Az idén sajnos kevés időm jutott a nagy kedvenceimre, a harcsákra, ezért bármennyi színes pisztrángot vagy csukát fogtam, komoly hiányérzetem volt, amit pótolnom kellett. Mivel a közelben egyetlen jelentősebb folyó sincs, amiben harcsa lenne, ezért állóvízi harcsázásra kellett vetemednem, amire szerencsére jó lehetőségem nyílt egy közeli tavon. A kishalas harcsázás vezetett korábban is a legjobb eredményekhez, ezért erre készültem. Viszont ennek egyetlen hátránya, hogy be kell szerezni a megfelelő méretű csalihalakat, ami nem mindig egyszerű.
Szerencsére ezt is sikerült megoldanom, így már csak azt az időszakot kellett kiválasztanom, amikor éjszaka nem világít a hold. Borongós időt jósoltak a meteorológusok, így kezdett összeállni minden, hogy orvosoljam a harcsahiányomat.
Négy bot használata engedélyezett, ezért két cájggal a parttól távolabb, a fenék közelében kínáltam fel a termetes kárászokat, két bottal meg a part melletti csutaksor közelében, felszínen. Minden bot bójás módszerrel volt szerelve. Egy vékonyabb monofil darabot kötöttem be a bója és a kishal közé, hogy bevágás esetén ez szakadjon el, és ne kelljen kicibálnom a harcsával együtt a bóját is. A bő tenyeres kárászok szépen fickándoztak. Azért esett a választásom a darabosabb csalihalakra, hogy némileg szelektáljam a harcsákat. Nem volt célom, hogy a 4-5 kilós körüli kategóriát zargassam, a nagyobbakra pályáztam. Habár még az állomány nem olyan idős - amit bizonyít a 25 kilós tórekord is - , de azért akad szép harcsa, amire érdemes horgászni. Az igazat megvallva, minden 10 kiló feletti harcsa már szép példánynak számít, aminek igazán tudok örvendeni.
A sötétség gyorsan rám ereszkedett, egyre inkább közelgett a bajszosok ideje. Mint általábban, most is elsőre a süllők mutattak aktivitást. Be-becsaptak a felszínen locsogó snecik közé.
-Ha ők durrognak, akkor a harcsa is előkerül. -biztatgattam magam. Közben eleredt az eső, csendben pityergett, és elnémult a felszín, a süllők is elcsendesedtek. A botjaim rezdületlenül meredeztek az ég felé. Az egyik pillanatban ideges csengetés közepette az egyik pálcám bólogatni kezdett. Pillanatok alatt mellette termettem, és egy embereset bevágtam. Éreztem, hogy jó súly van rajta, de a védekezés elenyésző volt. A fejlámpám fényében hamar felsejlett, hogy mi ennek az oka. A vékonyabb monó nem szakadt el, a bóját, súllyal, harcsával együtt vontattam a part felé. A szélében felbukkant a szürke testű ragadozó is, ami a várt méret alatt volt. Elsőre 6 kilósra saccoltam. Beletettem egy nagyméretű pontyzsákba, hogy nappal jobban szemügyre vehessem, és meg is örökíthessem rendes fényviszonyok mellett. A fenék közelében felkínált csalira kapott. Ekkor már sejtettem, hogy minden botommal jobb lett volna ebben a vízrétegben tálalni a kárászt. Alig egy óra elteltével a gyanúmat igazolta, hogy a másik mélyvízi cájgon is kapásom volt. Már sokkal erőteljesebb volt a védekezés, de ismét volt valami furcsa a fárasztás közben. Ezzel a bottal is húztam a bóját. Néhány percig, csak találgatni tudtam, hogy mekkora az ellenfelem, de a szélvízben megmutatta magát. Jó tizenötösnek saccoltam. Állon ragadtam a grippel a szép halat és a partra vittem. Gyorsan kipányváztam, és a fához támasztottam a botot. Már csak a felszíni cájgok voltak bent, amelyekben nem bíztam, ezért kevéssel három óra után nyugovóra tértem.
