Alig érkeztem haza a bözödi harcsázásról, már azon kattogtak a fogaskerekek az agyamban, hogy ismét menni kéne valahová. Csupán két napig rontottam a levegőt otthon, máris szedtem a sátorfámat, és irány a rugonfalvi tó. Nem volt nagy előkészület, csak bedobáltam a poggyászt a kocsiba, és mentem. Régóta most először volt, hogy még csalihalat sem szereztem be, csak úgy nekivágtam, hogy majd a helyszínen fogok. Nos, itt kezdődtek a bonyodalmak.
Mindig alapos vagyok a csalihalakat illetően, jó előre beszerzem őket, akár napokkal korábban is, hogy ne fájjon a fejem majd, hogy mi kerül a horogra. Ez a hagyomány most megszakadt, bíztam benne, hogy a helyszínen majd feeder bottal sikerül annyi dévért összefogni, hogy minden rendben legyen, főleg, hogy még segítségem is akadt erre a mutatványra egy ismerősöm személyében. Előttünk állt a délután, hogy meglegyen a csali, ezért nem is idegeskedtem. Társam nekiállt csalihalazni, míg én felszereltem a botokat, és elhelyeztem a bójákat. Közben persze esett az eső, hisz úgy izgalmas. Mindent összegezve késő délután még ott álltam egyetlen horogravaló csalihal nélkül rendesen elázva. Nem volt idő gatyázni, gyorsan összeszereltem egy úszós botot, és elindultam a tó körül, hogy a szélvizeken gyülekező keszegeket megkeressem. Közeledett az ívás, ezért bíztam benne, hogy valahol csak bandáznak már, hisz bent a feederre nincs jelentkező. 6 darabot sikerült összekaparnom, mire alkonyodni kezdett. Nem sok, ha esznek a harcsák, de legalább nem kellett üresen betennem a horgokat. 4 bot használata engedélyezett, így volt 2 halam tartalékban, ha valamelyik bottal harcsát fognék, vagy netán letépné a csalit.
Már majdnem teljesen sötétben helyeztem el az utolsó cájgot is. Mivel a korábbi napokban igen meleg időjárás volt, és az esőzés ellenére sem hűlt le az idő, ezért a tó sekélyebb, laposabb részét fogtam vallatóra.
A botok a helyükön pihentek, én meg az autóból lestem a fejleményeket, ugyanis szépen csepegett az eső. Az első kapásra nem kellet sokat várnom. Bátortalanul rázta a spiccet, de azért odavágtam neki. Nem akadt meg. A csalihalon szépen látszott, hogy melyik részét kóstolgatta, le voltak hámozva a pikkelyek. Nem volt nagy, nem is bántam, hogy nem akadt, annak meg kifejezetten örvendtem, hogy meghagyta a csalit. Újrahúztam a cájgot. A következő kapást nem láttam, pont másfelé egerésztem, de a hanghatás meggyőző volt. A csengő majd leugrott örömében. A korábban megtámadott csalihalra támadt gusztusa a bajszosnak. Kifeszegettem az állványból a botot, és indulhatott a tánc. Jó erőben volt ellenfelem, és már nem is tartozott a kicsik kategóriájába, így jó kis fárasztásban volt részem. Jól megráncigáltuk egymást, aminek a végén az enyém volt az utolsó szó. A 25 kilós mérleg alig bizonyult elegendőnek, de kevéssel a határ alatt megállt a kijelzőn a számsor. Megkötöttem a halat a nappali fotózáshoz, majd húztam is vissza a szereléket.
Egy csalihal árválkodott már csak a hálóban, viszont egy jobb bajszos már pihent a kötél végén, így nem bántam, hogy fogy a dévér.
Talán 40 perc telhetett el az első hal megfogásától, mikor ismét elsült ugyanaz a bot, amelyre korábban is voltak a kapások. Folyamatos húzással jelentkezett az újabb delikvens. Ő is jó erőben volt, már az első pillanatban tudatta velem, hogy nem fogja könnyen adni magát. Nem szoktam finomkodni a fárasztás közben, így nemsokára már karnyújtásnyira harcoltunk egymástól. Be is terített párszor az iszapos vízzel, amiért keménykedtem vele. Azonban mikor az akadást megláttam, kissé visszább vettem az erőfitogtatásból. Egy ága tartotta a hármashorognak, az is a száj felső peremébe akadt. Nem tudtam, hogy mennyire stabilan áll a horog, ezért nem parancsoltam rögvest partra, csak finoman kérlelgettem, míg végül a fűre csusszant. A mérleg ezúttal is 20 kiló felett maradt, igaz csak dekákkal. Így is jó kezdésnek, nem mindennapi páros, főleg, ha azt nézem, hogy az első kettő. Mit mondjak,… elégedett voltam!
