Amikor a Duna már lassan két hónapja áradt, zavaros, a Tiszán is épp levonult egy kisebb hullám, és tisztulóban van, kapóra jött a csukázás lehetősége.
A cimborákkal a majosházi Harcsa Horgásztóra látogattunk el, ahol a főváros közelében talán a legnagyobb esély van csukát fogni a nyári melegben is.
A hírek szerint - nem meglepő módon -, a hajnali órák adták a halat a megelőző napokban, így mi sem voltunk restek 3:30-as találkozót megbeszélni. Amikor nagyjából egy órával előtte elindultam Budapest északi részéről, a horizont már világosodott, a hajnal első jelei már megjelentek. Nem véletlenül, hisz egészen pontosan ez az éjszaka volt a legrövidebb ebben az esztendőben. A kánikulai periódus egyébként sem engedi, hogy az ember kényelmesen horgásszon a délelőtt közepe után. Egyrészt a meleg miatt, másrészt a reggeli kajálás után a csukák is visszább szoktak venni az étvágyukból. Bár ez utóbbit időnként meg tudjuk cáfolni.
Két bottal és kétféle módszerrel készültem. A szokásos Mitchell Mag Pro Advanced 8-32-es bottal wobblerezni akartam – elsősorban a Sebile Flatt Shaddel, ami itt (is) az egyik etalon csukamágnes; másrészről szerettem volna a Berkley Pulse XCD 5-20-as botomat plasztikcsalikkal kipróbálni.
A majosházi tóról azt kell tudni, hogy egy kavicsbánya működött itt évtizedekkel ezelőtt, ezért a vize igencsak tiszta. Mélysége átlagosan is 3-4 méter, de vannak értelemszerűen 6 méter feletti mélységei is. Nagyon szép, jól horgászható rézsűk, platók tarkítják, s nagyon fogós csukára a partmenti sáv körben is. Bérelhetők csónakok, mi is vízre szálltunk, de mindenképp meg kell jegyezni, hogy a parti cserkelés időnként minimum annyi halat ad. Hanem többet!
Én magam Petivel ültem be egy csónakba, míg Feri barátom egyedül egy másikba. Többször horgásztunk már így hármasban, nyugodtan mondhatom, hogy összeszokott csapat vagyunk, bármelyik kettős ül össze. Az egyik előnye, ha többen vallatjuk a vizet, hogy többféle stratégia, többféle műcsali előkerülhet. Ennek ezen a hajnalon jelentősége volt.
A víz teteje elképesztően élt. Főleg pontyok mutatták magukat többfelé is. Némelyikük csak fürdött, kivetette magát a vízből, hogy elképesztő fröccsenéssel zuhanjon vissza, de ennél több helyen lehetett látni kisebb halcsapatokat a felszín közelében járőrözni. Csak később vettem észre, hogy ezek bizony szedik a felszínről a vízbe hullott legyeket, bogarakat. Egyféle légyből nagyon sokat láttunk a felszínen. Ezeket a hajnali órákat remekül meg lehetne horgászni legyes bottal, hisz ezek a járőröző rajok a csónaktól 4-5 méterre is szedegettek.
Nem is bírtam megállni, hogy ne topwater csalikkal kezdjek. Legutóbb 1-2 karakteres csukarablás is borzolta a kedélyeket. Előkerült a Splasher (popper) meg a Ghost Walker (WTD), de a remélt látványos rávágás nem nagyon akart érkezni. Közben Feri máris fárasztotta első halát, így leszavaztam a topwatert. Szokás szerint 66-os Flatt Shaddal a folytattam, amiben a legjobban bíztam ezen a helyen. Közben a nap korongja felkapaszkodott a látóhatáron, s a fény egyre inkább átvette a hatalmat. Nekünk Petivel másfél óra elteltével sem volt egy árva koppintásunk sem. Hogy biztosak legyünk benne, hogy velünk van a baj, Feri már a harmadik csukáját engedte vissza.
Mint kiderült, ő egy hosszú csőrű, mélyre törő wobblerrel horgászott, amivel nagyjából félvizen kereste a ragadozókat. A hajnali nyugalomban a csukák minden bizonnyal elemelkedtek az aljzatról, és a felszín közelében fröcskölő halak alatt lestek prédára. Ilyenkor, ahogy jön felfelé a nap, úgy mennek a csukák egyre mélyebbre, hogy végül az aljzathoz közel vezetett csalikra támadjanak leginkább. Próbálkoztam jó pár fél vízen aktív csalival, volt is olyan kikövetésem, hogy majd beestem a vízbe, amikor a 80-90 centis csuka átfordult az épp kivett műcsalim mögött. Petinek korábban méter közeli egyed csinálta ugyanezt. Igazából nem volt a dolgon semmi meglepő, mert brutál jó, és darabos a tó csukaállománya, de a tükörvizes csendben ezt a gyakorlatban megtapasztalni mindig emlékezetes.
