Horgász akciók 920

Amikor beüt a hidegfront

A horgászok nem normálisak, ez az általános vélemény, amit egy-egy téli horgászatot követően én is osztok. De ha azon múlik pár kemény kapás, hogy őrültnek tituláljanak, hát hadd tegyék!

Bazmeeeg! - jön a reakció a csónak irányából. Azonnal tudom mit jelent: befagyott a lakat. Öngyújtót, papírt kutatok fel az autóban, majd leballagok a csónakhoz. Ricsi tartja a láncot, én pedig nekiállok melegíteni a lakatot. Azaz először a kulcsot forrósítom fel, hogy bele tudjam nyomni a zárba, mert már ott megakad a mutatvány. Nagy nehezen utat tör magának, ekkor kizúzom, újra melegítem, hogy benn adja majd le a hőt, s gyújtok egy papírt is azzal hevítem a lakatot. Siker! A kulcsot kiveszem, mert pillanatok alatt visszafagyna bele, így egyszerűbb lesz lezárni…

Kevés holmit viszünk magunkkal, bár komfortosabb érzés ilyenkor pakolni, mozogni, mint ücsörögni és rommá fagyni a ladikban, de mi választottuk. Nem túl erős, de annál kellemetlenebb északnyugati szél fúj, amit persze csak mi élünk meg kellemetlenül, a süllők valamiért asztalhoz ülnek ilyenkor, s a legnagyobb kanállal esznek. Nagyjából annyi aláöltözet és réteg van rajtam, hogy ha levetném őket, kibélelhetném az egész csónakot – mégis azonnal érzem a hideget, amint elhelyezkedem a csónakban. Érdekes dolog ez, ilyenkor jólesne egy kis szúnyogzümmögés, és plusz 20 fok, nyáron pedig mindig a kemény téli rávágások járnak a fejemben, olyankor gyűlölöm a szúnyogokat. Egy botot hoztam, azt a kezemben szorongatom. Bár kedvelem a peckes, kemény spiccű pálcákat jigelni, most mégis egy wobblerest választottam – mert annyira szeretem. 14-es fontottal és plasztik csalikkal készültem, azaz készültünk. Igaz, sose tudni alapon a ”zsebembe” rejtettem pár darab wobblert is. Volt már úgy, hogy… Száraz rongy! Hál’ isten itt van. Elmaradhatatlan, egy szép hal megfogása fagyban legalább akkora élményt nyújt, mint utána megszorongatni egy száraz törölközőt. Mindkettőt meleg szívvel ajánlom.

Precízen beálltunk a két kő közötti csendes folyásba, pontosan a töréssel egy vonalban. Ez nagyon fontos, első körben ezen múlik minden. Vegyesen, mindenféle méretet hoztam magammal gumihalból, s annak ellenére, hogy a nagyobb csalik híve vagyok, télen sokszor kisebbeket kötök fel. Először mindig meggyőzöm magam, hogy ilyenkor – a szakirodalom szerint – több napba is beletelik, míg megemészti a zsákmányt, ezért kisebbet kell feltenni, ha tele volna a hasa. Természetesen a nagyobbra is van magyarázatom: azzal előbb jóllakik, és kevesebbet kell érte mozognia. Mindenesetre kiválóan működik ilyenkor a pici 8-as Pulse Shad, a többi hasonló méretű gumihoz képest hatalmas koronggal gyártják. 4/0-ás, 14-es fejjel szerelem, ezzel lágyan le tudom horgászni a pályát. Alig érzem a kötést, feladja a leckét az elgémberedett ujja az embernek. Amit különösen szeretek még az ilyen időben, hogy amint a horgonykötelet kiveszem a vízből, dróttá fagy, volt már, hogy a súly is odaragadt a deszkához, megmozdítani sem lehetett. No, macerás ez a téli horgászat, mondom én… Bár régóta próbálom elképzelni, hogy miként halásznak ilyenkor hálóval, de nem sikerült megfejtenem, biztos van egy vödör forró vizük kéznél, abba szedik be az eszközt.

Súly le, felkapó kar ki, kezdődik a móka - remélem. Isten bizony mondom, hogy akkora peca a gumizás, hogy minden dobásban benne érzem a halat. Olyan vehemensen veti rá magát folyón a csalira, hogy összetéveszthetetlen a kapás. Horgászás közben sokszor a vizet szuggerálom megszokásból, nem a botot, de általában ilyenkor is látom szemem sarkából a bődületes rávágást, ahogy több tíz centit ránt a spiccen. Azonnal megkezdjük a meder szűrését, Ricsi barátom nagyobb csalival operál, én a menet közben felszerelt ujjnyival dobálok. Kisvártatva – szinte azonnal – ütése van barátomnak, de csak megrágta a gumihal farkát. Épp a kapással vagyunk elfoglalva, miközben első halam komolyan lecsavarja a botspiccem, egy pillanatra bele is állt a cuccom. Ej, de szépen odavert, nem is mozdul, jóóó hal lesz Ricsi! – mondom izgatottan.

