A ragadozók védelmében – A harcsa

2014.10.06. forrás: Vízpart

A harcsa az édesvizeink egyik legnagyobbra növő hala, és ráadásul ragadozó is. Ezért sok horgász, tógazda, félti tőle az „értékes” pontyállományát. Tapasztalatom szerint, azonban ha elég rák és apróhal (szélhajtó küsz, bodorka, dévér, kárász, naphal, sügér stb.) él az adott vízben, akkor felesleges félteni a nagyobb testű pontyokat – a szakemberek vizsgálatai alapján ez bizonyságot is nyert –.

hirdetés

A harcsák, legyenek azok bármilyen nagyok, elsősorban a tömegesen előforduló kisebb testű halakat, keszegféléket fogják előnyben részesíteni, és nem fog a 2-3 kilós pontyokra vadászni. A kisebb halakat gond nélkül be tudja szippantani, nem kell hajkurássza, küzdjön velük, mint, ahogy a nagyobb halakkal kellene. A horgon megtámadja a felkínált kilós halat már egy 10-15 kilós példány is, de csak azért, mert nincs esélye a csalinak a menekülésre. Tehát az én véleményem szerint a harcsát méltatlanul utálják, hisz a felsoroltak mellett egy rendkívül jó sporthal. Erős, jól védekezik a horgon. Mindemellett jobb a táplálékfelhasznosítása is, mint például egyéb ragadozóknak. Ez abból adódik, hogy sokat pihen, nem mozogja le magáról a kalóriákat. Az írásban arra is fény derül, hogy 1 kilogramm testtömeggyarapodáshoz viszonylag kevés táplálék is elegendő számára. Tehát a tévhit szerint nem egy feneketlen kút a bendője. Mindezek mellett a szaporodásáról is szó esik. A következőkben ráláthatunk a vizeink óriására a szakemberek szemével.

Havasi Máté - Értekezés doktori (PhD) fokozat elnyerése érdekében

A harcsa elterjedése

Eredeti elterjedési területét nyugatról a Rajna vízrendszere, keletről az Aral-tó vízgyűjtője határolja. Európa északi és déli területein többfelé hiányzik. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt. A Balkán-félszigeten csak a Duna és a Vardar vízrendszeréből ismert. Svédországban és Finnországban rendkívül ritka. Dániából kipusztult, ugyanakkor a telepítéseknek köszönhetően meghonosodott egész Franciaországban, Spanyolországban, az Appennini-félszigeten, Kis-Ázsiában, a Kaukázusban és a Kaszpi-tengerben is. Angliában szigetszerű az előfordulása (Pintér, 2002; Triantafyllidis és mtsai., 2002). Magyarország legtöbb vizében megtalálható (Harka és Sallai, 2004), elsősorban a nagyobb folyóink (Duna, Tisza, Kőrösök, Rába), valamint nagyobb tavaink, holtágaink (Balaton, Velencei-tó, Fertő-tó, Fadd-Dombori Duna holtág, Alcsi-szigeti Holt-Tisza) rendelkeznek jelentős állománnyal. Képes elviselni a sótartalom változását széles határok között, illetve brakkvizes élőhelyeken is előfordul (Györe, 1995) 

