Nem vagyok az a kifejezetten ponty-fanatikus, azonban van olyan víz, ahol olykor szívesen horgászom rájuk. Ezen a vízen általában nem jön gyorsan a siker, ugyanis nagy területű és tekintélyes mélységű hegyvidéki víztározóról van szó. A hatalmas területnek, a sok természetes tápláléknak, valamint a pontyok szeszélyességének köszönhetően meg kell dolgozni a sikerért. A helyszín természetesen nem titok, a zeteváraljai víztározó vad pontyait szoktam üldözőbe venni. A tavaly is rájuk szántam pár napot.
Elsősorban - mint bármely halfaj horgászatánál - itt is döntő fontosságú a megfelelő hely kiválasztása. Korábbi horgászataim alkalmával a 4 méter körüli mélységben próbálkoztam. Természetesen sikerült jónéhány pontyot szákba terelnem, de az átlagsúly nem elégítette ki az elvárásaimat. Változtattam, elhatároztam, hogy legalább 7 méteres vizet keresek, hisz a legtöbb alkalommal ilyen, és ennél jóval mélyebb vizek közelében láttam csoportosan napozni a pontyokat. Hogy miért nem horgásztam ott, ahol napoztak? Elsősorban azért, mert a meder nagyon meredeken megy le 20 méter mélységig, akár egy fal. Az etetést nehéz kialakítani a meder tulajdonságai miatt, és ugyanilyen nehéz meghorgászni is, hisz a csali is legurulhat, vagy begurul a tuskók közé. Valamint enyhe túlzással a parton történő megálláshoz sziklamászó felszerelés kell, de legalábbis felső biztosítás. Szóval a megfelelő mélység után kellett találnom a mederben egy olyan helyet, ahol nincs túl sok akadó, de valami mégis legyen, ami tartja a halat, és mindezt a parttól legalább 100 méter távolságra. Hogy miért nem jobb közelebb? Mert a horgászok zöme - nemzetiségtől és földrajzi helyzettől függetlenül - hajlandó beleülni a készbe. Szóval, a terv az volt, hogy kialakítok egy etetést a horgászat megkezdése előtt napokkal, és rendszeresen megszórom a helyet minden nap, aztán rápróbálok. Nos, ha a horgászok észreveszik, hogy etetek, vagy netán fogok valamit, akkor odatáboroznak. Ezért volt elsődleges a távolság, hogy a parti kocapecásokat kizárjam. Volt tervem azok számára is, akik tudnak dobni, de lusták etetni, ezek a „horgászok” miatt olyan helyet választottam, hogy a meghorgászott hely és a part között egy jókora kiterjedésű akadósor legyen, ahol egész biztosan talál valamit a hal fárasztás közben. Én eleve csónakból terveztem a fárasztást, így számomra ez nem volt probléma. Szóval sok szempontot figyelembe kellett vennem a helyválasztáskor, de találtam megfelelőt.
Ha már szóba került az etetés, akkor röviden összegzem az etetésre szánt takarmányt. Kukorica - ennyi csak, a legősibb és máig eredményes. Nem főzve készítettem, mert a termetes kárászok, dévérek és domolykók ezt jobban zabálják, így kevesebb jut a pontyoknak, mire odaérnének, vagy az amúgy is jelentős mennyiségnél még nagyobb adagot kellett volna beszórnom. Szóval erjesztettem. Természetesen ezt is ették a pontyokon kívül egyéb halak is, hisz fogtam mindent, de legalább maradt a bajszosoknak is.
A rendszeres etetést követően végre eljött az ideje, hogy horgásszak. Az első alkalommal sikerült is egy kisebb 4 kilós példányt fognom, de nem rá vágytam. A tervem az volt, hogy legalább két napot rászánok, így legközelebb már a parton éjszakáztam. Habár az éjszakai horgászat nem volt engedélyezett, de legalább a parton ébredhettem, és azonnal kezdhettem a horgászatot, nem kellett hajnalok hajnalán még utazással töltenem az időt.
