Horgász akciók 920

Harcsamánia

A jégolvadást követően rögtön a harcsák körül keringenek a gondolataim. Napi szinten követem az időjárási előrejelzéseket, figyelem miként alakul a víz hőfoka, várom a pillanatot, hogy végre elviselhető legyen az éjszakai hőmérséklet, hogy végre a felcsalizott botok mellett várhassam a harcsákat. Sajnos az időjárás felénk elég kedvezőtlenül alakult. Alig volt néhány éjszaka, amikor plusz fokot mutatott a hőmérő, vagy ha volt is, akkor rögtön utána mínusz fokok uralkodtak az elkövetkező 4-5 éjjelen. Hiába, a Hargita hegység árnyékában jobbra nem igazán számíthat az ember.

Március végéig bírtam, ekkor úgy döntöttem, ha odafagyok is megyek. A víz hőfoka már 10 Celsius közeli volt, biztosra vettem, hogy a bajszosok elkezdtek mozogni. Az előrejelzés nem vigasztalt sok jóval, az előttem álló éjszakákra +2 - 0 Celsiust jósoltak, nappalra 9-10 fokot, és hogy jobban teljen, minden éjszakára esőt, ami persze nappal is áztathatta pár órán keresztül a földet. Mindezek ellenére nem volt maradásom.

Két napja megállás nélkül esett, minden csupa sár volt és a szél sem tétlenkedett. A szomszédos megyékben több folyóra is sárga kódot adtak ki a lehetséges árvizek miatt. Szerencsére árvíztől nem kellett tartanom, csak az időjárással kellett megvívjam a harcot. Vasárnap késő délután érkeztem meg a helyszínre, és nem meglepő módon, csak egy horgásszal találkoztam a parton. Rákérdett, hogy mik a szándékaim. Mikor elmeséltem, hogy több éjszakára terveztem, csak annyit kérdezett, hogy teljesen elment-e az eszem, ugyanis a következő hétre lehűlést, és rossz időt jósolnak.

–Ez a bolondok sportja! –válaszoltam mosolyogva, majd megragadtam az evezőket, és a csepergő esőben a kiszemelt hely felé eveztem.

Nem tétlenkedtem, gyorsan beélesítettem a bójás felszereléseket, mert percről percre sötétebb lett. Az eső finoman kopogott a fejemen, miközben a csengők és a világító patronok a helyükre kerültek. Elhúzódtam az eső elől, és türelmesen vártam, hogy az idei évben először megszólaljanak a kapásjelzőim az éjszakában. Teltek az órák, az eső elcsitult, a hold is előbukkant pár perc erejéig, majd ismét magára rántotta a vastag felhőtakarót, mint aki álmos még. Én is elszenderültem. Közben fel-felriadtam, vetettem a botokra egy pillantást, majd ismét elsötétült előttem minden. Hajnali 5 óra után megzörrent az egyik botom kapásjelzője. Pillanatok alatt talpon voltam és máris markoltam a nyelet. Erőteljesen odasuhintottam, kicsit hajladozni kezdett a spicc, jelezvén, hogy elkaptam valakit. A fárasztás gyorsan lezajlott, rövid idő alatt kitekertem a mintegy 70-80 méteres távolságból a halat. A part menti sekély vízben még megmutatta, hogy a hideg ellenére jó erőben van. Szépen szétverte az iszapot, majd az ujjaimról is lereszelte a felesleges bőrt. Megvolt a szezon első bajszosa, egy bő 10-es harcsa személyében, én meg boldog voltam, hogy kezemben tarthattam egy márványos testű ragadozót. Az eső közben elállt, reggel már csak a sár emlékeztetett az éjszakai rossz időre, no meg persze a felhők.