A harcsa

(Dr. Horváth László) Szaporodás a természetben

Azokon a vízterületeken, ahol a harcsa életfeltételeit megtalálja még nem biztos, hogy szaporodni is képes. Szaporodásához ugyanis speciális környezeti feltételeket igényel.
Ragadós ikráját lehetőleg olyan növényi eredetű aljzatra rakja, amely az élőhely árnyékoltabb részein található. Ez a feltétel nem minden élőhelyen adott, ezért a harcsák állománysűrűsége a különböző vizeken nagyon eltérő lehet.
Folyóvizeken ezek az ívóhelyek a meredek, fákkal sűrűn benőtt partszakaszok alatt vannak, ahol a fák (elsősorban fűz) kimosott és vízbe lógó ”gyökérsátrai” kitűnő ívóhelyet adnak az ivarérett harcsáknak. Ilyen területeken nagy mennyiségű lehet az ivadék, különösképp olyan években, amikor az áradások az ívási időszakra (május-júniusra) esnek. Az elárasztott füves területeken ugyanis az ivadékharcsa ideális táplálékviszonyokat ta1ál és ellensége is lényegesen kevesebb, mint a szűkebb folyómederben. A bőséges ivadéktermést bizonyítja, hogy ilyenkor az árvizek visszahúzódása után a visszamaradó gödrökben, tócsákban sok szépen fejlett harcsaivadékot is lehet találni. Vannak azonban folyók, ahol nincs jó ívási környezet a harcsák számára, a halastavi körülmények között pedig szinte sohasem található kedvező ívóhely. Ilyen esetekben a harcsák ivóhelyeiket részben maguk készítik el. A hím harcsák ívás idején megkeresik a vízbe benyúló nádasok külső szegélyét és az ilyen helyeken fejükkel kitúrják a töveket, valóságos fészket készítenek, amelybe a nád gyökerei bojtszerűen belógnak. Ez a gyökérzet lesz azután az a felület, amelyre az ikrás harcsa ikráját felragasztja.
A harcsa melegigényes halfaj, ivarérése hosszú. Az ikrások rendszerint később érnek be, mint a tejesek. Az ivarérés idejét illetően vízterületenként is jelentős eltérések lehetnek. Jól felmelegedő tavi környezetben, ahol évente nagyobb hőmennyiséget kap az érettség hamarabb bekövetkezik, mint a mély hűvös folyókban. Az ivarérés nem feltétlenül áll arányban a testmérettel. A hűvös, de bőséges táplálékellátottságú vizeken igen nagy példányok (7-8 kg felettiek) is éretlenek lehetnek, az esetleg szűkösebb táplálkellátottságú, de melegebb területeken viszont már 2-3 kg-os példányok is szaporodnak. Hazánkban (Magyarország) a hímek általában a 4.-5., az ikrások az 5.-6. évben válnak tenyészéretté.
Igen jelentős különbségek lehetnek az ikra méretét illetően is. A nagy testű ikrások petesejtjeinek szinte kivétel nélkül nagyobb a szikanyagtartalmuk (ezért nagyobb az ikra átmérője), ami azt is jelenti, hogy a kezdeti nem táplálkozó lárvaidőszakban az ivadéknak több lesz a tartalék energiája. A mostoha természetes körülmények között ez feltétlenül szelekciós előnyt jelent.
A harcsa párosan ívik. Nagy létszámú ivarérett harcsaállomány esetén a párok a majdnem azonos nagyságú példányokból alakulnak ki. Ez azért van így, mert az ivarérett példányoknak a szaporodás okozta izgalmi állapotban még fajtársaikkal szemben is nagymértékben fokozódik az agresszivitásuk és a nagyobb példányok - bármelyik nemhez tartozzanak is - megfélemlítik esetleg súlyosan meg is sebesítik a kisebb ívópartnereiket. Ennek következtében már az ívási aktivitás is, de még inkább az ikra termékenyülése csökkenhet.
A harcsa ívása a már egyenletesen meleg május végi, június eleji időszakra esik (az akácfa virágzásával egy időben). Ha a vízhőmérséklet az ívóhelyeken több napig 22-24°C- ra melegszik és éjjelente sem hűl 18-l9°C alá várható a harcsák ívásának megindulása. Az ívást elősegíti a változó, erős melegfrontok betörésével tarkított időjárás. Az ívásra készülődő harcsák már napokkal előbb az ívóhelyek környékén tartózkodnak, majd a hímek megkezdik a fészkek kialakítását, illetve tisztogatását. A rendkívül széles és hosszú farok a1atti úszószegély intenzív mozgatásával - amely egyidejűleg az egész hosszú faroknyél mozgásával párosul - a tejes hal igen erőteljes vízmozgást idéz elő, ami megtisztítja, illetve tisztán tartja a lerakódó kolloidoktól az ikra letapadására szolgáló növényi rostokat, gyökereket. Maga az ívási folyamat mindig az éjszakai órákra esik.