Ismét újrahúztam a szereléket, immár egy tartalék csalihalam sem volt, viszont volt még 4 esélyem, hogy harcsát fogjak. Hamarosan újból csilingelt az egyik botom csengője. Az akasztás nem ült, de szerencsére a csalihal megúszta, így visszavihettem ismét. Még éjfél sem volt, de már túl voltam 4 kapáson, amelyből kettő kölyökharcsa volt, ami nem akadt, kettő viszont, szebb példány, a kötelek végén pihent. A következő kapásnál viszont már ült a horog. A harc nem volt hosszú, ami nem is csoda, hisz a harcsa csak fele volt az elsőnek fogott bajszosnak. Nem bánkódtam, hisz ritkán volt ilyen akciódús éjszakám. Ennyivel viszont még nem volt vége, amit én sem hittem. 3 dévér várta még a sorsát a horgokon, de nem sokáig. Hajnali 3 órakor igencsak szívtam már a fogam, hogy nincs több csalihalam. Mindenik botomon volt kapás, az egyik csak megrongyolta a csalit, de nem akadt, és volt két újabb bajszosom, igaz ezek már 10 kiló alattiak voltak. Tehát egyetlen bot volt még bent a megtépázott dévérrel. Nem vagyok elégedetlen, de mikor ilyen ütemben esznek a harcsák, akkor biza jó kihasználni az alkalmat.
Az egyetlen, harci sebekkel ellátott dévérem megérte a reggelt, nem ment neki semmi. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott, vagy elégedett legyek. Na jó, a csalódottságot csak szarkasztikus értelemben veszem, hisz csak annyi volt az oka, hogy az utolsó halamat nem húzta el semmi. Az éjszakai eseményekkel azonban teljes mértékben elégedett voltam, és pont ezek az események miatt hullafáradt is. A halak fotózását, majd szabadon engedését követően el is nyomott az álom, ami az autó ülésén nem volt túl kényelmes, de szükségem volt rá.
Kora délután mikor felébredtem, megint ott tartottam, mint előző nap. Egyetlen csalihalam sem volt, pedig nappal is jó eséllyel megfogtam volna a harcsát, ha be vannak élesítve a botok. Az igazat megvallva egy botom még bent volt, amelyen a dévért az éjjel megtámadta egy kisebb bajszos, de erre nem akadt jelentkező. Mint később kiderült nem is csoda. Gyors ütemben összeszereltem az úszós botot és a dévérek után indultam. Társam közben jelezte, hogy feederre jött neki egy dévér, tehát már egy horogra van mit tűzzek. Nem volt egyszerű, de sikerült a megfelelő mennyiségű csalit összefogdosni. A dévérek mellett egy pofásabb vörösszárnyú keszeg is beugrott, így őt az első fordulóban meg is tűztem a délután folyamán.
Mikor újracsaliztam a botjaimat, akkor jöttem rá, hogy a hajnalban bennmaradt egyetlen dévéremet miért nem húzta el egy bajszos sem. Olyan merev volt, mint egy lapítódeszka, és teljesen fehér, tehát hosszú ideje élettelenül lógott a horgon.
Az időjárás némileg javult, a felhők között már a napsugarak is átszűrődtek, sokkal barátságosabb hangulat uralkodott a tóparton. Talán fél óra telhetett el, hogy újrahúztam a botokat máris vitte az egyiket egy harcsa. Látványos volt, amint elkapta a vörösszárnyú keszeget a horgon, pont arra néztem. Jó erőben volt, ami nem is csoda, hisz alig dekákkal maradt csak 20 kiló alatt. Ez a méret már jól harcol a keményebb felszerelésen is. Természetesen partra került, különben honnan tudnám, hogy mennyi volt a súlya . Épp a horogszabadítással voltam elfoglalva, mikor egy másik botom csengője is jelzett. Először csak finoman, majd egyre nagyobb intenzitással rázta a botot valaki. Nem akartam hinni a szememnek. Magára hagytam a halat a parton, és elkezdtem fárasztani a következőt. Noha nem volt éppen nagy ellenfél, de vegülis harcsa volt. Gyorsan kitekertem. Nagyjából 7 perc alatt fogtam két halat, és még nappal volt. Ez mindenképp bizalommal töltött el, hisz ha ez így folytatódik, akkor éjjel sem fogok unatkozni, csak legyen elegendő csalihalam.
