A method a feederbotos peca talán legnépszerűbb műfaja manapság, s nem mellesleg számos esetben kifejezetten hatékony. Kimagasló eredményeket intenzív vizeken hoz, de használható kisebb halsűrűségű, természetes vizeken is. Ismerkedjünk hát meg a method feederezés alapfogalmaival.
Ha valamelyik internetes keresőprogramba bekalapáljuk a method és feeder szavakat (az angollal picit jobb viszonyt ápoló olvasóknak javaslom a method fishing szókapcsolatot is) rengeteg találatot, cikket, videót kapunk. Talán többet is, mint amit eleinte egy kezdő befogadni képes. Etetőanyagok, csalik, aprócikkek, végszerelékek végtelen sokasága. Amit a témával most ismerkedő pecásnak fontos tudnia: ugyanaz az eredmény (esetünkben minél több hal megfogása) sokféle úton elérhető. Lehet tehát igaz számos, különböző állítás, lehet jó számos különböző termék. Az egyik nem zárja ki a másikat. A rossz hír az, hogy nekünk, magunknak kell megtalálnunk a mi helyünkön működő eszközöket, kikísérleteznünk a nyerő etetőanyagot, horogcsalit. Nem kell semmit elhinni, végig kell gondolni, ki kell próbálni a dolgokat. Minden a gyakorlatban dől el. Ezek a megállapítások erre az írásra is igazak…
A történet
Az angolok ügyesek, kreatívak, ám az ötlet mégsem tőlük származik. Ők csupán felkapták, átformálták, javították és eladták a világ azon részének, ahol a finomszerelékes horgászatnak piaca van. És kerestek vele egy rakás pénzt. A „módszer” ősét Bulgáriában látták az angol pecások, még a nyolcvanas években, ahol a helyi erők komoly méretű etetőanyag gombócokba gyúrva juttatták horgaikat a vízbe. A kilencvenes évek első felében már versenyeket nyertek a szigetországban ennek segítségével. Az első, kifejezetten e technikához készült etetőkosár az ún. Emstat feeder volt, mely egy hárombordás, ólmozott és gumírozott kosár. A ma leginkább használatos lapos (egy oldalt fém/ólom lappal szerelt), töltőszerszámos method kosarakig több átmeneti változaton keresztül vezetett az út. Az első, mai értelemben vett method feeder piaci bevezetése a Garbolino nevéhez fűződik, de az igazi áttörést a Preston Innovations kosara és a Quick Release töltő hozta. A dolog persze nem csupán az etetőkosarak változásáról/fejlődéséről szól, hisz legalább ilyen fontos, hogy az etetőanyagok és horogcsalik terén is sok változás történt az elmúlt két évtizedben.
A fogalom
Mi is az a method? Egész egyszerűen és tömören így nevezik az angolok azt a végszereléket, ahol egy nyitott kosárra gyúrják rá az etetőanyagot, s a horogcsali ehhez nagyon közel, egy rövid horogelőkén kelleti magát. Ha a lényeget próbáljuk leírni, nagyjából ennyi az egész. Persze a valóság ennél sokkal árnyaltabb, sokkal több apró, ám annál fontosabb részlet teszi a módszert kimagaslóan eredményessé.
A végszerelék
A method feederezésben itthon nagyjából kétféle irányzat alakult ki. A végszerelékek alapvetően hasonlóak, azaz egy nyitott, általában csúszó kosár és egy rövid horogelőkén felkínált csali alkotja a cuccot. A különbség a bevitt etetőanyag mennyiségében, bizonyos mértékben a horogcsalikban van, s a végszerelékek is ehhez alkalmazkodnak.
Az egyik „iskola” olyan eszközöket használ, melyek alkalmasak jelentősebb mennyiségű etetőanyag bevitelére és adott esetben nagyobb méretű horogcsalik használatára is. Erdei Attila filmjeiben, publikációiban például ilyen végszerelékekkel találkozunk. Az etetőkosár lehet a klasszikus, gubancgátós, bordás etetőkosár, annak kevesebb bordával ellátott, valamely módosított változata vagy egyoldalt ólmozott, drótbordákkal ellátott method kosár. Ezekkel a kosarakkal jelentős mennyiségű etetőanyagot lehet bejuttatni, egy 6-8 órás horgászat alkalmával betermelhető velük akár egy vödörnyi matéria is. Megjegyzem: nem mindig kell, csak lehet… A horogméretek általában a csalihoz alkalmazkodnak, de ezeknél a végszerelékeknél a 12-16 mm-es fúrt pelletek, bojlik sem ismeretlenek, amihez 8-as vagy akár 6-os méretű horgok is feltehetők.
