Romániában számtalan szebbnél szebb hegyvidéki patak, folyó, tó van, amelyek otthont adnak a sebes pisztrángoknak, azaz otthont adnának, ha a legtöbb ilyen jellegű vizet ne ürítették volna ki a lelkes helyi horgászok. A legnagyobb probléma, hogy nem csak a horgászok keze van benne a dologban, hanem az erdészek végzik talán a legnagyobb pusztítást, annak ellenére, hogy ők kellene vigyázzanak a patakok élővilágára. Számtalanszor hallottam, hogy az ívni vonuló nagy pisztrángokat kövekkel dobják halálra, vagy éppen nyáron árammal nulláznak le egy-egy szakaszt a patakokon.
Pedig, ha megőriznék a halállományt, akkor az olyan népszerű pisztrángos országok mellett, mint amilyen Lengyelország, Csehország, vagy Bosznia, bizony Románia is előkelő helyen lenne. Szomorú, hogy az országban egyetlen olyan pisztrángos víz van, amelyre külföldön is felfigyelhetnek a halállománya miatt, és ez a szülővárosom közelében folydogáló Nagy-Küküllő. Romániában azokon a területeken maradt fent még említésre méltó sebes pisztráng állomány, amelyeket csak nagyon nehezen, fizikai erőfeszítések árán lehet megközelíteni. Ide nem viszik ki az áramfejlesztőket, hogy kicsapják a halakat, ide nem mennek a gilisztázó horgászok, mert túl megerőltető. Ezeken a vidékeken élő halak képezik az ország láthatatlan sebes pisztráng állományát, amelyeket csak a legelvetemültebbek pillanthatnak meg olykor.
Május elején oldódik fel a pisztránghorgászat tilalmi ideje, de ilyenkor még igencsak finnyásan esznek a pettyes halak. A hegyekből lefolyó hólé hideg, és a vízszint is magas még kicsit. Ezek az állapotok május végére, június elejére szoktak megváltozni, ekkor kezdenek a pisztrángok igazán táplálkozni. Mindezek ellenére nem mondtam nemet a meghívásnak, hogy a szezonkezdéskor felkeressünk barátaimmal egy sziklahasadékban megbúvó patakot. Csak nagyvonalakban tudtam, hogy hová megyünk, annyiról volt tudomásom, hogy a környezet lenyűgöző. Jocó volt a horgászat főszervezője, ő ismerte az útvonalat, valamint a patakot. A munkája három éve arra vidékre szólítja, és a tavaly kezdett el műlegyekkel horgászni a patakban. Zsolttal –de mindenki csak Borisz-nak szólítja– felváltva faggattuk az utazás alatt a patak vízhozamáról, a terepviszonyokról, és persze a várható halak nagyságáról, illetve a mennyiségről. Barátunknak többnyire nyári tapasztalati voltak a fogásokat illetően, amelyeket meg is osztott velünk. Tömören a lényeg: kielégítő mennyiségben vannak jelen a pettyesek, igaz nem nagyok. Nos, amint tudjuk –és ez a horgászatban sincs másként– nem mindig a méret a lényeg.
Bő két órás autózás után értünk a hegyvonulat lábához. A csúcsokat vastag felhőréteg rejtette el a szemünk elől, csak sejtettük, hogy valahol a felhők felett meredek hegygerincek sorakoznak. A dombvidéki környezet egy pillanat alatt hegyvidéki jelleget öltött, köszönhetően a hirtelen szintemelkedésnek. Az autó alól is hamar elfogyott az út. A felszerelést magunkhoz véve, tovább gyalog haladtunk, hogy eljussunk addig a pontig, ahol viszonylag biztonságosan le lehet ereszkedni a sziklák között kanyargó patakhoz. Van egy enyhe tériszonyom, annak ellenére, hogy édesapám egy időben elég aktívan sziklamászással is foglalkozott, és gyerekkoromban többször is elkísértem a hegyekbe. Viszont ez a magasságtól való félelmem eddig a horgászatok alatt nem jutott szerephez, azonban, mikor letekintettem a patakra, és az oda vezető meredek lejtőre, egy kissé megremegtek a térdeim. Ez az érzés azonban hamar elmúlt, felülkerekedett rajta a horgászvágy. Mikor a patak közepén állva feltekintettem a medret övező lejtőkre, olyan érzésem támadt, mintha összezárult volna felettem a föld, akár egy alagútban, azonban a mennyezetet itt fák alkották. A fény alig hatolt be a völgybe. A levegő párával vastagon telített volt. A sziklákról, gyökerekről vékony erecskékben víz csordogált, csöpögött, minden nyirkos volt. A patak kristálytiszta vize kék színben pompázott. Még a három méteres gödrök alján is meglehetett számolni minden egyes kavicsot. Sziklák meredeztek minden irányban. Az az érzésem volt, mintha egy más világba csöppentem volna, egy teljesen külön életet élő, misztikus világba. Minden pillanatban azt vártam, hogy mikor pillantok meg egy hegyi orkokból álló hordát, vagy Frodót a gyűrűvel. Helyettük azonban be kellet érnem medve- és szarvasnyomokkal.