Hiába fogtam már sok-sok süllőt, mindig izgulok egy picit. Olyan lehet ez, mint az előzés. Mikor a KRESZ-t tanultam, említette az oktató, hogy műszerekkel mérték az emberek pulzusát előzés közben és bizony rutinos sofőröknek is mérhetően feljebb ment minden alkalommal. Nincs ez másként a horgászatban sem, akár hányszor jobb süllőt akasztok, mindig torkomban érzem a szívem. Nehéz kezdet után könnyű folytatás, halam könnyedén megindul a csónakhoz, de egyszer csak megáll. Nemigen mozdul. Először egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy nem is lesz olyan jó hal, de rácáfol – makacsuk áll a csónak alatt. Na, jó, ne szórakozzunk egymás szabadidejével! Elkezdem pumpálni felfelé, jön is, mint egy zsák. Egész jó zsák, felért a felszínre, vagy hetven centi lehet. A megszokottól eltérően nem rázza a fejét, inkább méltóságteljesen visszatör. Botom karikában, csodás látványt nyújt smaragdzöld színe lámpám fényében. - Hadd menjen! Majd visszajön, nem? – mondom Ricsinek, aki közben beélesíteti fényképezőjét. Újra felhúzom felszínre a komát, s miután kisétálta magát a csónak alatt, kiemelem a vízből. - Kezdésnek nem rossz, de ha tudom, hogy csak ekkora, be sem vágok, inkább meghagyom neked. – heccelem Ricsit, aki azonnal közli, olyan rosszul lát a fényképezőn keresztül, hogy nem biztos, hogy sikerülni fognak a képek. Megértettem, azonnal befogom a szám… Sürgetem a fotózást, mert iszonyat kellemetlen 3 fokos halat tartani percekig.

Visszaeresztés, kéztörlés, kézfájás. Nem is dobok azonnal, inkább melegítem a kezem. Ez már nem kellemetlen érzés, hanem fájdalom. Sokáig nem bírom, hogy ne dobáljak, így amint érzem a tenyerem, nyúlok is bot után. Megigazítom a gumit a horgon és folytatom a horgászatot. Közben eszemben jut egy dal, át is költöm azonnal, és halkan dúdolom a sálam alatt: ” ÓÓÓ, ez az életem. ÓÓÓ, vágj oda rendesen! ÓÓÓ, a víz kell nekem! Ez az életem!” Kicsit toporgok is mellé, mert kezd a bakancsom is kihűlni. Ricsi jókat nevet rajtam, ez van, élvezem a pecát, mert érzem a kapást. Még barátom a partot célozza, addig én inkább befelé, a meder irányába hajigálok, az énekkel lassan elkussolok, s dobás közben nagypapám szavai jutnak eszembe, amiket a koppánymonostori Duna partján mondott, valamikor 1990 környékén, mikor rövidet dobtam fenekezőjével: ”Kis víz, kis hal, nagy víz, nagy hal!” Majd kitekerte az öreg a botot és újat dobott vele.

Mi hal volt anno a vizekben! Sosem felejtem el, hogy késő ősszel horgásztunk a holtágon – az öreg nem volt kimondottan ragadozós beállítottságú -, sügéreket kergettem a böklézős bambusz botjával úgy, hogy korábban megfogott piszéket feldaraboltam és horogra tűzve a hínárcsomók mellé lógattam. Azt azért tudni kell, abban a holtágban annyi csuka volt, hogy gilisztára két csuka, egy kárász jött – ez volt az arány. Miután meguntam a csapózást, leültem a bal oldalára, a jobbos bothoz (mert ez volt az enyém, ha kapás volt) és figyelni kezdtem az holtág közepén lévő, égnek meredő fák mellé kötő osztrákokat. Valami éktelen nagy fehér halakat emelgettek folyton a csónakjukba. Nagyon érdekelt, hogy mik azok, izgatottan kérdeztem papát, aki ülve, két kezével a térdén támaszkodva, ráncolt homlokkal figyelte a kapásjelzőit, majd kibökte: süllők. SÜLLŐ! Ekkor hallottam először ezt a szót úgy, hogy össze tudtam kötni egy látott hallal. Azóta ritkán telik el úgy nap, hogy ne jusson eszembe az öreg is, meg a süllők is… És van valami ebben a mondásban, mert általában a jobb halak egy kicsivel mindig bentebbről, a meder felől jönnek, ahol általában mélyebb a víz is. Nem mindig, de gyakran igen. Ezért is szeretem azt a vonalat dobálni sűrűbben.

