Nyitólap › Hírek › Feketézzünk a munka ünnepén!

Feketézzünk a munka ünnepén!

2013.07.10. forrás: Pecázás

„Itt van május elseje, Énekszó és tánc köszöntse!” - zeng fülemben a gyermekkoromban tanult mozgalmi dal, miközben András pajtással szaporán lépkedünk, a főváros északi peremén elfekvő Omszki tó álmos partja felé.

„Vérvörös színt fest az égre a hajnal” - törnek fel bennem az emlékek, mígnem józanító hirtelenséggel rántott vissza a jelenbe a felhőkben támadó szúnyogok hada, ripityára törve a szocializmus alkonyából megmaradt homályos idillt. Kezünket, lábunkat csapkodva szereltük össze pergetőfelszerelésünket, mint botjukkal játszó, rissz-rossz népi táncosok. Szó szerint vérünket adtuk a hőn áhított hal, egy termetes fekete sügér megfogásának reményében.

A hajnali nap tükörré változtatta a vízfelszínt, míg én polárszemüvegemen keresztül vizslattam a nádszélben potyázó hatalmas sügéreket. Itt is - ott is felbukkantak a gyanakvó jószágok, de hiába pöccintettem eléjük plasztik csalimat, bambán továbbúsztak, rá sem bagózva az ínycsiklandozó falatra. Hatalmas csobogás riasztott meg az elmélyült cserkelés közben. Először azt hittem, egy nagy ronda állatot látok a vízben úszni, ami csupasz testével kiszaladt a partra, búvóhelyet keresve, de aztán realizáltam, hogy csak András úszott be, nád közé szorult japán műcsalijáért. Készültek fotók is, de nem közlöm le őket, mert erősen súrolják a jó ízlés határát... és ki tudja, még jól jöhetnek egyszer ezek a kompromittáló felvételek... :oD Nyolcas pont: „Az úttörő igaz, hű barát. ” :oD

Már csaknem körbedobáltuk a tavat, mikor egy hosszú, keskeny nádas széléhez értünk. Plasztik férgemet a nádnyiladékok szélébe pöccintettem, hogy míg hullámzó mozgással süllyed alá, gazdára találjon az apró tisztásokon. És ekkor megtörtént, aminek meg kellett történnie. Valami alaposan megrángatta botom spiccét. A zsinórt belazítva adtam némi időt a halnak, majd mikor már a pálcát csavarta ki kezemből, besuhintottam egy derekasat. És ekkor megindult a cirkusz az apró öbölben. Egy lábtörlőnyi területen tört a felszínre egy megakasztott, jól megtermett pisztrángsügér. Eleinte bizonytalan volt a harc kimenetele, de végül sikerült átvezetnem a növényzeten a két kilót meghaladó súlyú dühös ragadozót.

Néhány magabiztos manőverrel sikerült megszelídíteni az életéért küzdő sügért, hogy András pajtás egy ügyes mozdulattal birtokba vegye. Ez aztán a fogás, egy haragos színű, igen szép fekát tartottam kezeimben. Gyors segítséget kaptam a méréshez Ákos és egy idegen srác személyében, amiért nagyon hálás vagyok, de mint tudjuk: „Az úttörő ahol tud, segít, és önként szolgálja a közösséget.” :oD Farok tőig negyven, farokkal együtt negyvenöt centit mértünk, mellyel beállítottam új egyéni rekordomat. Két évvel ezelőtt fogtam ugyan Bokodon egy negyven centis pisztrángsügért, de az nem volt ilyen szép dundi.

Óvatosan visszahelyeztem a nádszálak közé zsákmányomat, majd készítettem róla pár frappáns képet. Rendkívül elégedett voltam, de ezzel még nem fejeződtek be az események... a következő nádnyiladékban hasonló kapásom akadt, de ezúttal a bevágás nem talált halat. Sebaj, nem jöhet mindig minden össze... Nemsokára Andrásnak akadt egy hatalmas akciója. A falánk fekete sügér majd kirántotta a pálcát kezéből, de sajnos a bevágás itt sem volt eredményes. Igen bosszantó, ha az ember nem minden napi halak között bóklászik és egymás után jönnek a luft ütések... de hát ez egy ilyen szakma kérem szépen. :o)

Ahogy a nap délelőttbe fordult, a kapások lassan elmaradoztak és az ádázan tűző napsugarak lassan felemésztették erőnket. Andris előbb szedte a sátorfáját, én még egy órát rászántam a tóra, hátha sikerül kierőszakolnom egy újabb akciót, de a hőség hamarosan az árnyékba kényszerített. Még egyszer-egyszer dobtam, ha észrevettem pár kósza sügért a nádszélben, de felszíni csalijaim végül mindig érintetlenek maradtak. A végén már csak heverésztem a fűben és egy szalmaszállal fogaim között az eget bámultam. Nem láttam már értelmét tovább maradni, úgy éreztem megkaptam a mai napra, amit a tó nekem szánt.

Végül a távozás mellett döntöttem. Lassan bandukolva a HÉV megálló felé vettem az irányt, de útközben még az egyik kis közértben vásároltam egy eper fagyit önjutalmazás gyanánt. A vonatra várva szerencsétlenségemre sikerült kikapnom, egy kocsmából éppen a megállóba érkező martalócot, aki majd húsz percig ecsetelte, hogyan szokott a Dunán keszeget fogni és miként süti meg azokat. Tekintetemmel idegesen fürkésztem a közeledő járművet, hogy végre megszabaduljak az alkalmi beszélgető partnertől, akinek több füle volt, mint foga. Mindegy, nem engedtem, hogy bárki elrontsa ezt a tökéletes napot. Igen, ez egy emlékezetes május elseje marad, még ha a régi emlékek a feledés homályába merülnek is idővel...