Pár darab halacska és egy kis endorfin

2014.11.29. forrás: Ladányi horgász

Endorfin, más néven boldogsághormon: olyan fehérjemolekula, amelyet az emberi szervezet termel fizikai hatásokra, izgalmi állapot esetén, az orgazmus pillanatában, fájdalomérzetkor, továbbá fűszeres ételek, vörösbor, édes ételek, joghurtok fogyasztásától valamint friss levegőtől, napsütéstől, meg még a jó ég tudja miknek a hatásaitól, amik fájdalmat csillapítanak és kellemes érzést idéznek elő. Hatása állítólag akár tizenkét óráig is eltarthat...

hirdetés

 Unottan szűröm a vizet. Délelőtt van már a javából és eddig egy árva koppintást sem tudtam kicsikarni a ragadozó halaktól. Pedig, hogy neki indultam ... Ismerőseimtől a napokban egytől - egyig kiváló híreket kapok, sorra fogják a szebbnél szebb méretű ragadozókat. Igaz nem a környék vizeiben, de bennem ilyenkor ösztönösen megpendül egy húr és az egyre csak felerősödő rezgésével arra késztet, ami valójában vagyok. Arra, hogy saját zeneszerzőként komponáljam és élvezzem horgászataim pompás dallamait. Energiát nem kímélve megkettőződött reményekkel indulok útnak.
Kis családomnak várhatóan délre ígértem újra a felbukkanásom; - Dobok párat, fogok egy nyolcast, aztán már jövök is. Különben is már megint alig aludtam és estére amúgy is mennem kell dolgozni, pihennem kell! - érveltem és akkor abban a pillanatban még én is valahogy így gondoltam. (Természtesen a nyolcas kivételével).
Párom eme bejelentésemet egy hosszúra nyúló mélyre hatoló tekintettel és azt követő rövid fejbiccentésel fogadta. - Majd jössz! - tette hozzá játékosan.

Éhgyomorra gyorsan egy kávét bedobtam és csak a mindenes botom és egy kis táska átlagban közepes méretű műcsalikat vittem magammal. Csak lazán. Ez hét órakor volt.
Most fél tizenegy és mardos az éhség. Az időjárás kitűnő, olyan tipikus őszi kiránduló idő, zavartalanul süt a nap, a hőmérséklet optimális és érezhetően melegszik vagyis pergető horgászszemmel az a fajta, mikor a csukák egy helyben maradnak és ha egy mód van rá nem is mozdulnak. Szóval az én jelenlegi megítélésem szerint szinte teljesen reménytelen a peca ezen része. Mindenféle meggyőződés nélkül dobálok, kínomban körforgóval próbálom, pedig az az utolsó műcsali amit a kapcsaimba akasztok.

A peca erősen kezd slampossá válni. Fenyeget a kudarc. Egy gondolat fúrakodik bele ebbe az eröltetett sárga délelőttbe, ami átalakul vággyá, majd cselekedetté. A mozgatórugója pedig a már említett kudarctól való félelmem. Tudom, hogy tehetek ellene, csak egy másik helyre kell érte mennem. Erről a vízről és a nyolcas csukáról végleg lemondok mára és most már a mindegy milyen és mekkora ragadozó halak válnak célponttá, csak történjen végre valami. Valami kis sikerélmény ami feloldja félelmem és így már bizonyíthatok is, természetesen nem is másnak, mint saját magamnak.

Bő egy órám van délig, belefér. A kigondolt célpont egy kicsike csatorna lesz. Nem épp könnyű pálya, kristálytiszta vizű, tele vízinövénnyel. Fogdosgattunk ott előző pecáinkon csukeszokat, sügereket. Igaz nem sok jött és a csukeszok is ritkán voltak méret felett, de most a kisebbek is becsületet menthetnek, nem beszélve a csapókról.
A gond csak az, hogy az odavaló felszerelés a szobám sarkában pihen. Sebaj útba ejtem otthonom és magamhoz veszem az ultra light motyót.

Párom elkerekedett szemmel fogad. - Itthon sem vagyok! - emelem magam elé bocsánatkérően mindkét kezem, ahogy sietve a szobám felé igyekszem. - Nemsoká kész a leves ... - veti közbe csak úgy mellékesen. - Majd jövök, drágám, megnézem még azt a kis csatornát ... - mondom kifelé jövet a becsukódó ajtónak.

A kiszemelt csatorna sem fogad kegyeibe. Türelmem szépen fogyatkozik. Teszek egy jó nagy sietős sétát, az ígéretes helyeknél dobok egyet - egyet, de semmi több. Halaknak nyoma sincs, illetve mégis, a letisztult vízínövények alatt szép nagy keszegeket látok lomhán úszkálni. Látványnak nem utolsó, de számomra most érdektelenek.

Idefele jövet láttam még ennek a csatornának pár részét, amely alkalmas lehet a pecára. Összesen hármat. Mindet szeműgyre veszem. Autóval alkalmas helyen megáll, ul botot összerak, műcsalikat zsebbre rak, gyors séta, helyek alkalmatlanná nyilvánítása, méggyorsabb séta vissza, közben botot szétszed, kocsiajtó kinyit, bot berak, beűl, indít. Mindezt háromszor ... Éhesen ...