Délután költöztem ki a helyszínre, így másnap reggel korán már neki is láthattam. Az első éjszakám igen mozgalmasra sikerült. Egy jópofa vihar kerekedett. Azt vallom, hogy esőben lehet a legjobban aludni, hisz kellemes hallgatni, ahogy kopognak a sátorvásznon a vízcseppek, azonban, ha csattog, villámlik, az már annyira nem kellemes, pláne a hegyek között egy völgyben, ami jól felerősíti a morajló hangokat. Minden percben azt vártam, hogy mikor csap le a villám mellém, vagy mikor dől rám egy fa. Szóval igencsak jól aludtam! Reggel még fáradtabb voltam, mint mikor lefeküdtem, de nem panaszkodom, hisz nekem kelett.
Gyorsan beélesítettem mindkét botomat hajnalban (csak kettő a megengedett), és vártam a csodát, azaz a kapást. Az éjjeli eső elállt reggelre, de a befolyó patakok igencsak megáradtak, messziről is hallatszott, ahogy morajlanak, és szemmel láthatóan emelkedett a tározó vízszintje. A botok elhelyezését követően egy rövid sétára indultam a sátor körül, hogy kissé megmozgassam a végtagjaimat. A sárban jókora medvenyomokat fedeztem fel, ami nem szokatlan arrafelé, de legalább nem lépett rám, ugyanis a hangzavarban, akár meg is tehette volna, mert észre sem veszem. Sokat nem volt időm merengeni, még a csipát sem tudtam kimosni a szememből jóformán, máris ordított a kapásjelzőm. Az akasztás ült, pattantam is be a csónakba, hogy mihamarabb a hal fölé kerüljek, hisz volt akadó bőséggel előttem. A fárasztással folytattam a reggeli tornát. Aki még nem fogott mély vízből vad pontyot, az nem tudja, hogy milyen erőt képesek kifejteni, ilyent csak folyón tapasztaltam még. Egy igazi gladiátort szákolhattam, aki a fotón is feszített. Jóformán ki sem örvendeztem magam, alig engedtem el a halat, máris énekelt a másik botom jelzője. Ez a hal sem adta könnyen magát, még nagyobb is volt valamivel, mint előző társa. Igazán szép formás példányok találtak meg, aminek kifejezetten örvendtem. Volt mit markolni rajtuk fotózáskor. A második még a matracon is harcolt, ki is tépte az amúgy két napja vásárolt masszív pontymatracomat a tüskéjével. Szálltak a hungarocell golyók minden irányba, mint a télen a hópelyhek. Szerencsére kaptam kedvezményt mikor vásároltam.
A folytatás is parádés volt. Délig nem volt megállás, még jónéhány ponty beugrott a merítőbe, csak, hogy rám köszönjenek. Üdvözöltem is őket boldogan. Alig hittem, hogy velem történik mindez, és pont a zeteváraljai tározónál. Egy telepített pontyos tóban nem tátottam volna el a számat, de ezt a vizet nem így ismertem. Persze köszönhettem az időjárásnak is a sikeremet, hisz napokig döglesztő meleg volt, és az eső kicsit átrendezte a klímát, a víz is nőtt folyamatosan, szóval jókor voltam jó helyen. A víz egyébként annyira emelkedett, hogy a bójámon kétszer is kellett állítanom, hogy ne merüljön el. Szép formás, sérülésektől mentes, ép szájú pontyokkal hozott össze a jó szerencsém. Egy-egy példánynak annyira kemény volt a szája, mint a cipőtalp. Gondolom, ezek a példányok többet tartózkodnak a tó köves, kavicsos területén a kagylókat piszkálgatva.