Amint sejtettem, a felszíni botok reggelig érintetlenek maradtak. Különösebben nem bánkódtam, hiszen egy szép bajszosom pihent a kötél végén. Kitekertem a bent maradt két botot, hogy majd átszerelem őket este, mélyvízre szabva. Közben a tógazda is meglátogatott, kíváncsi volt az eredményre. Szerencsére volt nála digitális mérleg, ugyanis az enyémben kipurcant az elem, és csak egy rugós mérlegem maradt, ami nem mutatja a legpontosabban a mért tömeget. Gyors mérlegelés után jöhetett a fotózkodás és a szabadon bocsájtás is. Szerencsére minden harcsát vissza kell engedni, így van jövőjük ezeknek a fenséges ragadozóknak. A mérlegelés során a kisebbik bajszi 6,5, míg a nagyobbik 17 kilósnak bizonyult, egész tűrhetően saccolok.
A nappali órákban elvégeztem a teendőimet, és kora este már egy pergető bottal igyekeztem kapásra bírni a ragadozókat a mélyebb részen. Az égbolt közben kitisztult, a lemenő nap fényei játékosan csillogtak a vízfelszínen. Hamar magamhoz tértem a káprázatból. Egy korrekt koppintásnak akasztottam be, és nemsokára kiderült, hogy egy ifjonc bajszi csapott oda a csalimnak. Könnyen a stégre került, pár fotót követően meg mehetett tovább zabálni a rákokat, ugyanis azzal volt teli a kis pocakja.
Sokáig nem feszegettem a szerencsémet pergetés terén, ugyanis közeledett az este, be kellett élesíteni a nehéztüzérséget. Mire a Nap alábukott a horizont mögött, már mind a négy botomon a fenék közelében voltak felkínálva a csalihalak. Telve reményekkel indultam neki az éjszakának. Csupán egy dolog zavart, hogy a Hold fényesen világított, szerencsére viszonylag korán készült nyugovóra térni, így akadt néhány órám a sötétben. Már-már teljesen eltűnt a világító sajtkorong, egy kis felhőcske is elébe pofátlankodott, ami még tompította a fényét. Ebben a félhomályban támadta meg egy bajszos az egyik felszerelésemet. Keményen ráhúzott a botra, erősen feszítette a bottartóban, de sikerült kiemelnem és bevágtam, hogy az akadást még biztosabbá tegyem. Ezúttal helyben maradt a bójám, vékonyabb monofilt iktattam be, ami a kapás pillanatában elszakadt. Csak a halat kellett kormányoznom, nem volt pluszsúly. Szépen védekezett, olykor rendesen megrángatta a karomat, de a kemény cuccal szemben nem volt sok esélye. Még a csutakok között egy kicsit szlalomozott, majd magamhoz erőltettem, és állon ragadtam. Bő tízesre saccoltam, tehát a jobbak közül volt.
Éjfél után egy kevéssel elnyomott a fáradtság. A nappali órákban nem volt időm aludni, ennek és a szokatlanul lehűlt levegőnek köszönhetően úgy döntöttem, hogy a hálózsák melegét választom egy fél órás szunyálás erejéig. Túl jól esett a szundi, még álmodtam is valamit, amiben egy csengő kapott főszerepet, aztán egyre inkább valóságos volt a csengő hangja, annyira, hogy mikor kinyitottam a szemem, még mindig hallottam. Lassan eljutott a tudatomig, hogy az egyik botom kapásjelzője csilingel. Pillanatok alatt kiugrottam a hálózsákból, ekkor már láttam, hogy a bal szélső botom bólogat.
Kézbe vettem és próbáltam bevágni, de valami nem volt az igazi. Éreztem, hogy jó súlyt húzok, de furcsán védekezett, mint mikor akadón fut keresztül a zsinór. Ekkor vettem észre, hogy a jobb szélső botom is hajladozik, méghozzá akkor, mikor én zsinórt próbálok becsőrölni. Visszatettem a karót a tartóba, majd a másik szerszámhoz siettem. Kézbe véve nem éreztem semmivel kontaktust, azonban pár méter madzag becsévélésével közvetlen volt a kapcsolatom egy ideges ellenféllel. Igyekeztem minél hamarabb kiparancsolni a vízből, hogy kiderítsem, mi köze van a két botnak egymáshoz. Erős ellenfél volt, rendesen megcibálta párszor a féket. Mikor kezdett a közelembe kerülni és egyre kevesebb zsinór volt kint, egy gubanc emelkedett ki a vízből. Azonnal képbe kerültem, a két szélső botom összetekeredett, csak azt nem tudtam, hogy ennek egy hal az oka, vagy mindkettőn van egy-egy bestia. Hamarosan előbukkant egy széles harcsahomlok is, azonnal láttam, hogy a korábbi estén fogott nagyobbik bajszosomhoz hasonló méretű egyeddel van dolgom. Hamar partra vittem, és igyekeztem a kipányvázással is, hogy mihamarabb visszatérhessek a másik bothoz, aminek zsinórja összecsavarodott azzal, amelyiken a harcsa küzdött. Lebogoztam, majd gyorsan kézbe vettem. Egy darabig gond nélkül tudtam tekerni, majd egyre nehezebben jött. A fejlámpám tompa fényénél láttam, hogy az egyik csutakon feszül a cucc. Hamarosan elengedte a madzag a csonkot, majd gond nélkül kitekertem a horgot, amin még bőszen fickándozott a kárász. Rejtély megoldva, a csalihal ment a hálóba, mert aranyat ér, a botot meg odatámasztottam a fához a többi mellé. Már csak egy botom volt akcióban, de a kötelek végén két bajszos is pihent.
