Épp a fekete sügérezés aktualitása kapcsán jutott eszembe, hogy nem is olyan rég több szép élménnyel gazdagodtam Délegyen, az egyik ilyen alkalommal feketék mellett egy szebb csuka is tiszteletét tette, szaltókkal tarkított produkciókkal.
Menetrend szerint indulunk körbe a tavakon, annyi különbséggel, hogy nagyobb halakra koncentrálunk. Borús, de szélcsendes időben indulunk. Még a parton felszerelünk mindent, általában már az első métereken a csónak vízre helyezését követően fogni lehet a halakat – nem jó ilyenkor szöszmötölni, főleg, mikor a másik zrikál, hogy mit bénázol, ő már a második halnál tart. Két bot beélesítve, egyiken wobbler, másikon arasznyi féreg pici ólommal. A csónakot én irányítom, Ricsi pedig a súlyt kezeli az orrában, ha esetleg megállnánk valahol.
Rengeteg feketét látunk, de nem állunk meg pecázni rájuk, kifejezetten azokra a pályákra megyünk rá, ahol tudjuk, hogy szebb példányok laknak, vagy lakhatnak. Csónakok, stégek, akadók, törések, zátonyok lesznek ma a célpontok, nem pedig a bandázó látott példányok.
Az első pont, ahol dobálni kezdünk a tó teljesen beépített oldala. Rengeteg stég nyúlik a víz fölé, jó árnyékot, rejtekhelyet biztosítva a magányos példányoknak. Egy-egy stég között nádas teszi változatosabbá a medret, tuti buli a sügéreknek. Az ilyen helyekre mélyen be lehet pattintani a felszíni csalikat, de akár a plasztikokat is. Igyekszem alsó dobásokkal minél jobban meghorgászni azokat a pontokat, amik esetleg kevésbé elérhetők a horgászoknak. Túl közel sem megyünk, hogy ne riasszuk meg a lehetséges halakat, így nem olyan könnyű móka.
Néha a nádasba is bevágom a csalit, többször láttam benn időző hatalmas sügéreket, amiket nagyon nehéz volt meghorgászni. Rejtett horgos csalit teszek ilyenkor mindig fel, így kevesebb a beakadás. Felváltva dobálok a csalikkal, mikor a plasztikos van a kezemben, az egyik stég alatt drasztikus rántásnak ütök keményen, majd egy harmincas körüli példány vágódik ki a vízből. Ügyeskedik, de gyorsan kikapom és leakasztom a horogról. Ricsi rákimitációt dobál, egyelőre nincs kapása.
Egy kiszáradt nádas mellé érünk, levelei rárohadva fekszenek a víztetőn, mintha valami növényirtóval kinyírták volna, úgy néz ki. Mindenütt üde zöld, csak e stég mellett száradt ki.
Jó pályának tűnik, becsobbantom a legvégébe a csalim, majd megindítom. Csámpázik a víz tetején, a nádlevelek között, majd ledurrantja egy feka. Pazar látvány mellé némi hanghatás is párosul, nem mondom, én is hozzáteszek. Perecbe rántja a botom, oldalazva kijön a mederbe. Lenyomom a spiccem, kontrollálnám az ugrást, ami végül nem marad el, de nem lóg meg. Szép példányt tartok a lencse elé, majd vissza is teszem. CnR! Rendes darab, ezekért jöttünk. Ricsi ahogy leteszi a gépet, üt egyet, de lemarad. Három-egy a halaknak. Végigdobálva a szakaszt említésre méltó esemény nem történik, azt leszámítva, hogy kisüt a nap, aminek örülünk, egy kis napfény mindig jól jön.
Tovább haladva a strand felé, egy – a fekák szemszögéből – jópofa stéglábat szemelek ki. Leteszem a wobbleres botot és a plasztik gilisztát veszem kézbe. Óvatosan odapöccintem a deszkákhoz és a fenékre süllyesztem. Jó víz van, lassan fog talajt a motyóm. Piciket pöccintek rajta, ugráltatom a fenéken, igyekszem a fulldokolva úszni tanuló gilisztát megtestesíteni. Lágy, nagyon finom koppanást érzek. Annyira finom, hogy bizonytalan is vagyok, pedig van már pár kapás a kezemben. Biztos tudjátok, ez az a fajta kapás, amit legbelül tudsz, hogy az volt, de nem kommunikálod. Kitekerem, visszadobom. Semmi. Ezt eljátszom még kétszer, de nem tágítok, hal volt és kész.
