Black Friday 2018

Domolykózás a Hernádon

Tudom, nem ez a legaktuálisabb téma, de most, hogy jó hír szinte alig jön a vizeinkről, talán szívmelengető lehet olvasni egy kicsit a vadregényes és semmivel össze nem hasonlítható illattal körbeölelt Hernádról.

A domolykós élmények előtt engedjetek meg egy kis anekdotát, ezzel szeretném megmagyarázni miért olyan kedves számomra ez a kis folyó.

Kisgyerekként nagyapám és édesapám itt tanítgatott horgászni. A sok snecizés és a kiöntések sügérei után szöcskével csalizott mogyoróbottal már a komolyabb szakadásokat (lecsúszott meredek partfal a külső íveken) is megközelíthettem, persze felügyelettel. Majd egy nyári délután hallom apámat: fiam, van-e kedved márnázni egyet ma éjszaka?

Nem tudtam, mi vár rám, de válasz egyértelmű volt.

Kora este már a parton ültem, mellettem apám, magyarázza a hogyanokat. Bedobok, ez OK, már gyakoroltam a kertben. Leülök, ráfeszítek, belekap a zsinórba a sodrás, az ólom átbakkan a köveken, puff bevágok. Lótetű sértetlen. Apám magyarázza, hogy milyen lesz majd a kapás, de ennek ellenére még jó párszor odavágok a döccenő ólomnak.

Közben besötétedik.

Számomra mámoros az éjszaka: kézben tartott Budapest bottal és vastag teknőc zsinórral feltöltött Rileh-Rex orsóval, egy lefordított diszperzites vödrön ülök egy kavicspadon, egyedül, várva a görgetett lótetűt felszippantó villámcsapás szerű kapást. (Apámék biztonságos távolságból, de meghagyva a magamra hagyatottság érzését, figyeltek rám. Valami 10-12 éves lehettem ekkor, de felnőttnek éreztem magam.)

Nem emlékszem már részletekre, a felszerelésre is csak azért, mert a mai napig ott büszkélkedik a bottartó állványomon, de amire vártam megkaptam: dupla koppintással, mintha csak a bot végére ujjal rácsapnánk két erőset, úgy érkezett meg a márnám, pont, ahogy apám mondta. Hejj, de bolond is voltam, hogy hagytam magam átverni a gördülő ólommal! Ez összetéveszthetetlen!

Tudtam a tanításokból, hogy nagyon gyorsnak kell lennem, mert a lótetűt áldott jó érzékkel szippantja le a horogról a márna, így rögtön bevágtam. Az addig csak elképzelt pillanat, hirtelen valósággá vált: márnát akasztottam!

A botot a halam veszettül rángatta, de erre is fel voltam készítve: otthon a nagyapám a kútba a vödröt leengedte, megtöltötte, majd a vízből éppen kihúzva és a kötelét megrántva, a kezembe adta az istrángot. A mély kút hosszú kötelén végigfutó hullámok és a végén ostorszerűen csattanó teli vödör olyanokat rántott a gyenge karomon, hogy alig bírtam tartani, de kapaszkodtam bele rendületlenül. Ez a kiképzés része volt, azt mondta nagyapám, a hal is így csinálja. És ha ő azt mondta, hát akkor az úgy is volt.
És valóban. Jó kis küzdelem következett, úgy éreztem én vagyok a világon a legszerencsésebb srác. Apámék figyeltek, de nem avatkoztak bele és rövidesen ott feküdt előttem életem legnagyobb hala. Persze hajlamos az ember gyerekként óriásinak látni egy picike szobát is, így lehetett ezzel a hallal is, de minden esetre egy életre megpecsételte a sorsomat. Horgász lettem.

Szóval a megszámlálhatatlan élmény mellett, ez az egyik legszebb emlékem a Hernádról, drága jó nagyapámról, aki már fentről figyel ránk, és itt lettem szerelmese a víznek, a halaknak, a horgászatnak és ennek a romantikus kis folyónak, aminek a partjára sajnos ritkábban jutok le, mint szeretném, de időnként azért továbbra is látogatója vagyok.

