Éveken át mindent megoldottam gumi nélkül, és a sellő ritka vendég volt a csónakban… mint ahogy én is ritka vendég voltam a téli hónapokban a Tiszán. Aztán eldöntöttem: meg kell tanulni gumival is. És tényleg! Az eddigi hozzáállásommal ellentétben, a jó helyre betolt gumi nedves közegben, tökéletesen megállja a helyét, sőt! Ezek a bestiák erre gerjednek csak igazán!
Sok minden történt a legutolsó, októberi beszámoló óta a Tisza tavon. Voltak nagy szelek, nagy eső vagy épp kellemes napsütés, áradás, vízeresztés, visszatöltés, lefagyás és még nagyon sok minden, de volt egy közös pontja a fenti eseményeknek: mindig, minden körülmények között érdemes volt a halat keresni.
Az elején kezdem, mikor a nagy szél és az eső volt a domináns:
Van egy közös rendezvényünk a horgászbarátaimmal, amit Suncás viccesen horgászbiennálénak nevezett el. A biennálé mint kifejezés a kétévente ismétlődő ünnepséget jelentené, de mi felrúgva az évszázados jelentéstartalmat nem kétévente egyszer, hanem évente kétszer ünnepeljük a barátságunkat egy közös horgászattal. Sajnos az utóbbi időkben sose jött össze a nagy csapat, de idén ősszel szép számban, csúcsidőben összesen kilencen vallattuk a tározót október 21. és 23.-a között.
Ahogy az lenni szokott, a hét eleji, horgász szempontból kellemes pecaidőt egy kellemetlen lehűléssel járó frontos, erősen áztató, esős péntek váltotta fel. Aztán a szombati napos, de szeles időt egy tejköddel és faggyal üdvözlő vasárnap reggel követte. Három nap, három merőben eltérő körülmény, de előre vetítem: mindközül a pénteki „legrosszabb” volt a legeredményesebb, még ha a Kánaántól messze el is maradt.
Pénteken hajnalban az eső akkor kezdett el esni mikor a kikötőből elindultunk. Két csónak, két célvíz. Bekísértük a srácokat a vizükre és egy gyorstalpaló eligazítás után - ami kitért a meder jellegére, favorit helyekre és a mivel, hová, mire érdemes kérdésekre - folytattuk is az utat a mi vizünk felé.
A srácok egy tagoltabb zárt területet, mi pedig egy nyíltabb, lapos területet céloztunk meg. Nem voltam még itt azelőtt, de bíztam a megérzésemben. A bevezető ösvény nem túl széles, de a motorizálható kenunkkal is járható. Megkönnyebbültem mikor akadálytalanul kisiklottunk egy nagyobb nyílt vízre. Rögtön a bejárat utáni első kisebb medencénél elszakadt a cérna, nem bírtuk idegekkel, megálltunk szórni a vizet. Egyszerűen bizsergett a tenyerünk az első dobásokért. Bíztunk a szerencsénkben, de helyismeret nélkül meglepetésként ért a gyorsan beeső első hal. 67cm! Egy ilyen csuka nem csak kezdésnek nagyon jó! Bár terveztem egy kis konyhapecát is, neki most szerencséje volt. Úgy éreztem lesz folytatás, miénk lesz a nap.
Aztán a folytatás helyett csend volt. Illetve a csendes eső. Tizenegy elmúlt mikor először le lehetett venni a kapucnit, ekkor állt el először. És utoljára... mint később kiderült. Nem ettünk aznap még semmit, így Pista nekiállt rendbe tenni a vércukor szintjét. Én rossz szokásomhoz híven azt a „na még hármat” dobáltam, ami lassacskán tizenhárom, majd huszonhárom lesz. Nem mondom, meglett az eredménye, mert újabb hatvan felettit emelek a kenuba, de pár perc múlva újra esni kezdett az eső, így szertefoszlott a remény, hogy legalább dél előtt normálisan megreggelizzek.
