minden egyes édesvízhez külön tilalmi időt, méretkorlátozást és mennyiségi korlátozást rendeltek el. A több ezer horgászvíz saját korlátozásairól szép hosszú kis listát lehet kapni bármelyik horgászboltban, de letölthető az internetről is. Azt is meghatározták, hogy adott vízben csak műlegyezni, vagy pedig pergetni is szabad-e (más horgászmódszert itt nem ismernek, legalábbis nem ismernek el). A stratégia logikus, hiszen így a halban szegényebb vizekre szigorúbb korlátozásokat állíthatnak fel: Butaság lenne például egy, a 20 centis pisztrángokat éppenhogy eltartani képes hegyi erecskén ugyanakkora méretkorlátozást alkalmazni, mint egy tízkilós halakat nevelő nagyobb vízen. A tilalmi idők is vizenként eltérőek, ugyanezen megfontolásból.
Utazás előtti előkészületek
Mivel elsősorban lakni és csak másodsorban horgászni jöttünk a szigetre, így a magunkkal hozott holmik egészen kis részét tették csak ki a horgászfelszerelések. A tengeri horgászatra alkalmas felszereléssel otthon nemigen rendelkeztem, a műlegyezéshez meg - kis túlzással - elég egy marék toll, így csak egy kisebb kartondoboznyi csomagot küldtünk ki magunknak postán. Indulás előtt néhány nappal feladtuk a csomagot, majd miután kipihentük a négynapos ideút fáradalmait, hamarosan megérkeztek a csomagok is. Ezeket pakoltam be:
- mellény, combcsizma, halfogó kesztyű
- legyező- és pergetőorsók
- gondosan megtizedelt légykötő készlet
- kizárólag a legszükségesebb wobblerek (kb. 150 darab... tök feleslegesek :)
- néhány tekercs zsinór
- pár drop shot gumi, Ottó bácsi-féle villantó, ki tudja, hátha...
Persze a felszerelések garmadáját készítettem még össze, hogy ha valamire szükség van, utánunk küldhessék, de ezek azóta is otthon egy nagy kupacban állnak. Horgászbotot húszezer kilométerre szállítani nemcsak macerás, hanem drága is, így az a döntés született, hogy első körben veszünk itt pár pálcát, aztán meglátjuk, hogy mi kell otthonról.
Az első tapasztalatok
Ki kell ábrándítsak mindenkit, az első - sőt a sokadik - benyomásaim nem voltak túl jók. Mindenkiben az a kép él az itteni horgászatról, hogy több a hal, mint a víz. Nos, nem. Lakhelyünk, Auckland környékén pisztrángos víz nemigen van, a legközelebbiért is három órát kell vezetni. Errefelé a tengeri peca a divat, de a város bő egymillió lakosa közül vagy háromszázezren horgásznak, többségük a környező vizekben, így komoly méretű halat nem könnyű fogni. Sokat elárul az is, hogy az első 4-5 szembejövő horgászboltban nem is találtam 6/0-ásnál kisebb horgot...
Otthon, közel 30 év tapasztalattal és helyismerettel a zsebemben azért vizsonylag könnyű helyzetben voltam. Ha elhatároztam, hogy lemegyek mondjuk a Dunára balinozni, azért általában tudtam, hogy hova kell menni és hogyan kell horgászni, hogy megfogjam, amit akarok. Itt most szinte a nulláról kellett kezdeni mindent, ami a halfogással kapcsolatos. Eleinte sok száz kilométert elautóztunk, általában a nagy semmiért. Egy-egy hal, néha itt, néha amott, kerestem az összefüggéseket, főtt a fejem. Volt, hogy egyetlen snapperért autóztunk vagy 500 kimométert, majd hazaérve másnap a háztól kőhajításnyira levő parton párpercenként fogtam őket. Olyan is megesett, hogy felautóztunk a messzi északra, majd nézegettük pár órán át a hat méteres hullámokat, és hazajöttünk.
Nem könnyű pálya Új-Zéland és a viszonylag nagy távolságok, plusz a sokszor áthatolhatatlan őserdő csak tovább nehezíti. Ahogy nemrég a Tilos rádiós horgászműsorban igen találóan elhangzott: "Új-zéland fantasztikus pálya, de keményen megdolgoztatja az embert. Órákat kell vezetni, majd órákat gyalogolni egy jobb helyért, ahol esetleg van három-négy dobásod, mielőtt észrevesz a pisztráng és bottal ütheted a nyomát."
A célpont: snapper
A helyi kenyérhal - akárcsak Magyarországon a ponty - a snapper. Az akár tizenkilósra is megnövő ragadozó általában tenyérnyi méretű, ám nagy harcos hírében áll, és szinte bárhol megtalálható, így elsőként őt vettük célba. Mindenféle terv vagy információ nélkül, ami nagy hiba volt, ellenben így jókat strandolhattunk eleinte a Csendes-óceán habjaiban, mert kapás, na az nem volt. Próbáltuk különböző műcsalikkal és a boltban kapható fagyasztott tintahallal, kagylóval, de senki nem jelentkezett. Oké, elismerem, hogy a hullámokban ugrálás vagy kagylószedegetés néha fontosabb feladat volt, mint a botot őrizni, talán ez is közrejátszott a kezdeti sikertelenségben...
...de végül megtört a jég, Andi fogott valamit. Valamit, ami nem snapper volt. Bevallom, nem tudtuk, hogy mi az, de a rajtam lassan eluralkodó bizonyítási vágy végül csak kimondatta velem: "Nem baj, szeletnek jó lesz." Ennek megfelelően fel is áldoztuk a kis (mint később beazonosítottuk hal a típusát) kahawai-t és vágtam belőle egy illatos-omlós csíkot, amit a nehézbombázó surfbottal beküldtem, amennyire csak tudtam. Szinte le sem ért az ólom, már csavarta is ki a kezemből valami ismeretlen erő.
Összeszedtem minden erőm, felkészültem az órás fárasztásra és bevágtam egy legényeset. Nos, a horog ült, és ha nem is visított a fék (kicsit megkönnyebbültem), de komoly rúgásokkal reagált valaki a szerény 35-ös fonott túloldalán. Néhány tekerés, néhány pumpálás és már a szárazon is volt az első snapperünk! Igaz, a kissé mérete elmaradt a várttól - a tenyérnyi hal úgy küzdött, mint egy hármas süllő. Ezek a kis komák valóban nagyon harciasak és az édesvízi halakhoz szokott horgász számára keményen küzdenek! Határtalan örömünkben szabadon is engedtük - remélhetőleg elkerülte a közelben halászgató pingvin csőrét.
Aznap még több, mint tíz társát fogtuk ki és engedtük vissza. Egészen addig tartott a horgászat, míg a mártírhalált halt kis kahawaiból vágott szeletek el nem fogytak. Megtanultuk hát az első fontos leckét (ami egyben megmagyarázza azt is, hogy miért lehet csak és kizárólag a táskát kimoshatatlanul összekenő, szagosított gumihalat venni): a snapper bizony a büdöset szereti!
Kapcsolódó írások:
- Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Kannibál pisztrángok - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - A nagy barna keresése - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Ausztrál lazacozás - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Nyomás a pisztrángok után
