A nagyobb, szemre közel méteres hím ingerülten derékba kapja a kisebb, fél méteres szivárványost, lejjebb úszik vele a patakban vagy ötven métert és lerakja, majd sietve visszaúszik sóderzátonyon várakozó ikrása mellé. "Eszem-faszom megáll!" - mondom ki hangosan a fűben hasalva.
Lassan itt a tél, az új-zélandi pisztrángok összeálltak íváshoz. Ez az időszak nem csak a halak, hanem a helyi legyezőhorgászok kedvenc időszaka is, hiszen ilyenkor nem csak sok halat lehet fogni, de komoly eséllyel akaszthatunk rekordméretű példányokat is, akik év közben esetleg sikerrel kerülték el a horgot a nagyobb folyók medrében vagy még inkább a tavak mélyén.
Új-Zélandon jópár nagy méretű tó található, a legszebb pisztrángok ezekben élnek. Nem csak a vizek kiterjedése, de sokszor a mélysége is nagy (akár több száz méter), így év közben nem könnyű bennük megtalálni a halat. Ezek a pisztrángok a tóban tenyésző, smelt nevű (magyarul bűzöslazac) táplálékhalon és a rákokon lakmározva rövid idő alatt nagyra nőnek, kárpát-medencei szemmel nézve nagyon nagyra.
Íváskor a pisztrángok felvándorolnak a tóba ömlő patakokba, méghozzá meglehetősen nagy számban. A becslések szerint a Taupo-tóba beömlő patakok-folyócskák közül csak a Tongariro-ba százezres nagyságrendben érkeznek a pisztrángok. Nem egyszerre persze, hanem a 3-4 hónap alatt összesen.
A dilemma
Lehet arról vitatkozni, hogy sportszerű-e ívó halakra horgászni. A kérdés nem könnyű, és ha a horgászokat kérdezzük, a kapott válaszok egészen máshogy alakulhatnak például Európában és egészen máshogy ezen az isten háta mögötti vidéken. Új-Zélandon "A" pisztrángszezont az ívási időszak jelenti, ez nem kétséges. A horgászati szabályozást megalkotók precízen vigyáznak arra, hogy minden folyóban, patakban és tóban legyen olyan szakasz, ahol nyugodtan szaporodhatnak a halak. Néhol egész évben, néhol csak az ívási időszakban (vagy annak csak a felében) tilos a horgászat. A halszaporulat bőséges, évről-évre több és nagyobb halakat fognak, így nem kell amiatt aggódni, hogy az ívó halakra való horgászat az állományt veszélyeztetné. Ezek ismeretében máshogyan fest a dolog, mint a halban szegényebb otthoni vizekben.
Eleinte számomra is fura volt hozzászokni a gondolathoz, de úgy hiszem, hogy egy új ország attitűdjét úgy lehet leginkább átérezni, ha megpróbálunk minél inkább úgy gondolkodni, mint a helyiek. Így aztán nem tépelődtem tovább és belevetettem magam a pisztrángok közé (ezúttal nem szó szerint).
A megfelelő műlégy
Míg Magyarországon üres horoggal szokás ívó halakra horgászni, a pisztrángos vizekkel bővebben ellátott országokban megvan az erre való megfelelő eszköz.
Többször is láttam, ahogy az ívó páros alatt néhány méterrel szabályos mészárlást rendeznek az (általában kisebb méretű) fajtársak: habzsolják a frissen kiengedett pisztrángikrát. Eleinte csak azt hittem, hogy "sorban állnak", de aztán ahogy jobban szemügyre vettem őket, akkor tudatosult bennem, hogy ezek bizony kannibálok...
...de legalábbis ínyenc kaviárevők. Szerencsémre korábban a horgászboltos srác a kezembe nyomott két, pisztrángikrát utánozó műlegyet (a légyhez azért nem sok köze van), legyes szakzsargonnal mondva "globug"-ot. Elkészítésük egyszerű, vastag zseníliából pár óra alatt egy egész maréknyi köthető. Jó, ha van nálunk több szín is: rózsaszín, narancs, esetleg fehér.
Egy kis trükközés
A globug ebben az időszakban és ezekben a vizekben majdnem mindig működik, igazi slágercsali. A tóban nevelkedett pisztrángoknak a pataki környezet igazából teljesen idegen, így nem is igen ismerik az itt előforduló táplálékokat, rovarokat. Ösztönösen eszik egymás ikráját, majd ívás után a tóba visszatérve újra felhíznak.
A helyi horgászok általában két globug-ot kötnek egymás után, tandemben. Sok esetben két ugyanolyan színűt, ami szerintem teljesen felesleges. Ha már, akkor hasznosabb a két eltérő csali tandembe kötése, a kettő közül valamelyik csak felkelti a pisztráng érdeklődését. Van azonban olyan szituáció, amikor a sodródó ikrautánzat teljesen hidegen hagyja a halat. Ilyenkor vagy megpróbáljuk más csalival - például bolharáknimfával - kapásra bírni, vagy arrébb sétálhatunk és kereshetünk egy olyan halat, ami érdeklődik a globug-unk iránt.
Meg vagyok róla győződve, hogy azok a pisztrángok, amiket nem tudok megfogni globug-gal, de hagyományos nimfával sikerül elejtenem, azok olyan pisztrángok, akik egész évben a patakban laknak (ezeket hívják "rezidens" pisztrángoknak).
A leghatékonyabb rendszer szerintem az, ha a globug alá hagyományos, mondjuk bolharákot imitáló nimfát kötünk, 20-25 centivel. Az egész tandemet megsúlyozzuk egy, a sodrást és a vízmélységet figyelembe véve megválasztott sörétólommal, és ezzel kínáljuk meg a pisztrángokat. Így aztán bármilyen halat is célzunk, biztosan megkapja a megfelelő kulcsingert: ha a látott hal kannibál, akkor kapja az ikrautánzatot, ha pedig rezidens rovarevő, akkor a hagyományos nimfára mozdul rá. Akár így, akár úgy - jöhet a fárasztás!
Kapcsolódó írások:
- Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - A nagy barna keresése - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Ausztrál lazacozás - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Nyomás a pisztrángok után - Jurinovics Richárd:
Új-Zélandi kalandok - Horgászat fejjel lefelé