Kimelegedve nézek az órámra, hm ... tíz perc múlva dél és én mocskosul le vagyok égve. Nem hogy halat nem fogtam, de egy árva koppintásig sem jutottam. Az éhség mindjárt csak utólagos dologgá alakul, de a hangulatomra azért rányomja bélyegét, szinte az élettől is elveszi a kedvem.

Egy gondolat érkezik megint, amely ismét erőre kap. Nem túl messze van egy másik csatorna, valamikor nagyon régen horgásztam is benne, egy próbát megérhet, ha már így erre járok. Ez nem tűrhet halasztást, már a múltkorában is felötlött bennem, csak akkor az esőzések meggátoltak. Itt az alkalom, most vagy soha, talán kincsre akadok ... Az ismeretlen felfedezésének gyönyöre biztat és immár egy kissé fellekesülve indulok újra útnak.

A delet és a forró levest így lekésem, a pihenőidő is rövidülni fog, hisz a délután a gyerekeké, de a levest meg lehet melegíteni, a pihenő időnek meg annyi jut és kész, mi van akkor? Párom, pedig nem véletlenül volt velem ilyen felületes. Lehetséges, hogy ennyire ismerne? Ez végül is megnyugtat. Na indulás!

A földúton keserves látvány fogad. A friss helytelenül beállított ekéjű szántás is különb annál, amit itt dülőútnak neveznek. Helyenként méter mélyen összebarmolva, szinte járhatatlanná téve az út teljes keresztmetszetét. Pedig, hol van már az eső ... Jellemző színvonal ez városunk nagygépes mezőgazdászaira ... Igazán példát vehetnének már a közelünkben fekvő térségek egyszerű traktorosaitól...

Mindegy, csak rá megyek. Helyenként a megszáradt sártarajok tetején küzdök a kis autómmal, meg kell hagyjam egész jó eredmennyel. Jó messzire ellavírozom, mikor egy kis facsoportosuláshoz érek, ahol végleg be kellett látnom, hogy nincs tovább. Merő sártenger az út ezen része, szívás.

A visszavezető úton egész jól el voltam magammal, addig a pillanatig, mígnem lassacskán újra tudatosult bennem, hogy még mindig a vesztes oldalon vagyok. Jottányit sem sikerült pozíciómon javítani, de továbbra sem adhatom fel, hisz van megoldás, csak ezért még egy helyet, egy másik csatornát kell megnéznem, ami biztosabb lehet halfogás szempontjából és talán elérhetem azt amiért valójában elindultam otthonról.
Pusztán maga a gondolatba is belefáradtam. Az a csati nincs éppenséggel közel, időben minimum húsz perc. Az út is csak lassan járható, szenvedős nagyon, oda kell rá figyelni, de legalább ki lehet jutni.

Hirtelen háromszoros erővel tör rám az éhség. Küzdök ellene. Mennem kell, mert mennem kell ... Most fél egy, egyre kiérek és aztán ... aztán most már fogalmam sincs mi lesz. A pihenőnek lőttek annyi szent. Gyilkos éjszaka fenyeget, hisz’ holnap délre keveredem ismét haza.

Az út során türelmem a végső határon lavíroz, látóköröm teljesen leszűkűl, - nyilván az üres gyomor és a leeső vércukorszint miatt - térlátásom szinte megszűnik és úgy érzem, mintha csak egy semmirevaló színházi látcsőből néznék egyenesen előre. A messzeség homályos, szinte csak magam elé látok, melletem az elmosódó táj émelyítően kaleidoszkóp szerüen vonaglik. Ösztönszerűen haladok a célom felé, a tudatosságnak vajmi kevés köze van most akármihez is. A kedvem már szinte teljesen elment. Valami még is kegyetlenül húz. Alig érzékelem, de egy hatalmas darucsapat repül el fölöttem, hangosan krúgatva. Úgy mellesleg odanézek, de semmi reakciót nem váltanak ki belőlem, máskor pedig nem győzöm bámulni őket.

Valahogy felötlik bennem, hogy még ma nem, hogy nem ettem, de még nem is ittam. Bár most furcsa, de sem az ételt, sem a vizet nem kívánom. Az autómban viszont mindig akad valamiféle ásványvíz - víz nélkül soha nem indulok el a természetbe kalandozni, ezt már igen fiatalon hamar megtanultam - nosza hát és mint gyermekként a kanalas orvosságot - undorodva - úgy nyelem az életmentő folyadékot.
Mire a helyhez érek egész jól kitisztul előttem a világ. A csati vízének látványa gyógyítólag hat rám. A hangulatom is kezd a helyére állni és előbujik belőlem a horgász. A vízszint nagyon alacsony, talán még nem is láttam így ékességétől megfosztva szegény kis csatornát. A vize sebesen folyik. Olyan helyet keresek, ahol a folyás megtörik és a hal vélhetően egy helyben tud maradni.
Hamarosan meg is találom amit keresek. Mint egy óriáspók az avaron úgy lopakodom a hely közelébe. Nem dobok azonnal. A vizet nézem, hisz ezen a részen szokatlanul gyönyörű. - Ó, ha hal lennék, itt lennék ...
Kisvártatva első dobásom csobban. Csalinak egy kb: hat centis hal alakú plasztikot kínálok étkezésre két és fél grammos fejjel. A vízoszlop úgy fél méter lehet, de a kis csalit hiába várom, hogy a fenékre süllyedjen, mert valami ebben a tevékenységében erősen korlátozza. Igen, a zsínórom végén eleven erő mozog. Alig akarok hinni a kezemnek, de tényleg halam van. - Ez gyorsan ment - gondolom, pedig úgye csak viszonyítás kérdése. A hal mozgásából kikövetkeztetem, hogy balinnal van dolgom. Nem nagy, de végre már hal. Örömöm határtalan. Kifáraszt, fotó, puszi és mehet vissza. Ahol egy van ott van több is. A vércukor és a hangulat újra a régi, sőt!