És hogy a domolykókról, valamivel frissebb élményekről is szóljon egy kicsit az elbeszélés, íme:

Október 11.-12.-ét a Hernádon töltöttük Roli barátommal.

Régi vágyunkat teljesítettük ezzel a túrával, ugyanis egy három évvel korábbi nyárvégi domolykózás alkalmával megegyeztünk, hogy minden éven visszatérünk, ha egy kicsit hűl már a víz. Persze ahogy általában lenni szokott, a nagy terveket könnyen felülírja az időhiány, vagy más egyéb ok, a mi esetünkben sem volt ez másként.

Annyi pontosításra persze mindenképpen szorul a dolog, hogy nálunk nem az időhiány, hanem inkább az ugyan erre az időszakra predesztinált Tisza-tavi csukák kergetése vonta el a figyelmet erről a kedves kis folyóról. Szerencsére ezúttal sikerült a vágyakat készpénzre váltani így végre felkerekedtünk.

A túrára egy 3 személyes indián kenuval indultunk és bár úszni továbbra sem nem tudok, de legalább a mentőmellény is otthon maradt.

Hála a kora hajnali indulásnak, a párás reggel már a hernádszurdoki gátőrháznál ért minket, pedig ezért 150km-t kellett magunk mögött hagyni.

Gyors egyeztetés a gátőrrel a sátorhely kapcsán, aztán egy helyi barátommal a visszfuvar miatt, majd kicuccolunk és vízre rakjuk a technikát. Na, eltekintve attól a már említett ténytől, hogy nem tudok úszni, voltam én már jó párszor kenuzni. Megjártam Kárpátalján a Felső-Tiszát, a Hernád felvidéki szakaszát is többször, a Tisza tavat keresztül-kasul, de ettől függetlenül - a már említett mellény hiányában - most remegő térdekkel szálltam be az ingatag kenuba. Ezen az érzésen tudott valamelyest tompítani az a virtuális mentőmellény, amit képzeletben magamra vettem egy fél deci szilvapálinka formájában.

Aztán eljött a mi időnk! Evező a kézben, bot felszerelve a lábam előtt, cuccok - borulás esetére - lekötve. Nagy levegő, ellökjük magunkat. Hernádszurdoknál a víz még egy pár száz métert rohan az előtte lévő zúgó hatására, így könnyedén siklik a hajónk és bár egy-egy örvény próbál beforgatni, Roli biztos kézzel kormányoz. Tudja, pár száz folyamkilométer a kezében van már.

Rövidesen olyan szakaszra érünk, ahol már érdemes dobálni. Az ismert csorgós, bokor alá dobálós módszerrel kezdünk. Roli bátor, feláll, én inkább ülve próbálkozok. Bár a víz kicsit barátságosabb lett, de így is folyamatosan érzem, ahogy Roli az egyensúlyát keresi, nem veszélytelen a mutatvány.
Ahogy visz lefelé a folyó, úgy dobálgatok a part felé, akadók, kövek mögé, hol aránylag pontosan, hol durván elnagyolva, de keresve a jó helyeket… be kell lőni magam, kicsit rozsdásak az ízületek.

Itt nem nagyon van második lehetőség. Ha bokorra dobsz, kérdés nélkül tovább visz a víz és akkor lehet lapátolni visszafelé keményen, feltéve, persze ha elég gyors vagy és nem szakad azonnal a zsinór. Na így, hogy próbálom az ízületeket bemelegíteni és a ritmust felvenni, egy finom koppintást közvetít a vékony nanofil a könnyű UL pálcán át és már kezembe is került a túra első hala. Nem nagy, de legalább kicsi.
Boldogság, fényképezkedés, búcsú.

Hogy kellőképpen megünnepeljük az első halat, a legközelebbi alkalmas helyen kikötünk, előkapom a laposüveget és felveszem vele a második réteg mentőmellényt…

Elkészítjük a csapatfotót, dobunk párat eredménytelenül és indulunk is tovább. Messze van még a vizsolyi híd, 13fkm.