Újracsaliztam a botomat, és behúztam, közben az érintetlenül maradt botokat is leellenőriztem, hogy élnek-e a feltűzött kárászok. Virgoncak voltak, annak ellenére, hogy két horog is tartotta őket. Ha a szabályzat megengedi, mindig két horgot használok. Egy igen masszív egyágú, és egy kifogástalan háromágú horogból álló kombinációt alkalmazok. Az egyágú horgot a csalihal hátúszója alatt tűzöm át, a háromágú horgot a melluszonyba vagy a tarkóba akasztom úgy, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozzam a halnak. Így a két horoggal kombinált szereléknek jó esélye van, hogy biztos akadást találjon a harcsa szájában.

Hogy a nappali órák gyorsabban teljenek, elindultam felfedezni a tóparti életet, majd igyekeztem kicsit pihenni, hogy a sötétség beálltával ismét éber legyek. Az igazat megvallva a déli órákat követően csak részletekre emlékszem, meg arra, hogy kopog az eső a fejem felett. Sikerült rendesen kialudnom magam. A sötétedés gyorsan rám köszönt. Tűkön ülve vártam, hogy mikor kapja el egy bajszos a csalihalamat. Az eső szorgosan esett, én meg a vízhatlan ruhába csomagolva ültem a szabad ég alatt. Szeretem hallani, látni, hogy mi történik a vízen, ezért makacsul kuporogtam a széknek kinevezett csalihalas veder tetején. Órákon keresztül ücsörögtem így, de egy idő után be kellett látnom, hogy nincs értelme kínoznom magam, így fedezékbe vonultam. Lassan és egyhangúan teltek az éjszakai órák, semmi nem történt. Reggelre szétoszlottak a felhők, és közben engem is elnyomott az álom. Dél körül tértem magamhoz egy halovány csengő csörgésre. Kémleltem a botokat, hogy melyik jelezhetett, de egyik sem mozgott. A bójákat hunyorogva vizslattam, mindenik a helyén ringatózott a hullámok hátán. Hosszas figyelés után észrevettem, hogy az egyik úszóm szokatlanul sokáig le-lemerül. A 0,30-as szakadónak használt damil nem szakadt el, így arra gyanakodtam, hogy a kárászom combosodott meg. Egy idő után azonban gyanúsnak találtam, így jobbnak láttam utána járni. Legnagyobb meglepetésemre egy hármasfeles harcsakölyök huzigálta a víz alá az úszómat. Jót mosolyogtam elszántságán, majd meg is örökítettem a kis Rambót. A nap közben kisütött, de a felhők oly gyorsan közlekedtek, hogy az az érzésem támadt, mintha egy time-lapse videót néznék.

Újraélesítettem a botot, majd vártam és vártam, de nem történt semmi, közben legalább elfogyasztottam a reggelimet ebéd gyanánt. A bevitt energia arra késztetett, hogy megmozgassam kicsit a végtagjaimat, így elbarangoltam a botoktól. Bár ne tettem volna! Messze jártam már, mikor észevettem, hogy az egyik botom vészesen hajlik. Míg visszakeveredtem a nyél mellé, még bíztam benne, hogy megvan a harcsa. Kispannoltam a zsinórt, majd egy rendeset behúztam. Súlyt éreztem a végén, ekkor még reménykedtem, de másodpercekkel később rá kellett jönnöm, hogy a szereléket rátekerte a másik botom bójájára és azt húzom. Az eredmény egy jókora gubanc és a bosszankodás.

Újrakötöttem mindkét szereléket, és gyorsan felcsaliztam a horgokat. Alig fél órával az eset után, ismét vergődött mindkét botomon egy-egy izmos kárász. Persze most már nem mozdultam el. A szélárnyékban kellemesen melengetett a nap, viszont így is el lehetett bírni pár polár felsőt.
Órákon keresztül ragyogott a nap, így bizakodó lettem a hátralévő éjszaka tekintetében. Nem is kellett estig várnom, kora délután elhúzta az egyik botomat egy bajszos. Szép sárgás mintázata volt. Nem is emlékszem, mikor fogtam utoljára ilyen árnyalatú példányt. Gyorsan elkészültek róla is a kötelező fotók, majd mehetett tovább riogatni a tó rákállományát, ugyanis az zörgött vastagon a hasában.