A kihagyott étkezés jutalma:
Ezután már nem engedett az eső egy pillanatra sem, a szakállamról a nyakamra, onnan a mellkasomra csorgott lassan a víz és hiába a vízhatlan ruha, menthetetlenül eláztam. Az esőkabát ujjánál minden dobásnál visszacsorgott kicsit a víz a gumírozás mellett a pulóverhez, így a két karom is elázott. És hiába a vízhatlan túrabakancs, mert mikor 10 percenként telik meg a kenu alja vízzel és órákon át lábfejig állsz a tócsában, akkor az se bírja sokáig. Szó mi szó, rommá áztam estig és a nap további részére jutó két bugyli se emelte túl magas szintre az adrenalint, a bejáratott vízen cserkelő barátoktól meg óránként kapott 66cm, 74cm, 58cm, stb.… tartalmú sms-ek pedig végképp letörik a harci kedvet, így még a fényváltás előtt kifelé vettük az irányt regenerálódni.
Bementünk még a srácokért, mert nem indult a motorjuk. A nagy rángatásba elszakadt Milán esőkabátja a hátán, a zippzár felszaladt, ronggyá van ázva szegény mire odaérünk, de lelkes, jókedvű, sok szép csukát fogott. IG-n csak poncsó volt, neki a nadrágszára vezette be a csizmájába az összes vizet. Mindegy, összességében erős napjuk volt, jogosan villog a fogsor.
Viszont Pistának egész nap nem volt szerencséje, pedig azt a 15 perc kajaidőt leszámítva végigdobálta a napot.
Úton kifelé láttunk egy erőtlen balinrablást a Kis-Tiszán, így nem mondhattam nemet mikor Pista kérte hadd dobjon rá. Jól tettük, hogy megálltunk, így változott a hagyományosan beszakadással járó „na még egy utolsó dobás” egy betlimentő hallá. Nem sokan tudnak mosolyogni egy ilyen kíméletlen nap után, de neki ez is megy:
A szállásra érve Pistán kívül mindenki úgy ki volt ázva, mint a vízi hulla, mire Pista megjegyezte: „rossz idő nincs, csak nem megfelelő ruházat”. Végignézünk egymáson és valóban. Aláöltözőig vagyunk ázva, csorog belőlünk a víz, de Pista csontszáraz. Ha rászánom egy alsó kategóriás bot árát egy ilyen profi esőruhára, akkor komfortosabb is lehetett volna a nap.
Este mindenki körbeadta a pálinkáját, a forró zuhany is jól esett, végre megreggeliztem, így másnap nem esett nehezünkre, hogy még sötétben újra vízre szálljunk.
Szombaton újabb három fő csatlakozott: Kippy és István egy bérelt csónakkal, valamit Gergő, aki Milán és IG mellé ült.
István, aki első pergetésére indult, egész jól bevásárolt. Nem rossz kezdőkészlet. Hangozatta, hogy ennyi elég is lesz, de vasárnapra természetesen beborult az elme: kérdezgette, írogatta, hogy mikkel fogtuk a halainkat és gondolatba már a horgászboltban költötte a további ezreseket.
A szombat egy napos, de szeles időt hoz. Délelőtt még tartja magát a pénteki felhőzet, ennek takarásában sikerül is pár csukát elkapni, de 11 körül kisüt a nap és megáll minden.
Az aznapi legszebbel Pista pózol, a töklevél közül csalogatta elő:
A korábbi tapasztalatokból kiindulva, amint visszavonhatatlanul szétterül a nap sárgája a vízen, rögtön felfüggesztjük a csukák kergetését, hogy szerencsét próbáljunk az élőn, ahol sajnos ungot-berket bejárva sem találjuk a halakat.
Ezen időszak egyetlen sztorija Pistához kapcsolódik, aki megszállottan ragaszkodik az egészséges táplálkozáshoz, viszont a szálláson hagyta a kanalát. A rizst meg ugye csak Ázsiában eszik kézzel, ő egy Orklával oldotta meg a kényes helyzetet:
A csukázni bent maradt srácoktól sem jöttek jó hírek, mióta a front elvonult és a nap kisütött, senki egyetlen halat sem fogott. Így telt el hat óra eseménytelenül.
