Rákkeltő méreg szivárog az Élővíz-csatorna felé!

2014.08.23. forrás: Szabad Föld

RÁKKELTŐ ANYAGOK ÉS IDEGMÉRGEK szennyezik a Békés megyei Fényes-tanya alatti talajvizet több mint egy évtizede. A veszély elhárítása megkezdődött, majd elakadt, s most már több éve szünetel.

hirdetés

A helyet viszonylag gyorsan visszafoglalta a természet: fák, bokrok, gyep jellemzi a tájat. Hogy mégsem minden „természetes”, azt először a valószínűtlen alakú halmok látványa sejteti. Aztán, ahogy tovább lépkedek, minden egyértelművé válik: néhol kerítésoszlop, lebetonozott talaj, középen több méter magas, furcsa fémmonstrum, jobbra pedig szádfallal körülvett gödör, benne soksok négyzetméternyi, haragoszöld víz.

Ami nem látszik, az a talajban lévő szenny. A Békéscsaba külterületén lévő, valamikori Fényes-tanya képzeletbeli udvarára érkezem.

A látvány értelmezésében avatott szakember segít. Nevét munkahelyének tiltása miatt, sajnos, nem oszthatom meg az olvasóval. Magyarázata azonban mit sem érne, ha nem ismertetne meg mindenekelőtt a különös táj történetével.

A rendszerváltás előtti évekig kell visszanyúlnunk. Valamikor a nyolcvanas évek második felében, a gazdasági munkaközösségek virágzásának időszakában nagyot álmodott egy csupán nevében szolgáltató cég tulajdonosa, s szerződést kötött a békéscsabai Kner Nyomda vegyi hulladékainak az ártalmatlanítására, feldolgozására és újraértékesítésére. Tevékenysége helyszínéül pedig megvásárolta a Fényes-tanyát, amely arról ismerszik meg, hogy mindenféle lakott területtől távol található.

Emberünk nagy tételben hordatta ide a környezetre ártalmas anyagokat, amelyet azonban esze ágában sem volt feldolgoztatni, viszont a nyomdától maradéktalanul bezsebelte érte a pénzt. S mivel a kutya sem háborgatta, vérszemet kapott, mindenféle egyéb helyekről is átvette a veszélyes hulladékot. Amikor már annyi összegyűlt belőle, hogy nem fért el a fedett tározóban, akkor a cégvezető, a szabályokat felrúgva, már Isten szabad ege alatt is tárolta.

Egyszer azonban minden csibészségre fény derül. A hatóság felfedezte, hogy az oldószerek és egyéb anyagok ártalmatlanítása elmaradt. A vállalkozó többszöri felszólításra, büntetésre sem tett eleget kötelezettségének, 1999-ben pedig nemes egyszerűséggel csődöt jelentett, és levonult a területről.

– Miképpen lehet elhárítani a veszélyt ilyen esetben? – fordulok kísérőmhöz.

– Legfontosabb természetesen a veszély megszüntetése.

Ez történt ez esetben is. Az erre hivatott hatóság megbízásából megkezdték a helyszínen talált 232 ezer kilogramm vegyi anyag átfejtését, csomagolását, vagyis szakszerű előkészítését az elszállításra.

Haladt is a munka szépen, amikor a következő év januárjának 20. napján valami megfoghatatlan okból kifolyólag felgyulladt a raktár…

– Még a tíz kilométerre lévő Gyulán is látni lehetett a lángokat – emlékezik a szakember. – A vonatok közlekedését pedig le kellett állítani, mert a felrobbanó hordók darabjai a síneken túlra repültek.

Mire a több városból érkező lánglovagok megfékezték a tüzet, a veszélyes anyagból alig maradt valami a helyszínen. Jó ez annak, akire egyébként a hulladék mennyiségének nagyságától függően szabnák ki a bírságot – de rossz a környezetnek, s főleg a talajnak, amelybe szivárogva a szenny elérheti a rétegvizeket. – Mindenekelőtt meg kellett állapítani, hogy mi is van a talajban – veszi sorba emberem az ilyenkor szokásos teendőket.

A mintavételhez kutakat fúrtak, s kiderült, bizony nagy a baj: a talajban rákkeltő anyag és idegméreg, például klórozott szénhidrogén koncentrálódott. Szerencsére az érintett területtől az Élővíz-csatorna, amely Gyula felől Békéscsabán át Békés felé folyik, egy kilométerre található, s mire a szennyezett talajvíz odáig szivárogna, el lehet távolítani belőle a mérget. Nincs más feladat, mint a vizet a kutakon keresztül szépen kiszivattyúzni és megtisztítani.