A másik irányzat olyan eszközökkel operál, amelyek kevesebb etetőanyag bevitelére alkalmasak, a horogcsalik mérete, így a horogméretek is kisebbek. Ha az angol horgászmédiát olvassuk, nézzük, leginkább ilyen szerelékekkel találkozunk. Általában töltőszerszámos, „lapos” kosarakkal, kisméretű horogcsalival és ehhez passzoló, 12-es, 10-es méretű horgokkal készülnek ezek a végszerelékek. Ilyen cuccal nehéz sok anyagot bevinni. Egy 5-6 órás horgászat során sokszor egy kilónyi anyagot sem használok el hozzá.
A method kosarak többségét a hossztengelyén keresztül tudjuk a zsinórra fűzni, így egy csúszó végszereléket kapunk. Ez az esetek döntő többségében megfelelő megoldás. Ha a szerelék összeállítását egy ütköző felfűzésével kezdjük, s a csúszó kosarat ezután fűzzük a zsinórra, egy ütköztetett szerelék lesz az eredmény. Többen használnak ilyen végszereléket, bár ennek hasznosságáról/szükségességéről nem vagyok meggyőződve. Ha a bedobást követően megfelelően süllyesztjük, feszítjük a zsinórt, nincs szükség ütköztetésre. Vannak gumírozott kosarak is, az ezekben használatos gumik lágyabbak, mint az erőgumik, leginkább egy közepes vagy erősebb, tömör rakósbotos gumira hajaznak. A gumírozott kosarak alul-fölül fixen rögzülnek a zsinóron, így egy rugalmas, de fix végszereléket kapunk. A gumizást én nem kedvelem, mások viszont igen, meg kell hát említenem. A fárasztás egyes szakaszaiban a rugalmas betét védheti a horogelőkét, esetleg a hal száját. Dévérezés, nagy távolságra, nehéz kosárral. Nálam ez lehet rá az egyetlen magyarázat… A kosarakban lévő gumik is öregszenek, erre mindenképp oda kell figyelni! Ha több halat fárasztottunk már vele, ha két éve a dobozban van, esetleg kint felejtettük a napon, nem árt a gumit lecserélni benne.
A kosarat felfűzzük a főzsinórra, a kosár alá pedig egy forgókapcsot kötünk. Ez lehet egy egyszerű forgó, de lehet az előke gyors cseréjét lehetővé tevő ún. Quick Change kapocs, vagy olyan, amin egy nagyobb karika van az egyik szemen. Vannak a forgókapocs helyett használható kis, műanyag bizbaszok is, amik szintén lehetővé teszik az előke gyors cseréjét. Én nem szeretem ezeket, de vannak akik igen, szóval mindenki használja azt, ami kedvére való. A forgó másik szemébe a horogelőkét kötjük (egy egyszerű hurok bőven elég az előke rögzítéséhez) és a cucc már kész is. A kosár felfűzésének helyes iránya a legtöbbször egyértelmű. Ha nem vagyunk biztosak a dologban, nézzük meg a kosár csomagolásán lévő ábrákat, ennek hiányában nyugodtan kérdezzük meg a vásárláskor. A fixen szerelhető method kosarak alul-felül valamilyen fület vagy szemet tartalmaznak, ezekbe kell kötnünk a főzsinórt és a horogelőkét.
A method horgászatnál a csalit feltűzhetjük közvetlenül a horogra, vagy – ez a gyakoribb megoldás – fűzött csalit is használunk. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a csalit egy, a horog szára mellé fogott, az öble alá lógatott zsinórdarabra rögzítjük (történeti okokból ezt a zsinórdarabot nevezik hajszálnak vagy hajszálelőkének). Ezt a kis zsinórdarabot általában a horogelőke madzagjából kötjük, de lehet külön zsinórból is. Régen csinálták ezt fogselyemből és számos más zsinórféléből, de manapság ezek a megoldások (elsősorban bonyolultságuk miatt) kikoptak a gyakorlatból. A hajszálelőke kialakításának és ezzel együtt a horog megkötésének legegyszerűbb módja az ún. csomómentes kötés, mely az alábbi ábrán látható (a kép a www.netknots.com oldalról való). E kötés használata természetesen füles horgot igényel.