2 óra múlt pár perccel, mikor az órámra pillantottam. Még volt pár órám hajnalig. Nem emlékszem mikor szenderültem álomba, csak az ébredésre. Kezdett világosodni, az utolsó botom érintetlenül pihent a bottartóban. Kinyújtózkodtam magam, és lassan teljesen magamhoz tértem. Legalább kicsit pihentem. A nap kezdett kiemelkedni a dombok mögül, a sugarai a túlparton lévő fák koronáira vetültek. Arra készültem, hogy bedobok pár műcsalit a csukák közé, talán elkapom a reggelizni vágyókat. Azonban míg ezen dolgoztam felordított a bennmaradt botom csengője. A bójám idegesen alámerült, majd felbukkant, és egy harcsafarok is kiemelkedett. Az eseményeket rohanás közben szemléltem. A bevágást követően a ragadozó keményen visszatelefonált, megrángatott, majd pár méter zsinórt le is húzott. Élveztem a fárasztás minden pillanatát, hiszen végig láttam mi történik, merre jár a halam. A fotógépet is előkotortam, néhány pillanatot sikerült megörökítenem. Nagyszerű élmény volt napvilág fárasztani, és az sem mellékes, hogy egy darabosabb harcsa volt az ellenfelem. Természetesen ő is partra került, majd egy kis időre a kötél végére, míg előkészítettem mindent a fotózáshoz.
A csukákat természetesen gyorsan elfelejtettem és szóltam a tógazdának, hogy hozza a mérleget, valamint szívesen venném, ha segítene a fotózásban is. A teríték neki is elnyerte a tetszését. A halak súlyát, valamint hosszát is nyilvántartásba vettük.
A napsütés nem bizonyult tartósnak, a fotózás után kevéssel már eleredt az eső és egész nap szépen csepegett. Volt még néhány csalihalam és úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt magamnak és a harcsáknak, még ráhúzok egy éjszakát. Esőben élesítettem be a botokat, még épp időben, mert a felhőknek köszönhetően pillanatok alatt sötét lett. Jóval kellemesebb volt a hőmérséklet, mint a korábbi estén. A denevérek is sűrűn cikáztak az esőcseppek és a zsinórjaim között. Néha nem túl sok sikerrel, olykor jelezte a csengő, hogy egy-egy bőregér telibe találta a madzagomat.
A korai sötétséggel megérkezett az első bajszos is. Keményen odavágott a csalinak, a botot vízig rántotta. Pillanatok alatt ott teremtem, hogy válaszoljak a kapásra. Ismét kezdetét vette egy izgalmas huzavona. Jó halba akadtam, azt már az elején éreztem. Szépen cibálta a botot, meg a féket is megrecsegtette párszor. Először arra gondoltam, hogy eltekergettem a fékcsillagot, mert a korábbi példányok nem húztak le egyszerre annyi zsinórt, aztán betudtam annak, hogy egy harcosabb halba akadtam. A közelemben is nehezen akarta megmutatni magát, verte a vizet rendesen, de végül kidugta a fejét. Szélesebbnek látszott a buksija, mint a korábbi 17-18 kilós példányok homloka. Mikor állon ragadtam, hogy a partra vigyem, akkor súlyosabbnak is tűnt. Előkaptam a mérőszalagot (mivel mérlegem nem volt), 149 centisnek bizonyult. Az már biztos volt, hogy a túra leghosszabb példánya, de csak titkon mertem remélni, hogy eléri a 20 kilót, ugyanis ez volt az egyik kitűzött célom. A mérlegeléssel reggelig kellett várnom, míg a tulaj hozza a mérlegét. A hasa tele volt rákkal, a dudorok erről árulkodtak, meg jól hallhatóan zörögtek is a páncéljaik. Kikötöttem és drukkoltam, hogy sok rákot ne öklendezzen ki, ne veszítsen sokat a súlyából.