Amikor az ikra ovulációja bekövetkezik, megkezdődik az ívást élőkészítő nászjáték. Ennek szüneteiben a kiválasztott fészekbe beáll az ikrás hal is, mégpedig úgy, hogy a feje rendszerint a tejes farka irányába esik.
Ebben az ívást megelőző időben keletkeznek a marakodásból származó sérülések akkor, ha a párok nehezen alakulnak ki (pl. különböző nagyságúak). Sok súlyos sérülés keletkezik még az azonos nemű példányoknak, elsősorban a hímeknek az ívóhely birtoklásáért folytatott vetélkedése közben is. A sérülések ritka esetben olyan súlyosak lehetnek, hogy hetek múlva kifekélyesedve és elpenészedve a harcsák pusztulását okozzák.
Maga az ívás igen mozgalmas folyamat: a viszonylag szűk helyen a hajlékony harcsatestek összefonódva kavarognak. E folyamat alatt visszatérő mozzanatként a hím harcsa testével úgy fonja körül a nőstény hastájékát, hogy közben - a mozgás következtében - mintegy kipréseli belőle az ikrát (a harcsa ovulált ikrája elég viszkózus, az ivari papilla szűk nyílásán nehezen távozik). E préselő tevékenység alatt a hím ivarnyílása mindig a nőstény ivarnyílása közelében van és az egyidejűleg kipréselt ondósejtek azonnal megtermékenyítik a frissen vízbe került ikrát. Az ívási mozgás úgy történik, hogy a haltestből éppen távozó ikra a gyökérbojtok közelébe kerül, és arra azonnal felragad. Ezt segíti az előbb már említett farok alatti úszó szegélyének intenzív mozgása is, amely a lehulló ikrákat visszahajtja a fészek szálaira. Ennek ellenére a termékenyült ikra egy része lehull az iszapba, ahol rövid idő alatt el is pusztul. A jó ikrafelragadást lehetővé tevő, terjedelmes ívóhelyekben bővelkedő vízterületeken az anyahalankénti ivadéktermés mindig lényegesen nagyobb. A harcsa ikrájának héja két részből áll. A tulajdonképpeni ikrahéj egy igen vékony hártya, amelyen belül alakul ki a kezdetben viszonylag kicsi, majd a kelés előtti időre már jelentős méretűvé növekvő perivitellináris tér. E hártyán kívül talá1ható a gyakran 1-2 mm vastagságot is elérő fehérje természetű kocsonyás burok. Ez rugalmasan védi az érzékeny ikrát a mechanikai sérülésektől és ragadósságával rögzíti azt a fészekszövedékre. Az embrió fejlődése viszonylag gyors (kb. 60 napfok).
A hím harcsa az ikra érlelődése alatt a fészket őrzi és farkának legyező mozgatásával állandóan friss oxigéndús vizet hajt a gyakran rothadó környezetben érlelődő ikrára. Az előbb említett kocsonyás burok a második napon (40 órafokon túl) a vízi baktériumok bontó tevékenysége folytán fokozatosan veszít rugalmasságából, az ikra az embrió tömege következtében cseppként függ a fészek szálain. Az embrió a második naptól kezdve mozogni kezd. Ezzel belülről koptatja a vékony ikrahártyát, amihez a kelési enzim tevékenysége is fokozatosan hozzájárul. Kívülről a vízben élő fehérjebontó baktériumok gyengítik a kocsonyás ikraburkot. Minél erősebb a bakteriális tevékenység, annál korábban következik be a kelés. Ha ez a folyamat nagyon erős a kelés idején a lárva még annyira fejletlen, hogy úszásra képtelen (”korakelés”). Ekkor a fejen levő mirigyváladékából képződő vékony fonálon függeszkedik az ikra, korábbi megtapadásának helyén és csak a következő napon válik képessé az önálló úszásra. Ha közvetlenül a kelés utáni időszakban a lárvát olyan hatás éri (pl. a fészek mozgatásával), aminek következtében a fonál elszakad a tehetetlen kisharcsa az iszapra süllyed, és ott elpusztul.
A hím harcsa akkor hagyja abba a fészek őrzését, amikor a harcsaivadékok aktívabban kezdenek úszni (kb. 3-4 nappal a kelés után). Ebben az időben a kisharcsák a fészek legsötétebb részeiben gyűlnek össze (erősen fénykerülő természetűek) és ott farkuk együttes ütemes csapkodásával keltenek állandó friss vízáramlást. Ezt követően rövid időn belül (a kelés után 5-9 nappal) megkezdődik az önálló táplálkozás is. A viszonylag nagy szájnyílású harcsaivadék első táplálékát apró férgek és rovarlárvák, valamint alsóbbrendű rákok képezik. A harcsaivadék a korai életszakaszokban viszonylag lassú mozgású. Ennek következtében számos ellensége az ikra- és ivadékpusztító halak, békák, rovarlárvák de még a nagyobb testű békés halak is (pl. idősebb pontyok) az összebújásra, csoportos tartózkodásra hajlamos ivadék állományának jelentős részét elpusztítják.