Mivel kint se volt semmi és a fényváltást a csukáknak szerettük volna szentelni így elindultunk visszafelé.
A15-20km/h-s nyugati szélnél a hatosról, a szivárgón keresztül szerettünk volna a Szilas fok felé menni. A hullámok úgy nőttek, ahogy egyre jobban kifutottunk a nyílt vízre. A kenut végig a hullámra merőlegesen tartottam, de így srégen távolodtunk kissé a Szilastól. A helyzet kezdett egyre komolyabbra fordulni, de már túl voltunk az út kétharmadán, így a visszafordulást kockázatosabbnak éreztem. Mikor leestünk egy-egy komolyabb hullámról a kenu orrán zúdult be a víz. A motor hátra húzza a súlypontot és emiatt a lábam alatt gyűlt az összes víz. Ez okból Pista nem fért hozzá, és bár már bokáig ért a víz, veszettül koncentráltam a vezetésre, odanyúlni se mertem a szapolyért, nehogy kibillenjünk az egyensúlyból. Másrészt, pedig ha túl sok gyűlik össze az aljában, nehezen manőverezhetővé és nagyon borulékonnyá válik a kenu, az sem jó. Tudtam mit akarok: túlmenni a Szilas fokon, kiszemelni két kisebb hullámot, nagy gázzal megfordulni, hogy a következő tarajos hullám már 180°-kal elfordulva találjon minket. Másodpercek múlva - mikor a távolság már éppen megfelelőnek tűnt - csak a kedvező hullámot vártam és kisvártatva meg is kaptam: a motor koppanásig balra, nagy gáz, egy hullám oldalról, megússzuk, másik már nagyobb, de jobb szögből kapjuk, billenünk, de felsőtesttel ellen tartunk így sikerült stabilan tartani a keskeny hajótestet. Érkezik a tarajos, de már kedvező szögben vagyunk. Kiemeli a kenu farát, siklunk a Szilas felé, majd egy másodperccel később leáll a motor… a benzin elfogyott. Gyorsan felkaptuk az evezőt, de innen már sokkal egyszerűbb volt a hátszéllel a gyékény áldásos takarásába húzódni. Átfutott az agyamon, mi történik, ha kicsivel hamarabb fogy el a nafta… Rajtam a sok réteg ruha, alattam a kotrás. Azon kevés kotrás egyike, ahol tényleg látszik a munka. A kenuba légtartály nincs, minden műcsalis dobozom kinyitva… na és persze az élet…
Mikor beszélgetések során kiderül hogy nem tudok úszni, mindig elcsapom a viccel: „ha tudnék úszni, nem kéne csónak.”
De ez most tényleg meleg volt. A mellény meg előttem az ülésdeszka alatt, jól körbepakolva, mert ugye kötelező tartozék, csak hát kényelmetlen…
Tanulságos volt.
Végül is szerencsésen megúszva a kalandot a fényváltás hozott még pár halat, a támolygóké volt a főszerep, aztán este élménybeszámoló a szálláson, a szokásos tapasztalat és pálinkacsere majd rápihentünk az utolsó napra.
Vasárnapra Suncás és Balázs is megérkezett friss, pihent csapatként és a nap végére le is aláztak mindenkit. Reggelre fagyott és emellé tejköd várt a vízen. GPS-szel is nehezen tettük túl magunkat még sötétben a nyílt vízen és ha kacsázva is, de sikerült. Ahogy említettem Suncásék pirítottak, IG-ék csipegettek, Pista szedegetett és meg csak voltam a csónakban, mint akit odatettek. Vasárnapra már borzasztóan fáradtnak éreztem magam. Dekoncentráltan és kissé szkeptikusan, inkább gépiesen, mint meggyőződéssel dobáltam végig a napot. Este már a saját ágyamba feküdve és átgondolva az egész hétvégét arra jutottam, hogy iszonyat megterhelő egy három napos intenzív pergetés és hiába a sok egy nap és félnap, erre gyúrni kell. Az utolsó napon egyértelműen azért nem tudtam halat fogni, mert fizikailag és fejben is elkészültem. Le a kalappal a több napos pergetőversenyek résztvevői előtt, akik az edzéssel és a versenynapokkal együtt akár három-négy napon át is maximális koncentrációt tudnak produkálni.