Megmaradunk a csorgós technikánál. Keskeny a meder, így mindkét oldalt meg tudjuk dobálni. Továbbra is tapogatózunk, hogy a napos vagy az árnyékos oldalról jönnek-e a halak, de ez esetben a mérleg nyelve a nap végére sem billent át egyértelműen egyik, vagy a másik irányba.

Gyorsan utazunk lefelé, így nagyon sok jó hely kimarad. Súlyunk nincs, lehet, úgy eredményesebbek lennénk, de ez esetben meg a hátul ülőnek kellene azt egész nap kezelni, igazságtalan lenne.
Egy hosszan elnyúló kavicsnyelvhez érkeztünk, aminek a belső ívén egy alacsony vízállásnál csak alsó befolyással rendelkező álló vizet találtunk.

Kikötünk. Annyira tiszta a víz és olyan nyugodt, hogy félek, bármilyen halat tart, hamarabb lát meg engem, mint szeretném, így macskaléptekkel közelítek, begörnyedve, megpróbálok minél láthatatlanabb maradni. Igazából el sem megyek a meder széléig, jó pár méterre tőle megállok és lendítem a pici wobblert.
A túlparton, a vízre nyúló fűszálaktól centikre pottyan a vízbe, pont, ahogy szerettem volna. Kivárok egy pillanatig, hátha tetszik a beeső, de nincs rá jelentkező. Elindítom, a wobblerem elmerül. Talán kettőt tekerek az orsón, mikor látom, ahogy a fűcsomó alól elrúgja magát egy szép domi. Pillanatok alatt a műcsali mögött van, kíséri kicsit, de nem üti le. Megállítom egy pillanatra, majd újraindítom a behúzást. Sikerült a csel, mohón szippantja be a 2,5 centis bug-ot a halam! Egy kicsit túl mohón is, az egyágú, szakáll nélküli horog dacára is kisműtétre van szükség.

Közben Roli is feliratkozik, sőt gyorsan ki is egyenlít.

Ami halat ad a kis öböl, azt leszedjük róla, talán egy órát is eltöltünk itt.  Nagyjából ezen a ponton szakad meg a „ki hány darab halat fogott” adatok számon tartása is.

Megint útra kelünk, innentől viszonylag eseménytelenül hagyunk magunk mögött 2-3 folyamkilométert. Lapátolunk, néha dobálunk, kerülgetjük a zátonyokat, uszadékokat és élvezzük a természetet.

A víz ismét lelassul, (persze csak önmagához képest) de ezúttal nem a meder kiszélesedése miatt, inkább elmélyül. A jobb parton, a külső íven egy hatalmas nyárfa van a vízbe dőlve, teteje fehérlik a gázlómadarak ürülékétől, ami erős halszagot áraszt. Roli javaslatára kikötünk mellé, ahol a büdös, ott a meleg alapon.

Az uszadékfa part felőli oldalán a víz ki van simulva, a part felől jócskán benyúló, vízre hajló fűzfabokor ad takarást a feltételezett domolykóknak. Polárszemüveggel méternél is mélyebbre látni, ígéretesnek tűnik. A pályát szó nélkül is igazságosan felosztjuk. Én az uszadékfa tövét és a bokor felső végét dobálom, Roli az elvágó vizet a bokor végén. Pár perc múlva Rolinak van egy akciója, a bokor alól indult a wobblerére egy szebbecske hal, de meggondolta magát, lefordult. Egyre pontosabban és egyre jobban a bokor alá dobáljuk a csalikat, meg is van az eredménye a hazardírozásnak, Roli feldob a bokorra, szerencsére egy vékony gallyacska tartja csak. Nem idegeskedik, ráspannol, a műcsalit a víz felszínére fekteti, apró pöccintésekkel táncoltatja, pihenteti, majd újra megtáncoltatja, mint egy vízbe esett bogarat. A módszer elvonja a figyelmemet a saját cuccomról, most Roli fahalát figyelem. A technika meghozza gyümölcsét, egyszerre akad el a lélegzetünk, ahogy egy hatalmas domolykó startol fel a mélyből és megcsípi a bukdácsoló műcsalit! A hirtelen rántástól lefordul a zsinór a gallyról, de a hal nem akad… Bosszankodunk, mert nem hiszünk benne, hogy ad még egy esélyt ez a tapasztalt játékos, de ettől függetlenül dobálunk tovább rendületlenül… mert mégiscsak itt lakik a túra eddigi legszebb hala!