Fiatal harcsácskák

Telepítésre váró kisharcsák

(Havasi Máté) A harcsa táplálkozása és növekedése

Az ivadék első táplálékát vízibolhák vagy ágascsápú rákok (Cladocera) és evezőlábú rákok (Copepoda) képezik, de hamar megjelenik táplálékspektrumában az árvaszúnyog lárva (Chironomus) is (Horváth és Tamás, 2007), így sokáig vegyes (plankton-bentosz) táplálkozású. Dunai vizsgálatok szerint 24-30 mm-es kortól a plankton fogyasztása visszaszorul, a 30-50 mm-es harcsák már részben ragadozó táplálkozást folytathatnak (Tasnádi, 2005). A növendék és felnőtt harcsák tápláléka igen változatos összetételű, szinte minden megfelelő méretű táplálékot elfogyasztanak, élőt és dögöt egyaránt. Fő táplálékuk a hal, de a nagyméretű harcsák étlapján a vízimadaraktól a békán át, egészen a kérészlárvákig minden elérhető vízi szervezet szerepel. Kutatások eredményei alapján elmondható, hogy a harcsa méretéhez képest viszonylag kis halakkal táplálkozik (Zaikov és mtsai., 2008a), annak ellenére, hogy élő tömegének 40%-át kitevő zsákmányt is ejthet (Pintér és Pócsi, 2002). Táplálékának mennyiségére és összetételére vonatkozó vizsgálatokat hazánkban Vásárhelyi István (1968) végzett. A Tisza egy Tiszadobhoz tartozó szakaszán vizsgálta több, 0,60-20,0 kg közötti harcsa gyomortartalmát. A gyomortartalom döntő többsége, 70,5 %-a hal volt, elsősorban karika- és dévérkeszeg, de paduc, domolykó, balin, márna, küsz, selymes durbincs, német bucó, fekete sügér, menyhal, ponty, sőt még harcsa is előfordult. A halon kívül a zsákmány jelentős részét képezte a tiszavirág lárvája (14%) és a béka (7,5%). Emellett kisebb mennyiségben rák- és kagylómaradványok is megtalálhatók voltak a gyomortartalomban. Az olaszországi Pó folyóban egy vizsgálat szerint a 32 cm alatti harcsák gyomortartalmában 77% volt a rákok aránya és további 15% a rovarlárvák részesedése. A 32 cm feletti harcsák gyomortartalmában azonban a gerinctelenek aránya már csak 19% volt, a táplálék 81%-át a halak képezték (Hochleithner, 2006). Egy lengyel tóban a harcsatelepítés után a túlszaporodott, idegenhonos cifrarák (Orconectes limosus) az első két évben a harcsa gyomortartalmának 51%-át adta. A második év után a rákpopulációt a harcsaállomány sikerrel visszaszorította, így már csak a táplálék 4%-át képezte (Czarneczki és mtsai., 2003). A harcsa táplálékspektrumának szélességére és annak rugalmasságára utal, hogy a nagy folyók torkolatvidékein élő populációkban egyes egyedek specializálódtak a szezonálisan elérhető anadrom halfajok, mint fattyúhering (Alosa alosa) fogyasztására (Syväranta és mtsai., 2009). A legtöbb ragadozó halhoz hasonlóan a harcsa is hajlamos a kannibalizmusra (Doğan Bora és Gül, 2004.
A harcsa emésztése meleg vízben igen gyors, hidegben azonban jelentősen lelassul (Tasnádi, 2005), így télen csak ritkán, alkalomszerűen táplálkozik. A lassú anyagcsere következményeként azonban csak csekély mértékű tömegveszteség tapasztalható a hosszú koplalás alatt.

