Horgász akciók 920

A dunai nyurga és az aranyponty

Biztos vagyok benne, hogy sokan fognak a Dunán pontyot, de abban is, hogy még többen szeretnének. Volt idő, hogy én is úgy tekintettem rá, mint valami elérhetetlen célra, aztán rászántam magam és egyre többet áztatom a kukoricát.

Első dunai pontyomra határozottan emlékszem, sőt, meg is örökítettem, persze a filmes gépben valahogy fényt kapott a kocka, így kicsit sárga lett, de nem változtat a tényen, hogy az első dunai pontyom volt. Igaz,ránézésre nem egy ősállat, de ponty. Feltolós úszóval fogtam egy öbölben, szabályosan csodaként éltem meg, mikor úszóm kiemelkedett, felfeküdt, és megindult a felszínen…

Aztán vagy tíz évig rá se bagóztam a pontyokra, annyira elragadott a pergetés. És bár ez ma sincs másként, azért a hosszan visító fék és egy hamisítatlan dunai ponty, felér bármivel. És tudom mit beszélek, mert fogtam kapitális süllőket, balinokat, és harcsákat is a folyón, van tehát viszonyítási alapom: jó peca a pontyhorgászat is.

Fékvisításból az legutóbbi horgászatom alkalmával volt bőven, már-már úgy éreztem a vége felé, hogy több is a kelleténél. Bármilyen furcsa is, fél óra után már a hátam közepére sem kívántam az egészet, de ne menjünk ennyire a dolgok elejébe.

A kukoricát annak rendje módja szerint még este megfőztem, semmi betyárkodás, vagy parasztkolbász – natúr adom nekik. Reggeli indulás előtt még kötöttem pár előkét fejlámpám fényében, majd beröffentettem a motort. Kicsit muzsikáltak még a hengerek alapjáraton, majd odahúztam, nehogymá’ ne érezzem csontjaimban is a hajnali friss levegőt. Újabban háromméteres picker botokkal üldözöm a pontyot, amurt. Főzsinóromon nem változtattam, továbbra is huszonkettes monofil van feltekerve, igaz, abból közel háromszáz méter. In-line ólom alatt fonott előkén hatos horog és fűzött kukorica – ez bevált, nem szívesen térek el ettől.

Méter pontosan belőttem magam az etetésre, pár marékkal megszórtam a helyet, de gondosan ügyeltem, ne legyen túl sok, mert annak amur lenne a vége. Azt követően, hogy felfűztem a kukoricát a hajszálelőkére, és bevetettem horgaim, a fékeket kilazítottam annyira, hogy ne repüljön ki a bot a csónakból, ha olyan lenne a kapás, és nem viccelek, általában olyan a kapás. Azt követően, hogy gondosan elrendeztem mindent a hajóban, eszembe jutottak az őszi pontyozások. Nagyon tanulságos pecák voltak, eddig hideg vízben nemigen erőltettem a folyót pontyra. Azt gyorsan megtanultam, hogy a nyári szerelék nem működik. Vékonyabb, és kisebb horog, kevesebb csali – egyszóval mindent a végtelenségig próbáltam finomítani. A pontyok semmi mást nem tettek az erősebb szerelékkel, mint hörpölgették – mohácsiasan szólva fingerlizték –, olykor nagyokat rántottak a botspiccen, de halat csak nehezen tudtam fogni, de ez egy másik történet. Ilyenkor nyáron jóval bátrabbak, dinamikusabban táplálkoznak, ami őszintén szólva szimpatikusabb. Egy-egy halat nem kell tíz percig „masszírozni”, hogy megegye a horgot, hanem villámcsapásként borítja a botot – többek közt ezt szeretem a nyárban és a pontyokban.