Estére ismét vastag felhőréteg telepedett az égboltra, amit nem is bántam, hisz az izzóként világító holdat eltakarta, viszont az esőnek már kevésbé örvendtem. Jó egy órás esőzést követően teljesen kisimult a tó felszíne, nemcsak az eső, hanem a szél is elállt. Épp a vacsorámmal voltam elfoglalva, mikor a víz alatti úszós botom kapásjelzője csendben a botig kúszott. Gyorsan reagáltam, és akasztottam. Eleven súlyt éreztem a zsinórom végén. Verte is a madzagot szépen, még a part közelében is vadul forgolódott, de keményen bántam vele. Azonban, mikor először megpillantottam, meghűlt a vér bennem. Az egyágú horog szabadon lógott, és a háromágúnak is csak egyik ága tartott pár milliméter bőrt. Gyorsan finomabbra vettem a figurát, lazítottam a féken, hisz - ha már megakasztottam - nem szerettem volna elveszíteni. Rövid séta után állon ragadtam, és a partra húztam a formás bajszost. Nagyot szusszanva vettem tudomásul, hogy nyertem. Gyorsan kipányváztam, hogy reggel is tudjam megörökíteni. Épp a csalizással voltam elfoglalva, mikor a bójás botom is jelzett. Egy pillanat alatt mellette termettem, és akasztottam. Mintha sziklába akadtam volna, egy centit nem mozdult a megakasztott valami. Rögtön tudtam, hogy nem lehet hal, hisz az életjelet adna, ez viszont csak állt rendületlen. Már majdnem hanyatt dőltem, úgy húztam, mikor egy pattanást éreztem, mint amikor a zsinór szakad. Viszont ebben a pillanatban élet is költözött a botomba. Vadul rángatni kezdett. Én sem voltam rest, húztam, mint a ló. Szépen nyertem a métereket, de a harcsa is keményen ütötte-verte a zsinórt. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem csak 10 kiló felett van, hanem a 20-at is felülről közelíti a tettes. Drukkoltam, hogy tartson ki az akadás. Szerencsére minden rendben volt, és egy rövid pórázon végzett szkander bajnokság után állon ragadtam és partra vittem. Az akadás rendben volt, és megfejtésre került a rejtély is, hogy a bevágást követően miért nem tudtam megmozdítani. Több méter fonott zsinór volt a horgokra tekeredve. Valószínűleg a kapás pillanatában a beszakadt zsinórt feltekerte az én előkémre, és ez szakadt el, mikor a pattanást éreztem.
Teljesen meg voltam elégedve, már azt sem bántam, ha a továbbiakban nem történik semmi, hisz így is szép élményekkel gazdagodva térek haza reggel.

Az éjszaka további felében már csak az eső borzolta a kedélyemet, ami közben megint eleredt és reggelig el sem állt. Amint elcsitult az eső, rögtön elkezdtem pakolászni, hogy indulhassak haza, azonban a halak másként gondolták. Hangosat koppant a csengőm az éjszaka folyamán újraélesített botomon. Pillanatok alatt eldobáltam mindent, ami a kezemben volt, és már fárasztottam is. Rövid, de határozott harc végén egy újabb formás bajszost tarthattam a kezeim között, ami alig volt kisebb, mint az este első harcsája. Szép búcsúztatót adott a tó az utolsó 24 órában. Már csak a fotózás volt hátra, és mehettek vissza a halak, én meg haza, hogy végre meleg víz is érjen, ne csak az eső.

A zord idő ellenére 6 darab kisebb-nagyobb bajszost sikerült partra vezetnem, ami első nekifutásra nem volt rossz szórakozás. A sors fintora, hogy a fogásokat követő második nap reggelén arra ébredtem, hogy havazik. Még éppen időben éltem az első harcsázás lehetőségével.


 

Kapcsolódó írások:

 

..
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Kiárusítás

hirdetés