Így alakult végül a három nap, lehetett volna halasabb is, de újabb kosár tapasztalat gyűlt össze, amit halakra lehet váltani a következő alkalmakkor.
November. Egyik kedvenc időszakom ez, így kínzóan sokat, majdnem másfél hetet kellett várni a következő pecáig, akkor is csak egy félnap jutott.
A munkahelyemen évente kétszer érkeznek a vérellátó szolgálattól és egy kis vérért cserébe, 11-kor le is lehet lépni. Számomra ez az alkalom egyet jelent a pecával, de sajnos már hagyományosan egy gányolás követi. Gyakorlatilag nem volt még olyan „véradós peca” ami jól sikerült volna, sőt általában benne vannak az év három legrosszabbul sikerült pergetéseiben. Persze egyszer meg kell szakítani a sorozatot, így bízik az ember.
Fél kettőre beértem a kedvenc vizemre és a rám váró bő három óra peca már előre nagyon boldoggá tett. Ritkán jövök egyedül, pedig szeretek így kint lenni. Megnyugtató.
Nem vagyok nagy barátja a szeles pecáknak, de ezúttal az erős nyugati szél sem zavart, sőt ki is használtam, mert a könnyű súlyt rövid pórázra engedve kedvező tempóban és a megfelelő irányba sodort végig a kiszemelt területen, így alaposan és hatékonyan meg tudtam dobálni minden csücsköt és töklevelest, amit szerettem volna.
Ennek eredménye az első bő órában nulla, így van idő a vízimadarakat figyelni. Ilyenkor, mikor a szél a medret is felkavarja, a szárcsák vámolják a vizet. Nem mintha zavarnának, inkább én vagyok az aki nem illik az idilli összképbe, de ilyenkor, mikor a szél keltette áramlatok megmozgatják az iszapot, inkább az ilyenkor előforduló rovarokat és puhatestűeket szürcsölik és nem azokat a most apró halakat amiket pár év múlva majd ki szeretnék fogni.
Miközben ezen elmélkedek egy sekélyebb placcot célzok meg a saját készítésű és mostanában igencsak eredményesen használt wobbleremmel. Magasra tartott spiccel kurblizok, mikor megálljt parancsol egy nyúlánk csuka. A víz ahol leütötte a kétrészes fahalamat nem volt mélyebb 40 centinél, így rögtön láthattam a méreteit. Nyúlánk, hosszú test, 70 felettire saccoltam, de az erő az messze nem az volt amit vártam. Egy haragosabb kirohanás után elfeküdt egy töklevélen és ott is maradt amíg a nagy szélben odakínlódtam magam, hogy beemelhessem a csónakba. A matracról jócskán lelógott, elővettem a centit, 76-ot mértem faroktőig.
A történet időpontjában a vízeresztés elején vagyunk, de bő 20cm hiányzik már. Ide is éppen az utolsó könnyen járható napon jövök. A víz már csak 7 fokos, így az első órában a mélyebb részeket erőltettem, lehet hiba volt. A szél miatt azt gondoltam nem melegszik fel a sekély víz annyira, hogy kiálljon rá a kishal. Tavaly, napsütésben, 8 fokos volt a víz mikor szintén sekély vízben felszínen rabló csukákat találtam.
A különbség, ami miatt ezúttal a mélyebb vízre tettem le a voksomat az, hogy a tavalyi hely szélárnyékban volt, ahol az erős napsütés felmelegíthette a sekély tükörvizet, amin aztán a kishalak összegyűltek, majd természetszerűleg követték őket a csukák is.