A munkálatok 2002-ben elkezdődtek, s már néhány hónapot követően jó eredménnyel kecsegtettek: a káros anyag jelentős mértékben csökkent a talajvízben. A nagy hidegek előtt le is álltak a munkával.

A biztonság kedvéért a következő tavasszal újra mintát vettek, ám az eredmények ismét elkeserítőnek bizonyultak: szinte ugyanakkora volt a káros anyag mértéke, mint korábban. Hát persze, a felszín alatt lassan mozgó víz ismét jó adag szennyet mosott le a talajszemcsékről. Tisztítása több éven át tartott.

Egyértelművé vált: új módszert kell keresni. Egyrészt a szennyező góc eltávolítását, másrészt az úgynevezett beetetést. Hogy ez mit jelent? A legszennyezettebb, tízszer tizennégy méteres területet 2009-ben szádfallal körülhatárolták, s onnan négy méter mélyen kiszedték a talajt, amelyből aztán a káros anyagot szellőztetéssel eltávolították. A beetetés érdekében megfelelő távolságra lyukakat fúrtak, azokba pedig olyan anyagot eresztettek, amelyet imádnak a talajbaktériumok. Ezért szépen el is szaporodnak, s közben felfalják a káros anyagot is.

A talaj tisztításának ez a módja nagyszerűen bevált. Nem volt hátra más feladat, mint a megtisztított talajt visszatermelni eredeti helyére, a bacikat pedig még néhány évig etetni, hogy elvégezzék áldásos munkájukat. Majd újabb néhány évig figyelni, hogy a talaj valóban megtisztult-e.

Az illetékes vízügyi igazgatóság – amelynek feladata végső soron a környezeti veszély elháríttatása – 2010-ben a megfelelő szolgálati úton felterjesztette a következő évi munkálatokhoz szükséges anyagi források iránti igényét az akkoriban alakult Vidékfejlesztési Minisztériumhoz. Onnan azonban nemhogy pénzt, de választ sem kaptak.

Emiatt a kármentesítés megszakadt, ezért csak egy nagy gödör éktelenkedik a helyszínen. A talajbaktériumok az „etetés” híján a szükségesnél kisebb mértékben szaporodnak – a méreg pedig szép lassan szivárog az Élővíz-csatorna felé.

– Ha három évvel ezelőtt érkezünk, ugyanez a látvány fogad – hallgatom a szakértőt.

A különbség legfeljebb annyi, hogy akkor még nem lopták el a területet körülzáró kerítést, és nem tekintették a helyet a környék szemétlerakójának. Ez utóbbit tekinthetnénk „csupán” tájcsúfító elemnek is, de ha a szádfallal körülvett négy méter mély vízbe belefulladna egy arra kószáló gyerek, akkor bizonyára rögvest keresni kezdenék a felelősöket. Mert az mostanság nincs.

A Vidékfejlesztési Minisztérium – amelyet ettől az évtől ismét földművelésinek neveznek – a vízügyeket ugyanis egy kormányhatározat értelmében 2012-ben átadta a Belügyminisztériumnak, ám nem adta át az Országos Környezeti Kármentesítési Program keretébe tartozó több tucat feladatot. Hogy miért nem? Ezt kérdezte Székely László és Szabó Marcel, az alapvető jogok biztosa, illetve a környezetért felelős helyettese is – a minisztériumból őket sem méltatták válaszra.

A tanyaszemlét követően Békéscsaba felé tartva a szakembertől horrortörténeteket hallok kútba dobott vegyszerekről, a felszámolt fővárosi bőripari cégről, amely itt felejtette a mocskát.

Békés megyében összesen hét, a fényes-tanyaihoz hasonló szennyező forrás található – az országban több tucat –, amelynek a felszámolása mind-mind pénz híján akadt el. Igaz, a hét Békés megyei szennyforrás közül kettő felszámolása folytatódik. Az egyik a békéscsabai egykori Patyolat, amelynek a talaját felelőtlen módon annyira elszennyezték, hogy el kell hordani – ami viszont a fölötte lévő épület elbontása nélkül lehetetlen. Ennek a felszámolására maga az unió juttatott forrást. Hogy a fényes-tanyai borzalom eltüntetésére miért nem ad? Mert a játékszabályok szerint egyszer már megkezdett művelet folytatását a magunk költségvetéséből kell kigazdálkodnunk. Erre pedig nem telik.

– Ön szerint mekkora összegből lehetne rendbe tenni a Fényes-tanyát? – fordulok a szakemberhez.

– Úgy 180–200 millió forintból.

– S mennyibe kerülne, ha a szennyezés tovább terjedne, netán még az Élővíz-csatornát is elérné?

– Erről nincsenek számításaim. Egy viszont bizonyos: minden nappal többe.

hirdetés