2012. októberében a magyar csónakos pergető válogatott is szerepelt az Ukrajnában, a Dnyeper folyón megrendezett soros világbajnokságon. Magam, mint a szakág szövetségi kapitánya vettem részt a versenyen. Számtalan külföldi vízen volt már szerencsém horgászni, s ezek között szerepelt a nagy keleti folyók közül a Volga és az Ili is, és reméltem, hogy a Dnyeperen lehet hasznosítani valamit abból, amit korábban ezeken a vizeken tapasztaltam.
A Dnyeper a Fekete-tenger közelébe érve kissé lelassul és több hatalmas ágra szakadva alakítja ki a deltavidéket Herszon várostól délre. Jellemző, hogy a szélesebb ág, amin a versenypálya egy részét is kijelölték, nagyjából 400-600 méter széles volt, időnként több száz tonnás hajókkal tarkítva föl, hisz nemzetközi hajózási útvonalról van szó.
Hatalmas léptékek, változatos mederalakulatok, többféle célhal jellemezte a pályát, a szervezők tájékoztatása szerint számítani lehetett domolykóra, jászra, balinra, csukára, süllőre, sügérre, esetleg egy-egy harcsára. A pálya több tíz kilométeres területén szinte lehetetlen lett volna mindegyik halfajt beedzeni a héttagú hazai különítménynek, de szerencsére a megszerzett információk alapján körvonalazódott, hogy leginkább csukára és sügérre kell számítani.
A taktika kidolgozását nehezítette, hogy a halfajokra méretkorlátozást is bevezettek, a csuka 40, a sügér pedig 30 centiméter felett számított az értékelésbe. A hazai hivatalos gyakorlattól eltérően itt a halak teljes hosszát mérték, az orrcsúcstól a farokúszó végéig. A csuka 40 centije úgymond rendben is volt, de a sügérre vonatkoztatott 30 centiméter kissé soknak tűnt. Én is részt vettem a két hivatalos edzésen (kilencórás tréningek voltak), és igyekeztem a csapat számára fontos információkat begyűjteni. Az első napon nagyrészt azt a feladatot vállaltam magamra, hogy az oldallátó fejjel is ellátott, korszerű Lowrance HDS halradarommal átpásztázom a pályát, amennyi csak belefér, hátha akad olyan mederalakulat, amelyet ki tudunk használni.
Ilyen típusú vizünk sajnos nekünk nincs. Nagyon széles, lassú folyó, sötétbarnás (zalai tavakra hajazó) de kristálytiszta víz, a meder szinte mindenütt gazdag növényzettel borított. Ráadásul a növényzet egy része olyan, mintha valami nagyon vékony, hosszú, hajlékony gyékénylevél lenne, amit az erősebb sodrás szinte az aljzathoz présel, míg ha gyengül az áramlat, sokkal magasabbra emelkedik. Ráadásul a főmeder néhol 12 méter mély volt, míg a keskenyebb oldalág nagyobb területeken is csak másfél-két méter. Az első edzésnapon a csukák kerültek célkeresztbe, melyek rendre az oldalsó medereséseken ütötték le a műcsalit. Fontos kérdés volt azonban, hogy lehet-e a sügerekre számítani, vagy a 30 centis méretkorlátozás egyértelműen kizárja azokat a versenyből.
A második edzésnapon úgy hozta a sors, hogy a bérelt és sorsolt csónakkal együtt megkaptuk a gazdáját is, aki ragaszkodott hozzá, hogy mint sofőr, ő is velünk jöjjön. Ez nehéz helyzetet teremtett, hiszen ő ukrán, akinek mi nem szívesen mutattuk volna meg, mit és hogyan gondolunk megoldani. Viszont helyi erő, aki úgy ismeri a pályát, mint a tenyerét, s ha szót értünk vele, még segítségünkre is lehet. Gyors kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy én menjek ki vele, és próbáljuk meg a sügereket beedzeni, legalább kiderül, mi a helyzet azon a fronton, közben a versenyzőink a maguk elképzelése szerint és „felügyelet nélkül” üldözhetik a csukákat.
Emberem oroszul folyékonyan beszélt, így kénytelen voltam előhúzni a tudatalattiból néhány orosz szót, mint Matolcsy bűvész úr, a megszorítás milliárdjait a kalapból. A hatásuk is hasonló volt. Kiderítettem, hogy Dimának hívják, majd karommal előre mutattam és határozottan azt mondtam, hogy „ókuny”, ami oroszul sügért jelent, s még az én veretes kiejtésemmel sem tudtam az egyszerűségét a megértés határain innen tartani.