Akkor az ilyen jellegű hely volt a nyerő, a kép készítése után nem sokkal sütött ki a nap, felmelegítve a sekély részeket:
Akkor többet is fogtunk, ezúttal csak ez az egy esett be, így még nem merem evidenciának elkönyvelni, hogy ilyen hőfoknál még (áprilisban már) kint állnak a csukák a sekélyben, de azért esélyes.
Szóval miután beesett ez a 76-os a sekély vízből, átfésültem alaposabban a hasonló jellegű területeket is, de aznapra csak egy halat rendelt nekem a sors. Minden esetre fontos pillanat volt ez, mert egy régóta tartó rossz sorozatot szakított meg.
Ez után két feledhető horgászat következett. Az elsőn gumiruhát húztunk és ég a zsír felkiáltással bekínoztuk magunkat egy zárt vízre Lacival. A horgásztriatlon, egy tipikus Tisza-tavi őszi sport: evezés, iszapbirkózás és peca. Ugyan elcsíptünk két kisebbet a beszűkült élettérben, de az eredmény nem volt arányban a ráfordított energiával. Ettől függetlenül ezt a stílust is lehet élvezni.
A másik alkalom egy megabetlire sikerült, de itt a hit volt az, ami hiányzott. Tanulságos nap volt:
kora hajnalban, derengésre értünk édesapámmal a Fűzfás morotvára, de így se sikerült elsőnek érkezni. Már két csónakból vallatták a „mélyebb” (50-60 centis) részeket, mi a tuskók között a sekélyebben kezdtünk. Mire két óra alatt meguntuk a semmit, már tíznél is több csónak volt körülöttünk. Nem szeretem a tömegpecát, így továbbálltunk a Lapos morotva irányába, arra még csak pár csónak lézengett. 585 volt ekkor a vízállás Kisköre felsőn.
A víz amúgy már nagyon sekély ilyenkor, a régi iszapos medrekbe az említett 50-60 cm, de a kemény laposokon már karcolt a csónak alja. A hatos zsilip betonküszöbén is koppan a mélyen hagyott motor.
Pár napja már a szélcsend volt a jellemző a környékre, de a víz így is nagyon zavaros volt, talán a többszázezer vízimadár éjszakai munkája folytán, nem tudom. Nem bíztam benne hogy ebbe meg lehet találni a halakat, a kút tiszta holtágakhoz vagyok szokva. A Lapos morotva se nyerte el a tetszésemet, ugyan ez a kép fogadott ott is. Gondoltuk majd a Szilas mélyebb részein hátha, aztán ott is csalódni kellett. Végezetül a Borzanaton kötöttünk ki, de itt is a kávéban kellett horgászni.
Legalább a táj kárpótolt minket, abba sose kell csalódni. Ettől függetlenül sajnáltam apámat, aki csak párszor jut le velem a tározóra.
Persze becsületből mindenhol dobáltunk, de a lélek nagyon hiányzott minden mozdulatból. Teljesen tanácstalan voltam. Az élő még 15cm-nél is kevesebb átlátszósággal rendelkezett, de jobb híján elindultunk visszafelé, hátha majd a gumival. A VI-os öblítő kis szivárgója ilyenkor már nem járható, arra felé a kotrás sajnos semmit sem ért. Vissza a nagy körön, a Laposon keresztül. Itt elkövettük azt a hibát, hogy nem akartunk megállni, hogy mi legyünk a19. csónak egy focipályányi területen, egyrészt mert nem szeretünk így pecázni, másrészt mert nem jutott eszünkbe a mondás: ahol a büdös, ott a meleg.
Ahol egy Tisza-tavi, vadvízhez és nyugalomhoz szokott horgász hajlandó egy kockató népsűrűségét elviselni, ott mindig történik valami, de mi nem álltunk be a sorba. Aztán az esti szokásos körtelefon után kiderült, hogy kár volt, mert csukákat és süllőket is szépen fogtak a horgászok, mi meg végül is betlizünk egy nagyot.