Az első órákban nem igen tudtam a halfogásra koncentrálni. Többnyire a fotógépemen keresztül szemléltem a környezetet, és azon fáradoztam, hogy valamelyest vissza tudjam adni a hely hangulatát. Mind többet és többet akartam, valósággal szaladtam volna a völgyön felfele, annyira hajtott a kíváncsiság, hogy mit pillanthatok meg a következő kanyar után. Azonban a haladás nem volt egyszerű. Olyan mély gödrök, erős sodrású szakaszok állták utamat, amelyeken lehetetlen volt a gázolás. Az egyetlen lehetőség a haladásraa parton történő le-fel mászkálás, a sziklák kerülgetése volt. Ekkor szembesültem vele, hogy milyen hátrányokkal jár a gázlófelszerelés, és leginkább a bakancs hiánya. Szeretek a természetben bóklászni, vannak már tapasztalataim a túrázással kapcsolatosan, így tudom, hogy milyen jelentőséggel bír egy bakancs. Combcsizmát vittem magammal azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a gázlóbakancsomat kivégeztem, és nem volt lehetőségem még újat venni, ezért csak botorkálva haladtam. A csizma talpa csúszott a simára csiszolt nedves sziklákon, a bakancs filctalpával szemben. A bokámat nem tartotta fixen, így ki-kibicsaklott, amikor megindult alattam a laza szerkezetű föld, vagy kigurultak a talpam alól a kövek, netán megcsúsztam a sziklákon. Minél jobban igyekeztem, annál lassabban haladtam, és egyre jobban elfáradtak a bokáim.
Társaim sem dicsekedhettek, annak ellenére, hogy gázlófelszerelésben voltak. Néhol a sziklák teljesen elzárták az utat, így fel-, illetve le kellet mászni ezeken a torlaszokon. Azonban majd’ minden szikla megmászhatónak bizonyult, mikor már azt hittük, hogy vége, nincs tovább előre, mindig volt egy kis párkány, egy lépcső, ami átsegített. Nem egyszer 10-20, de olykor 30méter magas sziklás partoldalakat is meg kellet másznunk. Az igaz, hogy egy szerencsétlen lépés, és könnyedén csonttöréssel végződhetett volna a kaland. Mindez csak fokozta a hely varázsát, és jobban kivívta a csodálatomat.
A sok bámészkodás után, ideje volt halat is fognunk, nem másért, csupán mert nagyon kíváncsiak voltunk, hogy milyenek azok a pisztrángok, amelyek ilyen csodás környezetben élnek. Az eredményességemet nagyban befolyásolta egy orbitális hiba, amit sikerült már sokadjára elkövetnem. Csak egyféle módszerrel készültem! Pergető felszerelést vittem csak magammal, hogy ne vergődjek a legyezés illetve pergetés között, hogy melyik módszert is válasszam a helyszínen. Mikor mindkét felszerelés kéznél van, akkor legszívesebben kétfelé szakadnék, mert a pisztrángozást tekintve, mindkettőt egyaránt kedvelem. Nos, ezt a baklövést már párszor elkövettem, hol legyezőbottal készültem, mikor a pergetés vezetett volna eredményhez, hol meg fordítva.
Hosszú órák teltek el anélkül, hogy egyetlen koppintásom is lett volna a legkülönb csalikra. Barátaim sem szaggatták szét a pisztrángok száját, viszont egy-két kisebb halat sikerült felhergelniük. Az első kézzelfogható eredményt Borisz produkálta. A távoli dobások hozták meg számára a sikert, ugyanis a patak kristálytiszta vize miatt lehetetlen volt a halak közelébe férkőzni. A nimfa bizonyult fogósnak, még nem mutattak a halak feszíni aktivitást.