Sok időt nem hagytak a pontyok, az első gyorsan leborította spiccem, alig győztem utánanyúlni a botnak. Azonnal ötperces kirohanásba kezdett, ebből lehetett tudni, hogy nem kétkilós. Botom karikába görnyedt, és percekig úgy is maradt. Kirohanása masszív volt, de utána én következtem. Óvatos pumpálással nyertem vissza damilom méterről méterre, nagyjából újabb öt perc telhetett el mire visszahoztam. A szákolás külön tortúra minden alkalommal, nem is tudom, miért nem vettem még egy nagyobb méretű merítőt, ami nem olyan sűrű, mint a bojlis. Azzal az a gondom, hogy túlságosan belekap a víz és annyira nyomja, hogy képtelenség vele halat beszákolni. Mikor megláttam a halat, nem hittem a szememnek, gyönyörű színekben pompázott, máig nem tudom, hogy élhet a Dunában ilyen színárnyalatú ponty. Az rendben van, hogy valahol beszökött, vagy telepítették, de idővel a színének sötétednie kéne. Annyira megtetszett, hogy azonnal, még a természetes közegében fotózni kezdtem, az amúgy négy-öt kilósra saccolt tövest.

Bár a fotók jól sikerültek, a hal azonban lefordult a horogról, így nem tudtam kézbe venni. Nagyon bántam, tényleg nem találkoztam még ilyen különleges példánnyal, szerettem volna kézben tartani. Míg a csalizással voltam elfoglalva, a másik botom nagyokat bólogatott, majd a fék hangos visításba kezdett. Ahogy ráemeltem, azonnal szorítottam a féken, ami nemigen befolyásolt semmit. A hal elindult, és csak ment. Iszonyat erő volt benne, biztos voltam abban, hogy tíz feletti pontyom van, azok védekeznek ilyen masszívan, csak ez gyorsvonatra is hajazott. Összeakadtam már pár példánnyal, de most először úgy éreztem, hogy sohasem fog megállni a halam. Jó negyed óra múlva kezdtem aggódni is, igaz, ekkor már a part, és a meder között ingázott. Eztán kezdődött a fárasztás érdemi része, elkezdem pumpálni a halat, de az rendszeresen kitört a fék meg csak visított. Egyre izgatottabb lettem, de úgy éreztem, ez a hal már nem fog leakadni, ami ennyit kibírt, annak már meg kell lennie. Pont huszonöt percbe telt, míg megjelent vagy tíz méterre a felszínen egy sodrófa ponty.

Nyurga! – kiáltva csaptam térdemre. Egy igazi, hamisítatlan dunai nyurga. De kevés van már errefelé belőle. Azt hittem megfáradt, és könnyűszerrel be fogom szákolni, de tévedtem. Ez a művelet további tíz percet vett igényben, igen, pontosan harmincöt percet fárasztottam a halat. Az utolsó fázisban nagyjából hússzor tört ki szákolás közben, valami elképesztő erő volt a a halban. Komolyan azt éreztem, hogy sohasem fogom megmeríteni, mintha minden próbálkozásomnál annyit tudott volna pihenni, hogy a végtelenségig játszhattunk volna egymással.

Örökkévalóságnak tűnt, de végül meg lett. Hat és fél kilót nyomott, a horog biztonságosan fogta az alsó állát, ami természetesen még nem látott horgot – remélem nem is fog soha többet, de hálót sem. A halat pontyzsákba tettem a fotózáshoz, eszem ágában sem volt nyurga pontyot elvinni, sőt, szívem szerint feltenném a nem fogható halak listájára. Fáradtan huppantam bele székembe, majd újra szereltem az egyik botot, és dobtam egy marék kukoricát. Nem kellett a következő halra sokáig várni, újabb torpedót akasztottam, ami bár szintén nagyon erős, testes halnak bizonyult, korántsem IC módban üzemelt. Jó negyed óra múltán emeltem a hajó mellé, a magas hátú tőpontyot.

Nyolc kiló körülire saccoltam, de sajnos erről is csak a vízben készült fotó, mert nagyjából a harmadik felszínre emelés után kiakadt belőle a horog, ahogy a mélybe tört. Három szép halat akasztottam, de a legszebbet, az őserőt, a nyurgát legyőztem és vissza is engedtem, ami bár rövidebb időt vett igénybe, mint megszákolni, mégis legalább olyan elégedettséggel töltött el.
 

 

Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
JRC ágy + hálózsák szett 1200 37999Ft

hirdetés