A fűzött csali rögzítésének módja sokféle lehet. A csalit egy fűzőtű segítségével felfűzzük a hajszára, majd a hajszál végén kiképzett apró hurkon keresztül megütköztetjük. Praktikus megoldás a csalitüske használata, vagy köthetünk a hajszál végére apró szilikonkarikát és a csalit azzal rögzíthetjük. Ilyen kialakításokat láthattok az alábbi képen. Ezen túl is van még sokféle lehetőség, a lasszótól (speciálisan kiképzett hurok a hajszél végén) kezdve, a bajonetten (a csalitüskéhez hasonló, de csavart formájú fém tüske) keresztül a Quick Stop (a hajszál végére fixen rögzített ütköző) nevű kütyüig bezárólag. Én leggyakrabban a csalitüskét használom mostanság.
(Egy jótanács. Ha a horog füle a szárral párhuzamos, úgy a csomómentes kötésnél a zsinór végét a kötés befejezésekor hátulról előre, a hegy irányába vezessük ki. Ez látható a fenti képen, a középső horognál. A másik két horog esetében épp fordítva van. Nem hiba az sem, de az akadás szempontjából jobb megoldás a másik. Ha a horogszem valamely irányba dől, úgy a kötés befejezésekor a zsinórt mindig a dőlés irányával ellentétes irányba vezessük ki.)
A horog mérete és formája elsősorban az alkalmazott csali jellegétől és méretétől függ. Kis csali – kis horog, nagy csali – nagyobb horog. 8-10 mm-es pelletekhez, minibojlikhoz 14-12-es, 12 mm-eshez 10-es horgok elegendőek, nagyobb csalimérethez sem javasolnék 8-as, esetleg 6-os méret feletti tűt. Minél kisebb a horog, annál könnyebb. Ennek a method esetében különös jelentősége van. Egyes esetekben zsákmányunknak nem a horogcsali felhörpölése a célja, csupán a jól megválasztott etetőanyag felhőjében szürcsölget. Ilyen esetekben a kisebb csali és horog jobb lehetőséget ad arra, hogy a horog a hal szájába kerüljön. A fűzött csalikhoz a legcélszerűbb a rövid szárú, szélesebb öblű (wide gape), klasszikus formájú horgokat használni, míg a csali horogra tűzése esetén (pl. csonti vagy puha pellet) használhatjuk a nálunk már jól bevált egyéb formákat is, legyen akár füles vagy lapkás. Kisméretű, fűzött csalihoz én mindig szakáll nélküli horgot használok. A horog mérete 10-es, vagy annál kisebb. A barbless horgok jól akadnak, a halveszések száma pedig ezeknél a kisméretű daraboknál nem nagyobb, mint a szakállas horgok esetében.
A horogelőke hossza általában 6 és 12 cm közötti. A csali, a horog és a kosár mérete, formája befolyásolhatja ezt a hosszt, valamint az esetleges lebegtetés mértéke. A horogelőke köthető monofil vagy fonott zsinórból. Monofil használatakor mindenkit óvnék a túlzottan vékony zsinóroktól. Bátran köthetjük az aprónak tűnő, 14-es horgot akár 0,20-as vagy vastagabb zsinórra. Ilyen kurta előke esetén kell az erős zsinór, a vékony előkének – az esetek többségében – nincs olyan jelentősége, mint más szerelési módok és hosszabb horogelőke esetén. Fonott zsinórból kötött előkénél épp ellenkező előjellel szeretném jelezni, hogy – extrém esetek kivételével - szükségtelen bivaly pontyozó madzagokat a szerelékünk végére tenni. 0,12-0,14 mm-es vastagság, vagy más méretezés szerint 12-15 librás szakítószilárdság elegendő.
Hogyan működik?
A koncepció egyszerű: A jól/szerencsésen megválasztott etetőanyag odavonzza a környékben tartózkodó halakat. Az etetőanyag felhőjében keresgélő uszonyosok könnyen rátalálnak a rövid előkén felkínált csalira, esetleg a kaját szürcsölgető zsákmány szájába akaratlanul is bekerülhet a csalizott horog. Így vagy úgy, de a horog a hal szájába kerül, s amint továbbmozdul, a feszes főzsinór miatt az apró horog könnyen megakad. A zsákmány ettől megriad, megugrik, ilyenkor látjuk azt a method módszerre jellemző, brutális erejű kapást a feederbot spiccén.