Egy perc sem telik el, megint feltűnik és villámgyorsan leüti a társam, ezúttal húzott wobblerét. Derekas harc következik az uszadék és a bokor közti keskeny sávban, hol az egyik fél, hol a másik van erőpozícióban, de végül győz a jól megválasztott szerelék és a tapasztalt horgász. Kézben van a hal! Gyönyörű, egészséges, hibátlan. Meglepetten néz. Nem csoda, életében először verték át.

Fényképezünk, mérünk, 38 centi. Búcsúzunk.

Nem marad el a nálunk már kötelezően csattanó, színpadias kézfogás sem!

Gyorsan megbeszéljük a történteket, persze ahogy ilyenkor, adrenalintól tüzelt állapotban lenni szokott, nem túl halkan, jó nagy ívű mozdulatok kíséretében játsszuk el újra a fárasztás pillanatait. Csak úgy, mintha egy léggitár világbajnokságon lennénk éppen.

Két ilyen mozdulat között egy akkora domolykó úszik el a pár perce szétvert pályán, hogy nem hiszünk a szemünknek! Komótosan, méltóságteljesen felúszik a felszínig, levesz valami sodródó apróságot majd visszabukik. Egyszerűen lesüt a mozgásáról, hogy tökéletesen tisztában van vele: ezen a placcon ő a főnök.

Persze egy pillanatnyi döbbent csend, a „ba**ki ezt láttad?” és szinonimáit követően markolunk is a pálcák után: küldetést kaptunk a jóistentől és nem akarunk neki csalódást okozni.  Kettőt se dobunk, újra feltűnik a hatalmas jószág, most az én térfelemen. A méltóságteljes szó jutott az előbb az eszembe, de gyorsan javítom is magamban nagyképűre. Igen ez a hal nagyképű és gondtalanul fölényes. Bár a harcsák mostanában egészen elszaporodtak ezen a szakaszon is, de túl sok természetes ellensége, méretéből adódóan már egy ideje biztos nincs.

Újra dobok. A csali tökéletes helyen jön el, a sodrás szinte ráviszi a halra, betegesen riszál, 10 centi se választja el őket egymástól! Már érzem, ahogy árad szét az adrenalin a testemben, először a hátam bizsereg, majd leszalad az érzés végig a végtagjaimon, egészen az ujjbegyeimbe. Most! Most kell, hogy leüsse,… de nem. Távolodik már a csali, egy méter sincs már és a kenuhoz ér. A hal is lejjebb húzódik a meder felé. Kiveszem a műcsalit, lógatom tanácstalanul. Le se sz*rta. Mit csináltam rosszul? Műcsalit cseréljek? Tempót váltsak? Ahogy ezek a gondolatok forognak a fejemben, a halam újra feltűnik! Nem tétlenkedek, elé dobok. Dobnék. De remegnek az ujjaim és bokrot dobok. Nem hiszem el! Káromkodok.
Roli már egy pár dobással ezelőtt elakadt, gondolom hasonló okokból, mint én. Tisztességesen hagyta nekem a pályát, de ezúttal nem volt mit tenni. Rossz helyen van mindkettő, esély sincs a felszínen táncoltatni őket, vagy szakítás nélkül lehúzni.