Gondolataimból éles rávágás ránt vissza a jelenbe, amit meg is akasztok. Jó hal küzd a horgon, de inkább kisebb, mint nagyobb az előzőnél. Határozottan pumpálom a tettest, már távol a csónaktól feljön a víztetőre. Pár fejrázást még elsüt, de nem szabadul. Szorítja kopoltyúit, alig tudok benyúlni az egyik alá, de sikerül. Talán négyes forma lehet, sokat nem időzünk vele, pár jól sikerült fotó után szabadlábra helyezem.

Kezdem érezni a ritmust, csak ne lenne ilyen k**va hideg. Ricsinek lemarad egy hala belülről. - Biztos köves volt! – cinkelem folyton, ilyen egy jó barát. Egyébként semmi oka irigykedni, persze nem is szokása, mert az elmúlt pecák alkalmával elég jól fogott süllőt, balint is. – Majd legközelebb meglesz. – bíztatom, és folytatjuk a hajigálást. Jó fél óra is eltelik, mire megint lerántja botom valami. Jóval vehemensebb, de kisebb súlyú, könnyedén felhozom felszínre, ahol rá is kezd. Szép lassan eltátja a száját, kimerevíti és őrült tombolásba fog. Nem baj, korrigálom, picit lenyomom a spiccem, hogy tompítsa a víz a fejrázásait, majd első adandó alkalommal megragadom és beemelem a csónakba. Lövünk pár fotót, aztán visszaküldöm őt is, remélem nem Júdás volt az, elég furán nézett a lencsébe...

Kezdődik minden előröl, kézmelegítés, dobás, kapás. Kapás! De milyen! Azonnal leüti a leérkező csalim valami dinoszaurusz, egyet sem tudtam a csalin emelni. Nyilván mindketten meglepődünk, én a komoly ellenállástól, ő pedig nem érti, milyen halat evett meg, amiben ilyen erő van. Súlya van a halnak, ez midig jót jelent. Nagy hal lesz, azonnal lazábbra veszem a figurát, nem pumpálom, csak tartom, hadd dolgozza ki magát a mélyben. Szigorúan lüktet botom, jó erőben van a süllőm.

Vigyázok, nem szeretném, ha az én hibámból lelépne. Erre már Ricsi is azonnal kitekeri a csaliját és követi a fárasztást. Néha megreccsen a fék is, de elég keményre van állítva és elég hideg van ahhoz, hogy ne tudja meghúzni. Azért nem rezelünk be egy jobb haltól, igyekszem nem kesztyűs kézzel bánni vele. Ha lehet terhelem, irányítom. Néha visszabeszél és utána kell nyúlni a bottal, korrigálva mikor meglódul, de tudom tartani, nem adok neki zsinórt. Miután megindul, már folyamatosan csévélem be a fonottat, még a csónak alatt megáll, játszunk egymással fél percet, majd felszínre emelkedik, akár egy tengeralattjáró. Közelebb húzom a csónakhoz, amit csendben tűr, botom félreteszem, felkapó kart kinyitom, arra az esetre, ha kiszabadulna a kezemből, majd megragadom a kopoltyúját és a farkát. Hatalmas szájában aprónak tűnik a szájpadláson akadt csali.

Vastag hal, sajnos a felszerelés minimalizálása miatt sem mérleg, sem mérlegelő zsák nincs nálunk, de még egy centi sem lapul sehol, így marad a tippelgetés. Abban maradunk, hogy hatfél biztos megvan, hát legyen annyi, ha meg nagyobb volt, így jártam. Legközelebb legalább nem leszek rest zsebre vágni egy mérőszalagot.

Fotózást követően ezt a halat is visszaeresztem, kár volna érte. Hiszek abban, hogy az ilyen 5-10 éves halak nem véletlenül nőttek meg ekkorára, ha eddig el tudták kerülni az éjjelente zavartalanul dolgozó villanyosokat és a hálókat, akkor továbbra is így lesz. Nagyon gyorsan megjöttek a halak, talán másfél órája horgászhatunk. Dobálom a gumit, de nincs több kapás rá. Utoljára állt fel a bandanagy, többször volt ez már így. Még egy kicsit erőltetjük a pályát, majd sejtvén, hogy itt már több kapásra nemigen számíthatunk - viszont mocsok hideg van - inkább felveszem a súlyt és szépen alapjáraton elindulunk lefelé… Ez jó peca volt!

 

Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
DAM XTherm termoruha szett 1200

hirdetés