Nahát, szabad!

2013.11.11. forrás: Ladányi Horágsz

Egy nagyjából félórája szabadon hagyott torkolathoz lépek. Nagyon rég horgásztam már ezen a helyen, többnyire azért mert rendszeresen foglalt volt. Az előttem horgászó kolléga lógó orral távozott. Találkozásunkkor a csillagokat leszidta az égről, elmondása szerint reggel érkezett és csak egy kis csukát fogott.

hirdetés

Az ilyenkor leggyakoribb ragadozóhalas horgászmódszert használta; úszózott. Párom egy távolabbi helyen természetesen a finom felszerelsével sügerezik. A nap lassan lemenőben van, a vékony véreslilára festett felhőcsíkok mögül még utoljára pislog párat, ahogy egy kihunyó gyertya lángja teszi mielőtt teljesen elnyeli a sötétség. Eddig haltalan vagyok.

A nem túl biztató előjelek ellenére a hely tele van élettel, mozognak a halak. Azonnal a távozó kolléga jut eszembe; - hogy nem bírt itt halat fogni? Élénk színű egyfarkú twisztert akasztok a harapásálló előkém kapcsába. Alsó lendítéssel nem dobom túl messzire. Ahogy a folyó fenékre süllyed megkezdem a bevontatást, alig tesz meg egy pár métert éles ütést kapok. Na mi vagy barátom? - teszem fel magamban a kérdést, bár a választ sejtem, viszont a hal ellenálása miatt egy pillanatra kétségem támad. A fárasztás nem túl hosszú ideje is élvezetes, majd megmutatja magát az elém érkező ragadozó, ami egy jóképű süllő alakját idézi. Miután mérgesen szétharapja a vizet és fáradtan az oldalára fekszik tarkón ragadom. Ezzel a példánnyal nem nagyon kell szégyenkeznem. Főleg, ha figyelembe veszem a környékem "vad" vizeink tulajdnságait.

Mindenféleképp meg szeretném örökíteni, csak nem akarok ismét egyedül fotózkodni, pláne, ha van segítségem. Odaszólok feleségemnek, hogy jöjjön, mert van egy fotogén halam. Mivel távolabb tartózkidik, az idő múlása pedig jelenleg a megfogni kívánó halak fogását nagyban befolyásolja, ezért míg hozzám érkezik, addig a sücit becsavarom a kéztörlönek használt közepes méretű törölközőmbe és egy nagy vastag puha zsombékra helyezem, hogy a hal még véletlenül se sérüljön meg.

Újradobok, szitu ugyanaz, mint az előbb. Még fárasztok, mire Szandi odaér. - Ezek szerint kettő van - jegyzi meg. A páros fotózás és a taktikai megbeszélés után átadom a terepet. - Harapásálló előke kell? - hangzik a jogos kérdés. - Dehogy kell! Süllős most a terep. - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Aprót csobban a fogyatkozó fényben párom twisztere. Ahogy a kontaktust felveszi, abban a pillanatban már fáraszt is. Az akasztás után hala nehezebben akar engedelmeskedni, mint az enyémek. Majd feltűnik a hal sajátos védekezési módja. - Én barom! - korholom magam. - Méghogy süllős a terep. Ki volt az a marha aki elhitette velem, hogy ahol süllőt lehet fogni ott csuka nincs. Mindegy, mostmár azon fohászkodom, hogy el ne menjen, mert akkor aztán hallgathatok.

Úgy néz ki imám erős, a műcsali horga a csuka szája szélébe akadt. Csoda élvezetes fárasztás után a szokott módon tarkón ragadom a halat. Párom arca boldogságtól sugárzik. - Húú, mi van itt? - tör ki belőle önkéntelenül.

Pár dobásunk üres, majd jön nekem két kicsi süllőgyerek. Szandi már - már bosszankodik, hogy nem tud ebfogút fogni, mikor kapása lesz. Nevetném, ha köves lenne. - mondom félválről. - Az amúgy is duplát ér. Locs - pocs és majd a teljesen kihunyó fényben gyult felvilágosultságunkban harsány nevetésünk az aludni készülődő nádasra telepszik, mert bizony párom tényleg egy kősüllőt fogott. Mivel az itteni vizeinkben amúgy is ritkaság számba megy és Szandinak itt ez az első kövese ezért örömünk módfelett óriási.

-Hogy mi van itt? - csodálkozik újra, hallal a kezében, de a kérdésre nem felelek, mert a választ mindketten tudjuk és ha holnap délután ismét szabad lesz ez a süket hely, mi akkor sem fogunk a halakban csalódni. Mint ahogy nem is csalódtunk...

Írta: Gyöngy László

hirdetés