A harcsa emésztése
Vízhőmérséklet (°C)      Időtartam
5°C                                 206 óra
10°C                               86 óra 31 perc
15°C                               49 óra 26 perc
20°C                               28 óra 52 perc
25°C                               20 óra 36 perc

Külföldi vizsgálatok alapján természetes táplálékból 6-8 kg kell 1 kg tömeggyarapodáshoz (Pintér, 2002). Más szerzők szerint a szükséges mennyiség ennek mintegy a fele (Adamek és mtsai., 1999; Zaikov et al, 2008a), ez utóbbit erősítik meg saját tapasztalataim is.

Evezőlábú rák

Árvaszúnyog lárva

A rákot sem veti meg

A durbincs sem szúrja a száját

Rák és pocokmaradványok a harcsagyomorból

Saját fajtársára is rátámad

A harcsa növekedését számos tényező befolyásolja: a táplálék mennyisége, elérhetősége és minősége, a fényviszonyok, a víz oxigéntartalma és más fizikai, biológiai és kémiai paraméterek. Mindközül azonban az egyik legfontosabb a vízhőmérséklet, amelynek az anyagcsere és a táplálékfelvétel intenzitásának befolyásolásán keresztül közvetlen hatása van a növekedés sebességére. A harcsa melegigényes halfaj. Magyar kutatók munkái alapján (Harka, 1984; Oláhné Tóth és mtsai., 1981) gyarapodásának optimuma 25°C körül található, francia szerzők szerint ez az érték némileg magasabb, 26-28°C (Proteau és Thollot, 1998).
Magyarországon kevés publikáció született a harcsa növekedési üteméről természetes vizeken. Harka (1984) vizsgálta a tiszai harcsák gyarapodását. A vizsgálatot 140 db, 500-1790 mm-es példányon végezte. Az egyedek életkorát a mellúszó csontsugarából készült csiszolatok alapján határozta meg. Megállapította, hogy a piaci egy-másfél kilogrammos testtömeget a halak 4-5 év alatt érik el, ami alul marad a Duna, az Urál és a Don vízrendszerében tapasztalt értékeknek, de jobb, mint a cseh, szlovák és román harcsák növekedési erélye.

A növekedés üteme ugyanakkor nagyfokú egyedi változatosságot mutat. A harcsára jellemző a szétnövés, azonos korú egyedek tömege között jelentős különbségek lehetnek (Harka, 1986). Ugyanakkor lassú és gyors növekedésű időszakok váltakozásával ez a különbség hosszú távon mérséklődik. Harcsafélékre jellemző tulajdonság, hogy éhezési periódusok után hatékonyabb a takarmányhasznosítás, valamint a megnövekedett takarmányfelvétel segítségével kompenzálni is tudja a növekedésben mutatkozó lemaradást (Kim és Lovell, 1995; Reigh és mtsai., 2006). A hím egyedek általában gyorsabban nőnek a nőstényeknél, így azonos korú halak közül a hímek többnyire nagyobb tömegűek (Alp és mtsai., 2004). Haffray és mtsai. (1998) szerint ez a különbség az ivari érés későbbi szakaszában válik kifejezetté, azonban ilyenkor akár 17%-os is lehet az ivarok közötti különbség. 10 éves korára a testhossza meghaladhatja az 1,20 métert, és elérheti a 14-15 kilogrammot.

Egy majdnem teljesen albínó harcsa

Óriások

Európában, a viza után, a harcsa, a második legnagyobbra növő halfajunk. A maximális testhosszt illetően azonban megoszlanak az eredmények: 5 m (Nikolski, 1957; Deckert, 1974) 3 m (Lovassy, 1927; Ristic, 1977) 2,5 m (Pintér, 1976). A régi magyar szakirodalom 250 kg-ban maximálja a harcsa testtömegét (Herman, 1887; Fekete, 1995). Napjainkban ekkora halak felbukkanására nem számíthatunk, reálisabb a 2,5 m hosszú, 120 kg tömegű felső határ. Harka (1984) eredményei alapján a maximális testhossz 3,75 m. A korai irodalomban emlegetett hatalmas példányok eltűnésének oka feltehetően nem a genetikai potenciál megváltozása, hanem a környezeti viszonyok megváltozása, ill. a fogások intenzitásának növekedése miatt csökkenő átlagéletkor. A jelenlegi horgász világrekordot egy magyar horgász állította be a Pó folyón, egy 135 kg-os, 245 cm harcsa megfogásával.

Egy 2,62 méteres harcsa és kifogója

A hivatalos világcsúcs, 135 kiló

hirdetés