A fentiek, ha csupán egyetlen dobásról van szó, inkább csak véletlenszerűen adhatnak halat, ám ha a dobás távolságát és irányát állandóan tartva a horgászat alatt mindig ugyanoda dobunk, az eredmény már nem lesz véletlen. A dobástávot a zsinór kiakasztásával tudjuk rögzíteni, az irányt valamilyen szemközti tereptárgy kiválasztásával és az annak megfelelő dobásirány tartásával. Intenzív vizeken sokszor alapozni sem kell, azaz elegendő a horgászat során a kosárral bevitt etetőanyag csalogató ereje. Természetes vizeken ezzel együtt is elkél az alapozó etetés, vagyis a peca megkezdésekor bedobott 8-10-12 kosárnyi anyag.
Itt térjünk vissza egy kicsit a korábbiakhoz, azaz a method végszerelékek kétféle koncepciójához. A kisebb befogadóképességű, töltőszerszámos kosártípusokkal egyszerre kevés etetőanyagot tudunk a horgászhelyre juttatni. A töltőszerszámot használva teljesen egyforma adagokat tudunk készíteni, melyekkel – ha nem kell extrém nagy távolságra horgászni – a lehető legprecízebb peca hajtható végre. Kosarunk mindig ugyanarra a pár tenyérnyi helyre érkezik meg, az ólomlap mindig alul lesz (nem megbántva senkit, de a kosár átfordulásáról szóló történet ügyes kereskedelmi fogás, nem valóságos probléma), horgunk, csalink mindig ott lesz e helyes kupac tetején. Ha ezt a végszereléket egy intenzív hatású, finomszemcsés, jól felhősödő etetőanyaggal, kis horoggal, apró csalival párosítjuk, egy rendkívül eredményes halfogó instrumentumot kapunk.
A nagyobb befogadóképességű, bordás kosarak is alkalmasak ilyen pontos horgászatra, csupán kicsit nagyobb figyelmet igényelnek ehhez. Tudnak viszont mást is. Olyan helyzetekben is használhatók, amikor sok kaja szükséges a halak érdeklődésének fenntartásához. Éppen ezért az ilyen végszerelék-típusok általában eredményesebben használhatók a kisebb halsűrűségű vizeken.
Annak érdekében, hogy a rövid előke ne gubancolódjon, illetve, hogy a horog vízbeéréskor a megfelelő pozícióban legyen, a töltőszerszámos kosárnál a felcsalizott horgot dobjuk a szerszámba és utána töltsük fel etetőanyaggal. Alább megmutatom. A horogcsali elhelyezésénél figyeljünk arra, hogy az a kosár bordái közé kerüljön, nehogy a préseléskor összenyomjuk. Lehet a horogcsalit mélyebbre is rejteni, ilyenkor először egy kevés etetőanyagot teszünk a szerszámba, után jön a csali, végül még etetőanyag. A bordás kosár esetében elég, ha a horgot a meggyúrt etetőanyag gombócba szúrjuk, de az előzőekhez hasonlóan itt is lehet mélyebbre gyúrni. A horgot a bordába soha ne akasszuk be, mert a szerelék úgy jó eséllyel nem fog működni!
„Don’t move the feeder”, azaz Ne mozdítsd el a kosarat! Ezt mondja magasba emelt mutatóujjal Tommy Pickering, az angol feederválogatott kapitánya a vele készült videókon. Mindig. Célszerű ezt nekünk is megjegyeznünk. Amikor a végszereléket bedobtuk, soha ne mozdítsuk el a leérkezés helyétől, csak akkor, amikor ki akarjuk venni. Miért? Mert a fent részletesen tárgyalt elv (etetőanyag kupac, rajta/benne a horogcsali) csak így működik. Felesleges – de legalábbis sokkal kevésbé hatékony – a csalink, ha nem az etetőanyagon kerül felkínálásra, a csali nélküli etetőanyagot pedig magyarázni sem kell Ha a kosarat elmozdítjuk a leérkezés helyétől, az biztos nem lesz már olyan fogós.