Dima vigyorgott, és beröffentve a 40 lovas „Kazankát” és nekivágtunk, egyenesen bevágtattunk a versenypálya kisebb ágába, ahol „parkolás” után az elképesztően szép reggel és a párába burkolózó feszített víztükör igézete ellenére egyszerűen bezúdította tengeri horgonyát a semmi közepébe. Első gondolatom az volt, hogy itt holnap délután se fogunk halat, de magabiztos ábrázatán szétterült Pistike válasza a bicajos perecelés után, hogy: „Én így szoktam leszállni”. Ő meg így szokott megállni. Ez van. Azért nagy nyugalommal levágtam a felszerelésem végéről a parányi kapcsot, gondoltam újrakötöm, amíg a horgony keltette cunami megkerüli a fél bolygót.
Aztán összeraktam egy másik sügéres pálcát, vékony, halvány fonottal, 0,14-es fluoro előkével és a kezébe nyomtam. Megpróbált nagyon gyengén tiltakozni, hogy ő gájd és ezt neki nem szabad, de magyarul mondtam neki, hogy: „Ugyan má’ kiscsikó, látom én, hogy szeretnéd”, mire úgy kapott a bot felé, hogy azonnal tudtam, sínen vagyunk. Már elkönyvelte magában, hogy egy balfaszt, a helyi szokásokban járatlan horgászt kell istápolnia egész nap. (Már több vb-n is edzettem gájdokkal, és mindenütt ugyanaz volt a helyzet, de szerencsére az együtt töltött órák alatt abszolút megváltozott a viszony. A hazai színeket képviselő vezető, átmegy már-már csapattársba, elkezd olyan dolgokat is elmondani, amiket reggel még maga sem gondolt volna. Elkezd szurkolni azért, hogy te halat fogj, s eközben legyezgeti a hiúságát, ha közben elismerésre kerül a helyi tapasztalata. Érzékeny szituáció, de kezelhető.)
Azonnal elkezdte mutogatni a radarját, hogy nézzem csak meg, itt van egy jó kis medertörés, és ezen a szakaszon kicsivel kevesebb a növény, és dobástávolságra újabb medertörés kecsegtet. Akkor hajintsunk!
Pici, egy colos gumihalat dobtam, ő meg valami takonyszínű hosszúkás izét. Én kettő grammal szereltem, ő héttel. Ennek ellenére első dobásra mindketten sügérrel vettük ki a műcsalit. Szépen jöttek a halak. Aztán ahogy visszaállt az igazi áhítat, a felszínen is elkezdte mutatni magát sügér. Többfelé is spricceltek az apróhalak és a sügerek sajátos cuppogó rablásaikat is ki lehetett venni. A három és feles vízben a felszín közvetlen közeléből is fogtunk halakat, volt is köztük pár 25-27 cm-es, de méret feletti egy sem.
Aztán ahogy feljebb hágott a nap, úgy ültek el a kapások. Most jönnek majd a nagyobbak, mondta magabiztosan Dima. Csak pár tíz métereket mozogtunk, gyakorlatilag nem hagytuk el a pályát. Láttam, hogy a klasszikus jigelés közben igen nagy szüneteket tart. Hagyta, hogy az aljzatra süllyedt csalija mozdulatlanul heverjen akár 5-10 mp-ig is, és csak azután húzta a következőt. És működött. Észrevette, hogy próbálom utánozni, s már magyarázta is. Az ő negyvenszavas angolja és az én százszavas oroszommal interferált, de végül néhány sügér által kiokádott parányi géb, és egy élet amatőr bábszínházas tapasztalatával elmagyarázta, mi is a lényeg.
Az itteni sügérek előszeretettel fogyasztják a gébet, melyek pont úgy viselkednek, mint nálunk a Dunán. Kis kövekről kis kövekre úsznak, miközben igyekeznek láthatatlanok maradni. Ha a sügér kis pattogó valamit lát az aljzaton, mely méretben nagyjából megfelel neki, akkor leköveti, és a legegyszerűbb módszerét választja a bekebelezésének. Megvárja míg a géb belapul az aljzatra és valamennyire biztonságban érzi magát. A ravasz kis sügér ekkor odaúszik és kényelmesen felszippantja az aljzaton gyanútlanul, és mozdulatlanul héderelő táplálékot. Be kell látni, elég egyszerű módja a mindennapi betevő megszerzésének. Ezért kellett a jigeléssel lekövetni a gébek mozgását. Elképesztő jól működött! Hitetlenkedve néztem, ahogy a nyugvóponton tanyázó kis tvinyó elragadását ragyogóan közvetítette a laza zsinór újbóli befeszülése.