Visszatettem a Flatt Shadet, mégpedig egy fekete sügér mintázatú, természeteshez közeli színben (NLB). Végre egy partközeli dobás után megkaptam az első rávágást, de üreset ütöttem. A technikám nem volt bonyolult. Szinte jigeltem a Flatt Shaddel. Leengedtem az aljzatra, és onnan emelgettem fel fűrészfog-szerűen. Két dobáson belül aztán meg is akasztottam az első halat. Olyan másfeles forma hal rázta mérgesen a fejét, míg szabadon nem engedtem.
Szép lassan haladva jerkeltük a partmenti sávot, és nem is hiába. Újabb, szűk hármas csuka csapta le a Sebile-emet. Ez már sokkal keményebben ment, hosszabban kellett parírozni, hogy a végén kifáradva vehessem kézbe, és ne verje magát feleslegesen a csónakban. A Berkley mérésre is alkalmas matracát használom, így gyorsan lehet horgot szabadítani, és mérni is egyszerre.
Aztán lassan eljött az ideje, hogy a finomabb botot is bevessem, amivel gumihalas horgászatot terveztem. A legutóbbi horgászat alkalmával igen jól teljesített egy sötét plasztikom, így most is egy csaknem feketére hajazó, igen sötét zöld alapszínű, piros flitteres, 8 centis Phoenix Diablo gumit fűztem fel egy erős, hosszúszárú horogra. Cseburashkás módszerrel kínáltam fel.
Közben szépen fogta a halakat Feri is, volt remény, hogy a plasztikkal is eredményes lehetek. A legutóbbi peca egyik nyerő helyére kormányoztam a csónakunkat. Ekkor már igen meleg volt, a nap magasabban állt, adtunk még fél órát magunknak. A plasztikot magas bottal emeltem meg, hogy a 7 grammos fejjel legyen ideje „úszni”, s a csukákat kapásra csábítani. Az 5-20g-os Pulse még nem látott csukát, így szurkoltam, hogy kipróbálhassam.
Aztán végre átvillámlott a boton az a kellemes, adrenalinnal telítő érzés, ami kemény rávágás nyomán keletkezik. A bevágásba benne maradt a bot, és azonnal éreztem, hogy egy komolyabb hal robog a zsinórom végén. A 12-es fonottal szépen zenélt az új Mitchell orsó, és bizony voltak szebb kirohanásai a halnak. Amikor először a közelbe pumpáltam, élesen tört a csónak alá, de azt is megláthattam, hogy a horog jól akadt, klasszikusan a szája sarkába. Türelmes lehettem vele, és csak akkor vettem be a csónakba, amikor már mozdulatlanul tűrte az érintésemet is.
A 85 centis csuka hosszú, erőteljes változat volt, nem csoda, hogy úgy ment. Megvolt az élmény, megvolt a hal, amit szerettem volna, és megvolt a bot csukás próbája is. Egyrészről az érdekelt, hogy a kemény bevágás igényével hogy boldogulok, másrészt ugye a fárasztás során való viselkedésre voltam kíváncsi. A prémium botok sajátja, hogy a kisebb dobósúlyok ellenére is feszesek, és egy bizonyos mértéken túl szépen felkeményednek. Ezzel lehetővé válik egy keményebb bevágás, és ha nagyobb hallal küzd az ember, akkor sem kell aggódni, mert bátran lehet a botot terhelni.
A Phoenix Diablo plasztikról meg csak annyit, hogy akik ismerik a piacot és a kínálatot, nem alaptalanul fedezik fel rajta egy másik gyártó műcsalijának alakját. Az anyaga viszont vegyes. Az elején strapabíróbb, a végén, hogy jól mozogjon pedig lágyabb. Erre a Phoenix menedzsere hívta fel a figyelmünket az EFTTEX-en.
Összegzésképp elmondható, hogy a nyári kánikulában is lehet élményekben gazdag csukázást tervezni, főleg azoknak, akiknek nem gond a hajnali kelés. Az igazán korai időszakban nem az aljzat közelében voltak a csukák, ezt be is néztük egy kicsit, jó, hogy ott volt Feri, aki 6-7 hallal bizonyította, hogy ha jó helyen húzzuk, akkor verik a műcsalit. Én lényegében megvártam a különféle próbálkozások során, míg a melegben visszatérnek a talaj közelébe, és ott tudtam kapásra csábítani őket. A majosházi tó most az egyik legjobb csukás pálya az országban, s ha már most a nyári forróságban így adja, akkor ősszel mi lesz majd? Rápróbálunk, az biztos! (Köszönet a fotókért Pázmány Péternek!)
Kapcsolódó írások:
- Szarvas Zoltán:
A 2016-os Berkley botokról - Szarvas Zoltán:
Csukák erős hajrával! - Szarvas Zoltán:
Egy csukás nap margójára