A legtöbb alkalommal azt tapasztalom, hogy az etetőanyag, az ahhoz felhasznált aromák jó megválasztása az eredményes horgászat titka, a horogcsali szerepe kevésbé fontos. Aztán mindig, amikor ezt már határozottan kijelenteném, akkor jön egy olyan peca, amikor a szerepek megváltoznak és a horogcsali lesz a döntő tényező. Ne becsüljük hát le egyiket sem.
Ha már horogcsali: Az esetek többségében enyhén lebegő vagy lebegő jellegű fűzött pellettel vagy minibojlival kezdek horgászni és ki is tartok mellette legalább a horgászat első órájában. Halaim 60-65%-át lebegő vagy legalább kikönnyített csalival fogom. Aztán, ha a halak nem olyan tempóban jönnek, ahogy szeretném, süllyedő csalival folytatom. Azonos típusú, de különböző ízű csaliból csupán néhány van nálam, két-három íznél többet nem használok. Figyelembe véve a piacon elérhető csalik sokféleségét, a világ összes pénze elkölthető erre, úgyhogy csak óvatosan! Legyen egy édes, egy fűszeres és egy büdös, kb. ennyi, amit felvállalok. A hétköznapi pecán nem mindig, de versenyen van nálam csemegekukorica és kenyér is. Ez utóbbiból megfelelő instrumentum segítségével kis korongokat vágok és azt is hajszálelőkére fűzve kínálom fel. Néha nagyon ütős a vele való horgászat. Volt már olyan is, hogy a horogra tűzött néhány szem csonti húzott ki a szarból… A ma egyre elterjedtebb gumicsalikkal nincs még tapasztalatom, de sokan használják ezeket is eredményesen.
Általában az erősen aromás és jól ködöző/füstölő, magas halliszt tartalmú kajákban találom meg az eredményes halfogás titkát (ez intenzív vízre és kismennyiségű etetőanyagra igaz), ám néha a teljesen natúr etetők adják a legjobban a halat. Az ilyen natúr cuccokat érdemes megpróbálni olyan vizeken, ahol a horgászok (feederesek és bojlisok) nagyon intenzíven nyomják az aromás anyagokat. Eredményesek néha a kosárba gyúrt expander pelletek is, amik aromásnak aromásak lehetnek ugyan, de ködözni nem nagyon ködöznek.
Az eredményesség növelhető bizonyos adalékokkal. Ilyenek az etetőanyag külső felületére felvihető különböző aromák és a horogcsalihoz használható dipek. Ezekre ugyanaz igaz, mint a horogcsalikra: tök jó, ha néhány van nálunk, de ne költsünk erre vagyonokat!
A felszerelésről
A method feederezés semmilyen különleges követelményt nem támaszt a bottal szemben. Az ideális pálcát az eldobni kívánt tömeg nagysága, a meghorgászandó távolság, a megcélzott zsákmány ereje és az egyéb körülmények (pl. akadós terep vagy épp ellenkezőleg, elegendően nagy, nyílt vízterület) határozzák meg. No és persze a saját ízlésünk. Erről részletesebben egy korábbi írásban értekeztem a FishingTime-on. Ha valakit érdekel, megtalálja itt: Az első feederbot
Az intenzív vizeken én mindig egyetlen bottal methodozom. Úgy tapasztaltam, hogy a peca eredményességét a két bot nem növeli annyival, amennyivel nehezebbé, kínosabbá teszi, amikor rendesen beindulnak a halak. Mások viszont inkább két bottal nyomják, én pedig nem mondom, hogy ne tegyék. Két dologra azonban felhívom a figyelmet. Az egyik, hogy a kétbotos methodozáshoz (tulajdonképp az egybotoshoz is) válasszanak olyan bottartó fejet, mely hatékonyan megakadályozza a bot vízbe rántását. A másik pedig: Ha két bottal methodozik valaki, mindenképp használjon nyeletőfékes orsókat. A kapások olyan intenzívek, hogy csak így tudhatjuk biztonságban felszerelésünket a kétbotos pecánál.
Egy jól működő, hatékony method végszereléket összerakni nem ördöngösség. Egy jó és eredményes method feederezéshez azonban ez kevés. Meg kell találnunk a megfelelő etetőanyagot, aromát, horogcsalit, ami ott és akkor működik. Pontosan, figyelmesen kell horgásznunk. Ha mindez sikerül – és egy kis szerencsénk is van – akkor egy emlékezetes, jó pecában lesz részünk. Ilyet kívánok mindenkinek!
Kapcsolódó írások:
- Czender Miklós:
Az első feederbot