Délután kiböjtöltem a délelőtti rohamot, néhány kárász és nagyobb dévér húzta el a horgot csak, a pontyok eltűntek, és hogy jobb legyen, még haza is kellett ugranom valamiért, de legalább megszabadultam a borostámtól közben, ami már kezdett idegesítő lenni. Felfrissülve értem vissza a tópartra még egy alkonyati menetre, de halat már nem tudtam fogni. Még volt egy napom, hogy történjen valami, meg, hogy egy nagy bestiát is szákba tereljek, amire már évek óta várok.
Az éjszaka nyugisan telt, a vihar nem ébresztett fel, és medvével sem kellett megosztanom a hálózsákomat. Reggel már pirkadatban bent voltak a botok, és titkon reméltem, hogy megismétlődik a korábbi nap. Telt az idő, folyton kémleltem az órát, hogy már kellett volna húzza, de nem igazán akaródzott a pontyoknak. Végül csak elindult az egyik jelző. Erős volt ez a példány is, akárcsak a korábban fogott halaim. Fárasztás közben többet volt a spicc a víz alatt, mint felette. Mondtam már, hogy ezért is szeretek a zeteváraljai tározón pontyozni? Megvolt végre az első. A vízfelszín végig rezdüléstelen volt, akárcsak előző napon, így olyan érzésem volt, mintha egy valódi tükörben horgásznék.
A négy-öt szem fűzött kukorica előző nap is bejött a halaknak. Hogy az érdeklődésüket fokozzam, kissé meglebegtettem, így talán hamarabb kiszúrják az etetésre szánt magok közül. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy egyéb halaknak is felkeltette a figyelmét, így ponty helyett kárászt és egyebeket „fárasztottam”. Az idő folyamatosan melegedett, a nap is egyre magasabbra kúszott, így kissé tartottam attól, hogy a pontyos reményeim csak remények maradnak, de a nagy elmélkedésemben egy igen ideges kapás zavart meg. Végre! Egy dühös pikkelyes találta meg a csalimat. Meghúzogattuk egymást rendesen, körbeforgatta a csónakot, de én győztem. Fotózkodtunk, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól. Még időben, mert máris újabb kapásom volt. Kisebb volt, mint az előző, de nem kellett legalább tétlenkednem.
A nap egyre magasabbra hágott, közeledett a dél, rólam meg lekerültek a felesleges ruhadarabok. Visszasírtam az egy nappal korábbi hőmérsékletet. A hőmérséklet emelkedésével arányosan csökkent a bizalmam az újabb fogásban, szerencsére még mielőtt a csúcshőmérséklet rám köszöntött volna, megszólalt a kapásjelzőm. Igen vadul indult a halam. Kezdtem reménykedni, hogy megvan, akire már évek óta áhítozom. Rendesen meghordozott a csónakkal, hiába kontráztam. Egyre biztosabb voltam, hogy a tó első lakói közül van szerencsém valakihez. Recsegett ropogott minden porcikája a felszerelésemnek. Az előtét zsinórt mikor felcsévéltem az orsóra ráemeltem erősebben, de válaszként máris húzta lefele a damilt, én meg csak kapaszkodtam a nyélbe. Ezt sokszor lejátszottuk, míg végre megpillantottam. Kissé csalódtam, jóval kisebb volt, mint, amire számítottam, de ugyanakkor egyedi volt, mert ez volt az első tükrösöm a tározóból. Nos, mint kiderült eddig az utolsó is, és aznapra az utolsó pontyom is egyben. Szépen zártam a két nap horgászatot. Az előzetes terveimhez képest rendesen túlfogtam magam.
Természetesen ez a kaland után még próbáltam a legnagyobbak eszén túljárni, de kevés sikerrel, viszont akadt még pár szép fogásom, így nem unatkoztam. Az idén azonban változott a rendszabály a tározón, különleges engedéllyel az éjszakázás is lehetséges lesz, és talán ismét leporolom pár nap erejéig a pontyos pálcáimat, és az éj csendjében kifogom azt a pontyot, amit eddig még nem sikerült.