Eloldjuk a kenut, küzdünk kicsit az árral, csapkodunk az evezővel, de végül sikerül felállni a bokor mellé. A bokrot a legnagyobb igyekezetem ellenére is megrángatom, kopogok a kenu alján, nyújtózkodás közben elrúgom az egyik csalisdobozt… Határozottan rossz kedvem van és ideges vagyok az amatőr hiba miatt. Ezzel gyakorlatilag teljesen szétvertük a helyszínt.

Fogalmam sincs, miben reménykedve, de szó nélkül visszakötünk az uszadékfa másik oldalára és várunk.
Várunk valami csodára.

Lehet mesébe illő, de öt percet, ha ülünk ott csendben, mikor ez a csoda bekövetkezik: újra látjuk. Most mélyebben, de végigpásztázta ugyanazt az útvonalat, amit már kétszer láttunk tőle. Mosolygok, minden dühöm elszáll, csak a halra koncentrálok. Célzok, dobok, placcs, várok…, meghúzom, megállítom…, továbbhúzom, kiveszem. Célzok, dobok, placcs, várok…, meghúzom, megállítom…, továbbhúzom, kiveszem. Célzok, dobok, placcs, várok…. meghúzom, és OTT A HALAM! És jön! Komótosan jön, de látszik, hogy érdekli. Istenem. Csak most az egyszer! És gyorsít! És ott a koppintásom! … Nem! Nem hiszem el! Mellé! Az előbb imádkoztam, viszont amit most mondok, nem teszem a kirakatba.

Nem is törődök vele, hogy a papírforma szerint esélyem nincs még egyszer elcsábítani, mert már szinte ismerem ezt a halat. Érzem, hogy van még sansz. Nem csak én lettem dühös ő is akarja azt, amit elhibázott. Láttam merre fordult le a hal, most már tudom mi kelti fel az érdeklődését, még egyszer nem hibázhatok, és - ha akarja a csalimat - ő se fog hibázni még egyszer. Egy ütem kihagyással küldöm vissza a wobblert pontosan abba az irányba, ahol sejtem a halat. És jön! Megint jön! Felbosszantottam? De csak kíséri, nem gyorsít rá. Nagy levegő, döntést hozok. Megállítom. A halam is megáll, a műcsali lassan a felszínre emelkedik. Feszült tizedmásodpercek…. A halam egy pillanatig tétován kivár, majd a győztesek higgadtságával emelkedni kezd a csalim irányába. És megkapom, amire vágyom. Nem egyszerűen azt, amire az elmúlt percekben vágytam, hanem azt, amire egész életemben vágytam! Nem az a villámcsapás, amit már képzeletben annyiszor átéltem, nem az a durranás, amit egy kapitális haltól elvárnék, egyszerűen csak… leveszi… és megy vele. Mindez premier plán, két méteres zászlón, az orrom előtt, kristálytiszta vízben, 2014.10.11-én 11 óra 43 perckor.

Az alábbi gondolatok persze tizedmásodpercek alatt sodródnak végig az agyamon, amint felveszi az apró kis műcsalit, azonnal felelek rá én is! Most mutasd meg mit tudsz! – mondom magamban és megkapom ezt is. Felrobban a vízfelszín! Első kirohanása kemény, a bokor felé irányul, de a 0,12-es nanofilba és a 0,17-es fluorocarbon előkében érzek annyi tartalékot, hogy bátran ráfogok a dobra. Sikerült, megtorpan. Most az ellenkező irányba indul, be az uszadék alá. Erre nincs válaszom, az 1,80as bottal nem tudok eléggé kinyúlni, alámegy! Látom. Ott áll a fa alatt, a zsinórom megtörve, az egyágú horog hegye a felső ajka szélét fogja csak. Szakálla nincs. Nem tudom mit csináljak, a lehetőségtől, hogy talán a kezemben tarthatom, egészen leblokkolok. Roli hangja szakítja meg ezt a görcsösséget, tanácsolja, hogy toljam a víz alá a spiccet. Persze, egyértelmű! Így teszek. A halam először felfelé ugrik meg, majd’ 180°-ban visszafordítva a zsinórt, de pillanatok múlva visszafordul a fa alól és már a nyitottabb rész felé robog! Teheti, kipihente magát a fa alatt az elmúlt pár másodpercben. A bokor és az uszadék között két méter sincs, ezen a területen kell megoldani mindent. De most én állok nyerésre. A halam fárad és kijátszotta mindkét ászát. Elfekszik, közeledik. Én is így teszek, közelítek: ráhasalok a fára, másképp nem érném el. Látom milyen vékonyan fogja a horog, még az utolsó pillanatban is esélye van a halnak, csak egy ugrás, vagy egy fejrázás... Feszült, kritikus pillanat. Remegő kézzel nyúlok a hal felé, a tarkóját alig érem át, nem számítok ilyen széles hátra. Érzem, hogy stabilan fogom, de nem kapkodok, nem egy könnyen fogható test a domolykóé. Számítok még egy utolsó rohamra, de elmarad. Megadóan pihen az ujjaim között, kiemelem, közben a műcsalim magától hullik ki a hal szájából. Kézben van. Boldogságom határtalan!