Sötétedésig nem volt több esemény. Amint leszállt az est a levegő jelentősen lehűlt, de bíztam benne, hogy a harcsák étvágyára ez nem lesz hatással. Annál inkább tartottam a holdtól, amely nem volt kitelve, de így is annyira világított, hogy nem kellett fejlámpa, hogy a dobozomba bármit is megtaláljak. Órákon keresztül csend volt, majd egy nagyobb felhőréteg takarta el a fehérlő égitestet. Csak ennyi kellett, máris csendült a kapásjelző. Az eredmény azonban nem volt lelkesítő. Valahogy sikerült felakadnia egy 3 kiló körüli kisharcsának, gyorsan visszatessékeltem. Csak azért bosszankodtam, hogy elhappolt egy csalihalat az amúgy is szűkös készletből.
A felhők egyre gyülekeztek, és végre sötét lett. Fel is pörögtek az események. Jött egy formásabb bajszos a sötétséggel. Éppen azon ügyködtem, hogy visszahúzzam a szereléket, mikor a csónaktól alig 20 méterre lévő csalihalamat leverte egy újabb ragadozó. Szóval, ha óvatosan tevékenykedünk, akkor nem zavarjuk el a halakat, ez megint bebizonyosodott. Maximumon húztam a „gázt” az elektromotoron, hogy mihamarabb kiérjek a partra a bothoz. Nemsokára már két harcsám pihent a kötelek végén, várva a reggeli fotózást.
Éjfél után, valamikor 2 óra körül jelentkezett a következő tettes. Ő már kicsit nagyobb volt, mint az előző két társa. Jó 14 kilós jószág volt. Boldogságomat azonban körbefonta a köd. Annyira vastag volt, hogy a 10 méterre lévő fát nem láttam. Kicsit hezitáltam, hogy az utolsó csalihalamat is feltűzzem-e, hogy fog menni a behúzás a rossz látási viszonyok miatt, de végül meggyőztem magam, hogy meg tudom oldani, hisz a Pó folyón is volt részem ködben, és az mégiscsak egy nagy folyó, ez meg csak egy tó. Az egyik behúzott botom zsinórját követve be is értem, de nem találtam meg a keresett bóját. Egy kis lámpázást követően felsejlett egy bója, de nem azt kerestem, majd újra tájoltam, hogy merre lehet az, amelyet keresek és lassan elindultam. Na, ezt nem kellett volna. Eltévedtem! Gőzöm sem volt, hogy merre járhatok, már annak is örvendtem volna, ha kitalálok a partra az autóhoz. Társam az igazak álmát aludta a kocsiban, így hiába fütyöltem, a telefont meg kint hagytam. Így kerek a dolog! Jó 10 perces csónakázás után már annak is örvendtem volna, ha valahol partot érek. Aztán rámkacsintott a szerencse. Meghallottam a magasfeszültségű vezetékek zúgását. Felpillantva meg is láttam őket. A túlpartra keveredtem. Betájoltam a helyes irányt, tájékozódási pontnak kiszemeltem egy csillagot, és az eget figyelve sikerült pont az autónál partot érnem. Mit ne mondjak, volt olyan öröm, mintha fogtam volna egy harcsát.
Reggel még mindig szeletelni lehetett a ködöt, úgy felejtették a füstgépet valakik. A harcsák is eltévedhettek a ködben, mert egyetlen kapásom sem volt, így az utolsó éjszakát megúsztam 4 kapással, de így sem keseregtem, hisz két nap alatt 11 halat fogtam, amire nem gyakran volt példa. Gyorsan zajlott reggel a fotózkodás, mert közelgett a pontyfogó verseny megnyitója, és addig el kellett takarodnom a partról.
Mikor távozóban voltam tudtam, hogy egy darabig nem lesz esélyem harcsát látni, ugyanis a természetes vizeken már 4 napja tartott a tilalom, és a magántavakat hamarosan ellepik a pontyozók. A harcsás reményeimet egy darabig parkoló pályára kell állítanom, de várom az újabb kínálkozó alkalmat, ha korábban nem, akkor majd ősszel.
Kapcsolódó írások:
- Gothárd Ferenc Alpár:
Bözöd harcsái