A pergetés azért is bizonyulhatott meddő kísérletnek, mert a patakban pisztrángon kívül egy árva halat sem láttunk, így az ott élő sebesek többnyire a rovarokkal elégítették ki étvágyukat. Igaz, hogy a kisebb fajtársaikat sem vetik meg, de gondolom, az ilyenre ritkán kerül sor, így elsősorban a víz alatt, illetve a víz felett lévő rovarokra specializálódtak, ezért inkább ijesztőnek hathattak a műcsalijaim, mint csalogatónak. A tavaszi, nyár eleji időszakban még azokon a vizeken is eredményesebbnek bizonyultak a nimfák, ahol a pergetés jól szokott működni. Így nem is lepődtem meg, hogy nem tudok halat fogni, csak bosszantott a dolog, hogy ennyire makacs voltam, és a legyezőbotot nem pakoltam fel.
Amint egyre magasabbra küzdöttük magunkat a patak völgyén úgy változott a víz folyása is. Egyre meredekebb lett a meder, és ennek megfelelően a víz is gyorsabban áramlott. A medencék kisebbek lettek, noha a mélység nem változott, hisz az óriási kövekről alácsobbanó víz az évek folyamán jó gödröket mart a talajba. Egyelőre a halak szépen elrejtőztek előlünk a kövek takarásában, és nem is nagyon akartak előbukkanni. Jocó felemlegette a nyári hónapokat, amikor pár óra horgászat alatt nem volt ritka, hogy 20 darab pettyes halat is fogott. Hiába, még igen az elején voltunk, és a hegyekben a nyár később érkezik legalább egy hónappal. Halak hiányában élveztem a táj szépségeit, és figyeltem társaimat, miként ügyeskednek a legyekkel. A következő halacska, amely a fotógép lencséje elé került Jocót tisztelte meg. nem volt nagy ez a példány sem, de hihetetlen színekben pompázott. Az igazság az, hogy ilyen környezetben nem tudnak csúnyák lenni a pisztrángok.
Merész elhatározásra jutottam, amit talán amegrögzött legyesek nem néznének jó szemmel. Levágtam a wobblert a madzagomról, és felkötöttem két nimfát, ahogy azt egy legyes felszerelésre illik. A két súlyos légynek köszönhetően egész szépen tudtam dobni a szereléket. Feszesen tartottam a bot spiccével a vékony damilt, és az orsóval folyamatosan szedtem fel a felesleges zsinórt. Végre láttam valami esélyt, hogy én is kézbe vehessek egy pisztrángocskát ebből a csodás patakból. Szinte csodával határos módon, mintegy öt perc elteltével meg is fogtam egy pettyes halacskát. Alig tenyérnyi volt, így nem fotózgattam, engedtem is útjára. Működött a furcsa felszerelés, de ezt a kis halat leszámítva többet nem tudtam kézbe venni, annak ellenére, hogy volt még pár kapásom. A társaim a hosszabb botokkal jobb kontaktust tudtak tartani a legyekkel, így nekik még beugrott a végére egy-két színes halacska.
A horgászatot késő délután fejeztük be. A kevés hal ellenére nem voltam csalódott, hisz olyan környezetben bóklászhattam, amiről már sokan el is feledkeztek, vagy nem is tudják, hogy léteznek ilyenek a hazánkban. Halat fogok majd akkor, mikor visszatérek nyáron, mert bizony vissza szeretnék menni. Délutánra a felhők eloszlottak, és előbújtak a meredek, hóval borított katlanok, csúcsok is. A nehéz terep fizikailag kissé kimerített, de ennek ellenére mégis feltöltődtem. A nap végére a tériszonyomat is sikerült leküzdenem, és minél magasabbra jutottunk, annál inkább mentem volna tovább. A havas hegycsúcsok közelsége csábítóan hatott, szinte hívogatott, amit nem igazán tudtam megmagyarázni, csak fel szerettem volna jutni. Valami ilyesmit érezhetnek a hegymászók is, és ezt csak az értheti, aki járt már ezeknek a természeti csodáknak a közelében.
Elnézést kérek azoktól, akik kapitális halakat vártak, de nem minden horgászat szól ezekről a halakról, néha bizony kevéssel, és kicsikkel is be kell érni. A halak helyett remélem némi kárpótlást nyújt a táj, amit igyekeztem hűen megörökíteni. Talán majd több halas fotóval szolgálhatok legközelebb.