Némi magyarázattal elő kell állnom Ricsinek is, hogy mit kínlódok ennyire. Újra dobok, cincálom a kis férget ”össze-vissza” mikor végre újra érzem a kis pöccintést. Azonnal ütök, várom a kirohanást, helyette megáll az élet egy pillanatra. Botom mintha a stég lábába akadtam volna el, perecbe görbül, aztán hirtelen megindul jobbra, de olyan erővel, hogy visít a fék, füstöl a zsinór, recseg a bot stb. Amit ilyenkor el lehet képzelni minden van, épp hogy nem húzza a csónakot is. Egymásra nézünk, előkapjuk a GoProt, feldobjuk a fejemre és újra a halra koncentrálok. Jó csuka lesz ez, nem ötkilós feka. Pár perc kemény fárasztás után meg is mutatja magát, feljön a felszínre, tesz pár kört, majd kiveti magát a vízből. Rohadt jó látvány! Bevallom őszintén, nem tud érdekelni, ha leakad, annyira élvezem, mikor repkednek a halak, főleg egy ilyen. Hosszú, sovány kroki, kilóban nem lehet sok, de centiben elég jó. Pár pillanat és megszelídül. Az ugrások elvették a maradék erejét, kopoltyúfedele alá nyúlva ragadom meg, majd emelem be a csónakba. Megvan!
A kis horog a szája szélébe akadt, ezért és a jó istennek köszönhetően nem távozott piercinggel a szájában. Nem időzünk vele sokat a parton, pár fotót követően vissza is engedjük. Brutál jó érzés egy ekkora halat akasztani, amikor egyáltalán nem számítasz rá. Tovább haladva még Ricsi kicsípett egy értékelhető feketét, aztán elindultunk vissza a kocsihoz, estére a Dunát terveztük, de jövünk még!
A felszerlésről nagyvonalakban
Melegebb időben mindig van nálunk több felszíni csali is, meg plasztikok, leginkább vastag giliszta imitációk. Két módszer, két féle felszerelés – szinte mindig így készülök fekete sügérezni. Két feszes rövid bot, jellemzően 1,80-as pálcákat választok és mindkettőhöz vékony fonottat, a plasztikos módszerhez a Nanofil bizonyult eddig a legalkalmasabbnak. Vékony, minimális belógása van, jól közvetíti mindent, ami víz alatt történik a csalival. Nincs szükség vastagra, megfelel a 8-as, 10-es is kis fluorocarbon előkével, amit not-a-knottal rögzítünk, így nem lehet baj. Orsóból sem használok nagy méreteket: 2000, 2500-as bőven elegendő.
Általában vékonyhúsú offset horgot használok, aminek ma már lenyomom a szakállát – és mindenkinek ezt javaslom. Nagyon csúnya roncsolásos sebeket ütnek a horgászok, főleg az ormótlan és indokolatlanul nagyszakállú horgokkal. Nem csak a halakat kíméljük jobban, hanem könnyebben akasztjuk és szabadítjuk meg a horogtól. Számos fekát (meg mást is) fogtam már lenyomott szakállú horoggal, sosem ment el ezért halam, sőt, egy bizonyos jiges süllőzésnél kifejezetten jobb volt az akadási arány, mondjuk ott a horog vastagsága is nagy szerepet játszott, de a lényeg, hogy amint lenyomtam a szakállt, meg tudtam akasztani úgy a halakat, hogy ki is jöttek, előtte általában az első pár méteren leakadt az összes. És ha leakad egy emiatt? Egészségére, fair játszma, úgysem lehet elhozni. Szóval egy szónak is száz a vége, aki felelősen szeretne ezekre a halakra horgászni, az lenyomja a horog szakállát.