És valóban, a következő húsz percben elesett két darab 30 centi feletti sügér, és elkezdtük gyarapítani a dühítő 28-29-es generációt is. Volt hogy nyolcból öt-hat darab volt egy-másfél centivel kisebb a méretnél. És szinte az összes hal az aljzaton mozdulatlanul várakozó csalit kapta el. Itthon süvegeljük ezeket a kis csíkosakat, de itt a méretkorlátozás mindent felülírt. Aztán volt egy csukás elharapásom, majd egyre jobban felerősödött a szél. Dima felvette a horgonyt, és másik pályára indultunk. Ez két kisebb csatornaszakasz találkozásánál volt, ahol a sügereket gazdag kagylótelepek tartották a helyszínen. Dima ezt hamar be is bizonyította, felvett egy olyan zsinórdarabot, melyen fürtökben lógott a kagyló.
Ezt a terepet is szerették a gébek, így a sügérek is. Itt igazi örömpecát folytattunk, s újabb két hal érte el a 30 centimétert. Kettőnk napi zsákmánya nagyjából 120 darab körül alakult, de sajnos azt a következtetést kellett levonnunk – és ez egybecsengett minden válogatott véleményével –, hogy a sügereket el kell felejteni a versenyen. Túl nagy a szerencsefaktor a 30 centi miatt, egész egyszerűen nem szabad rá időt pocsékolni, ha egy 40-50 centiméteres csuka sokkal nagyobb valószínűséggel beugrik.
A magyar válogatottnak nem igazán ízlett ez a folyóvízi növényes csukázás. Sajnos a hatalmas pálya, a szabad helyválasztás és a lebonyolítás sajátosságai miatt gyakorlatilag nem tudtuk, hogy a többi ország csapata hol, mivel, milyen halfajra horgászik, s legfőképpen, hogy milyen eredménnyel. Egy finomszerelékes edzésnapon ott ülnek egymás mellett a versenyzők, pontosan látni, hogy a konkurencia mivel csalizik, milyen távolságban horgászik, hogyan etet stb. Így van mire reagálni. Mi most egy körülbelül 110 négyzetkilométeres versenypályával „álltunk szembe” úgy, hogy az ellenfelekről szinte semmit sem tudtunk.
A helyi viszonyok mindig sajátosak, és a helyszíni edzések jelentősége nem emelhető ki eléggé. A nagy távolság miatt a magyar válogatott nem tudott kiutazni előzetes tréningre, éreztük is ennek hiányát kint létünk minden pillanatában. A résztvevő 13 válogatott közül a mieinken kívül csupán Dél-Afrika legjobbjai nem edzettek előzetesen, 11 csapat felmérte a lehetőségeit korábban.
Volt olyan vébé is, például Rigában, ahol mindkét hivatalos edzésnapon orkán erejű szél fújt, és hatalmas hullámok tették próbára a versenyzők tűrőképességét, főleg a gyomrát, és gyakorlatilag lehetetlen volt a versenypálya bizonyos részeire elhajózni, nem hogy horgászni rajta. Nem kérdés, hogy mekkora előnyt jelent ilyen szituációban egy előzetes gyakorlás, a pálya feltérképezése. Rigában anno a versenynapon a lengyelek áthajózták az egész tavat, s a túloldalon (ahová el sem jutott a magyar csónak, és ahol ők sem fordultak elő a hivatalos edzésen), sügerekkel megnyerték a 2010-es vb-t. Mert előtte három héttel alaposan beedzették a helyszínt.
Csak a történelmi hűség kedvéért: a – Gégény Viktor-Zimány Ferenc, Antal Gábor-Csörgő Milán, Varga Pál-Tarsoly Mihály párosokkal felálló – magyar válogatott 2012-ben 13 válogatottból a 8. helyen végzett. De lesz még vb, ahol jobban fekszik nekünk a pálya, s ha sikeresek szeretnénk lenni, akármilyen messze is kell utazni, mindenképp meg kell oldani az előzetes (nem hivatalos) helyszíni edzéseket.
Ez akkora előny, hogy ennek hiányában csupán jókora szerencsével lehetne az elejébe odakerülni. Jövőre Írország ad otthont a csónakos pergető vb-nek. Csukás vb lesz ismét, de gyanítom, újból egészen mást kell majd horgászni, mint a Dnyeperen, mert az ír válogatott most az utolsó helyen végzett. Ők valamit nagyon máshogy csinálnak otthon, ezt kell majd nekünk megfejteni!