A nagy felhajtás közepette észre sem vettem, hogy még egy botomon kapás volt. Mikor kipányváztam a halat csak akkor tűnt fel, hogy egy világítópatronos csengő a földön hever. Gyorsan kiemeltem a botot az állványból, majd igyekeztem mihamarabb felcsévélni a zsinórt, hogy összeköttetésbe kerüljek a támadóval. A szívem hevesen kalimpált, hogy vajon megakadt-e a kapás pillanatában, vagy már rég messze jár. Szerencsém volt, hamarosan megfeszült a zsinór és rángatni kezdte egy harcsa a karomat. Gyengébben védekezett, mint az előző példány, kissebnek is bizonyult. Szerencsésen partra emeltem őt is, majd az egyik bokor alá kikötöttem. Este 10 óra volt, és már két bajszos is megvolt. Kissé megszeppentem, hogy ha ilyen ütemben folytatódik, akkor éjfélre a parton lesz mind a négy felszerelés. Alig egy órával az eseményeket követően elcsattant egy újabb botom. A vízig tépte a meredeken felállított pálcát a támadó. A bevágással nem késlekedtem, de nem éreztem ellenállást. A csalihal meg volt rongyolódva, de még rendesen ficánkolt. Pillanatok alatt döntöttem: -Újrahúzom a cájgot. Hangtalanul csusszantam be a ladikkal, a bójához kapcsoltam a cuccot, majd néma csendben visszaeveztem a partra, mindezt anélkül, hogy lámpát használtam volna. Újra két boton várhattam a kapást.
Vastag köd ereszkedett a tóra éjfél körül, a sötétség kézzel tapintható volt. Bármennyire hozzászokott a szemem a sötétséghez, egy árva kukkot nem láttam. A horrorfilmbe illő sötétséggel együtt a felszín is megelevenedett. Innen is, onnan is durranásokat hallottam a távolban. A harcsák a felszínre emelkedtek. Ezzel az esélyeim is rohamosan romlottak, hogy a fenék közelében felkínált csalimra kapásom legyen. Kényelembe helyeztem magam, és onnan füleltem, amint durrognak a harik. A fülemnek oly kedves muzsika hatására álomba is szenderültem.
Hajnalban ébredtem, és meglepetten tapasztaltam a köd ritkulásával, hogy a túlparton horgászok vertek tábort a derengésben, és a bójámat támadják. Abban reménykedtek, hogy oda etettem a pontyoknak. A pofátlanságnak nincs határa. A legszebb öröm a káröröm, és én nagyon örvendtem. Ott aztán leshetik a pontyokat, meg, ha netán rádobnak a cuccomra, akkor fognak csak igazán meglepődni, mikor botostól áttekerem őket a bikaerős felszereléssel. Más esetben nem vagyok ilyen rosszmájú, de temérdek szabad hely volt a tavon, viszont nekik megtetszett a bójám, annak tudatában, hogy ott horgászom én is. Mellettem mentek el az autóval, látták mi a helyzet.
Igazán az esett még jól, mikor odaeveztem és a becsobbanó horog mellől kiemeltem a bóját, majd lassú evezőcsapásokkal távoztam.
Közben jeleztem a tógazdának is, hogy van mit mérni és fotózni ismét. Először a kisebbiket mérlegeltük, 14 kilósnak bizonyult. Volt egy kis izgalom bennem, mikor a nagyobbik került a mérőszáknak kinevezett pontyzsákba. Végtelenül megörvendtem, mikor a digitális mérleg kijelzőjén megpillantottam a 20-as számot. Habár a hasa jóval kisebb volt, a dudorok is eltűntek, amit a rákok okoztak, mégis megvolt az óhajtott súly.
Mozgalmas éjszakákban volt részem, és végre megkaptam a kárpótlást a harcsáktól. Mindenképpen szeretnék még az idén egy kis időt szentelni a bajszikra, ha idő előtt nem hűl le túlságosan a víz. Az előrejelzések sajnos lehangolóak, de én bizakodok, remélem, újra összekenhetem magam harcsanyálkával.