Második dobás, fenéken a csali, megindítom, megállítom, várok ... újra inditok, de nincs kontaktus. - Mi a fene ... Ahogy a botot emelem, úgy figyelek fel az oldalra iramodó zsinóromra. - Ejh, ez jól elrohant a csalival! Valahol a fejem fölött érem utól a bottal. A hal az előzőnek az ikertestvére. Király!

Következő dobás egy jóképű sügeret ad. - Na, ezekre most jól rátaláltam ... Több koppintás után csalicsere. Picike twisztert küldök most csatába. Öt dobásból öt hal, mind sügi. Basszus mi van itt? Teljesen belefeledkezem a pecázásba, eksztázisban horgászok. Míg koppintásom van addig maradok. Ahogy lazulnak az ostromok, úgy cserélem a csalikat. Beesik ismét egy balin, a lábam alatt kapja el a kis csalit, egy villanás volt csupán, de volt szerencsém teljes egészében látni a kapását. Szuper!
Tiz sügérnél állok meg és akárhogy erölködöm nem jön több, a koppintások is megszünnek. Ennyi volt, tudom.

Az órám pontosan délután fél kettőt mutat. Fél óra? Hát akkor fél óra, de micsoda fél óra ... Három kis balin és tíz sügér ... Kellett? Megérte? Igazam lett? Bizonyítottam? De jó, hogy nem adtam fel ... és hagytam magam ide vonzatni ... Éhség, szomjúság, fáradtság? Kik azok? Egy őrületes szenvedéllyel szemben labdába sem rúghatnak. Bizonyára ismerős ez minden olyan embernek, akik egy kicsikét komolyabban vesznek valamit ...

Cserébe pedig; űlök az autómban, lassan hajtok (holott mehetnék jóval gyorsabban is) valami velőig hatoló földöntúli ősi öröm lesz úrrá rajtam, valami szédítő eufória szippant magába, mintha nem is vér csörgedezne az ereimben, hanem egyfajta mámorításra átalakult testfolyadék. Egy elégedett istenségnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mi vagy ki fölött állhatok, de a világ most körülöttem teljesen meglassult és a legcsodálatosabb hely lett a létezésben, rossz dolgok, rossz emberek nincsenek, minden és mindenki szép és jó, minden a legnagyobb rendben van, minden hibátlan és tökéletes - még a halál gondolata is - hisz most így teljes a mindenség. Csordultig telve érzem magamban az energiát (ahhoz képest, hogy egy órával ezelőtt még majd’ meg haltam) úgy érzem bármit meg tudnék most csinálni és az egészet még tovább spanolja az a tudat, hogy ezek az apró élőlények egytől - egyig szabadok lettek. (Romlott istenüktől feloldozást nyertek ...) Nem kell nekem pihenni (nem is tudnék) helyette a fejemben szövöm ezt a pár sort, hisz ennek az élménynek makacsul foglya lettem és hátha később leírva is visszaadja ezt a majdhogynem mindennapi kalandot.

Nos, a tudósok megállapították, (bár nem mindegyik megálapítás szorítkozik a tudorokra) hogy a jókedélyűség elérésére több mód és lehetőség kínálkozik; az orgazmuson túl, (vagy helyett) valaki saját képességei határait feszegeti; fut, gyúr, fitnesszel, valaki csokit, joghurtot eszik, valaki alkoholizál vagy belővi magát, valaki csak tesz egy nagy sétát esténként a parkban vagy csak spontán napfürdőzik vagy épp jelen esetben horgászik (perget) egy jót, vagy (a kis telhetetlenek) próbálják ezeket valahogy ötvözni, viszont mindegyikben van egy közös dolog, amiért tudat alatt is rendszerint ezt a cselekedeteiket gyakorolják - akár, bármi áron is - mégpedig az endorfin vadászat, amiknek a felszabadulása az emberi testben kellemes közérzetet (boldogság érzetet) okoz. Egyetlen picike hibája van csak a dolognak, mégpedig az, hogy legyen szó bármelyik ilyen egyénileg választott boldogságteremtésről, annak megvalósítása bizony függőséghez vezethet ...

Gyöngy

hirdetés