Bár a fényképezőgép pont az a fajta, amivel az ember még kenuba mer szállni egy Hernád stílusú vízen, de a fények jók, így egész jó képek készülnek. Mérleg nincs, hossza 45cm. Úgy 1,70-1,80 között lehet. Hibátlan pikkelysor, tökéletes uszonyok. Igazi csúcsragadozója ennek a víznek. És most már azzal is különb a többinél, hogy tapasztalata van egy horgásszal. Talán a jövőben meg fogja tudni különböztetni a műcsalit a tápláléktól, felismeri a horgot. Talán nem végzi majd egy krumpliszsákban és talán ugyan ott fog élni jövőre is ahol most. Utánajárok, az biztos.

Elengedem. Nem rúgja el magát idegesen, ugyan azt a fölényes, lomha tempót diktálja, amit pár perce, mielőtt levette a csalit a vízfelszínről. Ha lenne gallérja, megigazítaná. Megkedveltem.

A nap hátralévő részében még fogtunk kisebbeket, nagyobbakat - főleg Roli jeleskedett. Volt, ami közelítette a harmincat, de már nem számoltunk és nem is mértünk. Élveztük az októberi napsütést, a gyönyörű vidéket és a Hernád egyedi illatát.

Az ilyen pillanatokért indulunk minden alkalommal a vízre, ezért vagyunk hajlandóak sajgó vállal, háttal, érzéketlenné fagyott ujjakkal vagy éppen rommá izzadva újra és újra áthajtani a felkapókart és ezért nem bírjuk abbahagyni a pecát csak sajátos rituálékkal: „na, még három dobás és vége”, és a „na, még egy halat”, stb… Ugye ismerős?

Na és persze, emiatt töltünk annyit távol a családtól, csak remélve azt, hogy majd úgy tudjuk otthon átadni az élményt, hogy átérzést és megértést kapjunk, ne haragot, féltékenységet… én szerencsés vagyok. Mindenkinek ugyan ezt kívánom!

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

Szobapeca
2 éve

Kitűnő történet, szórakoztatóan leírva. Kellemes perceket szereztél vele, köszönöm!

3
hirdetés (x)

Köszi szépen, örülök ha tetszik, és gratulálok a halaidhoz. Igazad van, sokan évekig várnak ilyen halra, mint ahogy én is várok rá 2014 óta, mivel azóta se sikerült hasonlót fogni. :)

2
allstar
2 éve

Fantasztikus irás, bravó Laci! :) Én tavaly kezdtem el célzottan domolykóra dobálni és rögtön az első hónapban kettő közel 50cm-est sikerült fognom egy folyón, sokan évekig várnak ilyen sikerre. Óriási öröm volt ez számomra, már alig várom a tavaszt. :) A képeidet nézve már érzem a wobbler pöccintését. :)

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Black Friday 2018

hirdetés