Így telt el a november, csendesen, az átlagostól szerényebb eredményekkel. Tavaly megfogadtam, hogy idén több energiát teszek a gumizás elsajátításába, így a december 4-i peca, már az alvízen talált Zimány Feri mellett.
Tőle jobb mentort nem igazán tudok elképzelni. Minden eddigi közös pecánkon tanultam valamit és a sok szép hal mellett rengeteg hasznos információval gazdagodtam. Tudom, még nagyon hosszú az út, hogy elengedett kézzel is stabilan pecázzam ezt a stílust, de jócskán letisztult a kép a miértek és a hogyanok kapcsán is.
A kemény éjszakai fagyok miatt nem kezdtünk túl korán, de még így is sokat babráltunk a befagyott gyűrűkkel. Egy, az én szememnek jellegtelen részen álltunk meg és kezdtük el a horgászatot. Gyorsan elmagyarázta Feri, hogy néz ki a meder és meglepetésemre, elsőre sikerült a megfelelő méretű súlyt választanom. Tüzetesen, szinte centinként vizsgáltuk át a medret, majd kötöttünk lejjebb egy dobástávval, hogy újra kezdjük a dolgot. Pontosan ez a helyismeret és önbizalom hiányzik belőlem, mikor tapasztalt pár nélkül indulok gumizni. A legfontosabb: tudni, hogy ott van valahol a hal és addig finomítani a részleteket, amíg be nem indul a verkli. Már vagy két órája húzzuk, a negyedik lekötésnél járunk, mikor Feri akaszt egy jobbat. Megvannak!
Pár perc telik el, újabb erőteljes akasztás, a gyors bot karikába, jó hal küzd a zsinór másik végén. A gépért nyúlok, de mire beállítom, lemarad. Csalódottak vagyunk mindketten, de emellett bizakodóak is, mert megtaláltuk… khm… Feri megtalálta őket.
Éppen azzal a problémával küzdök, hogy ha nagy szögben a part felé dobok, akkor az oda való súllyal, a törés után nem érek medret, ami meg a törés után is jó, azzal meg szántok a szélében, mikor Feri ad egy jó ötletet. Kötök egy túlsúlyozott drop shot előkét, amivel az előzőeknél sokkal alaposabban meg tudom horgászni a teljes szakaszt. Megmondja a színt is mit tegyek fel, így esett a választás egy világos színű ezüstflitteres nyúlánk formájú gumihalra.
A dobásaim egészen a szélébe érkeznek, onnan léptetek befelé. Egy-két orsófordulat, majd megállok, megrezegtetem a spiccet, hogy a pálcaólom dőlését kihasználva fel-le ugráljon a halam. Aztán a törést elérve, pillanatok múlva már pár méterrel lejjebb, újra megérzem a medret és folytatatom tovább annak a vallatását is. Érzem hogy ez így jó lesz. Hatodikat vagy hetediket dobom, újra a szélébe, de nem ül be az ólom. Gondolom akadóra dobtam , óvatosan beleemelek spiccel. Az akadó alig érezhetően, de visszarúg. Bizonytalan vagyok, de ösztönből odaütök neki. Halam van, nem is rossz, elindul a folyásnak fölfelé. Süllőhöz és a három fokos vízhez képest komolyan makacsol. Feri bíztat, hogy emeljek rajta. Úgy teszek. Higgadtan fárasztok, de mikor feltűnik az opálos vízben az a hatalmas ezüst test, elfog a rémület, mi lesz ha most hibázok?
Átgondolom a lehetőségeket, kézzel kell kiemelni. Még kétszer kirohan, de már sokkal erőtlenebbül. Az egész talán két perc volt, de hosszabbnak tűnt.
Óvatosan a kopoltyúja alá nyúlok, mikor stabilan fogom, a botot leteszem, hogy a hasa alatt is rátarthassak.
Hat felé saccoljuk és a mérleg mondja ki a pontosat: 6,66kg. Farokúszóval együtt 80cm.
Elképesztően szép hal, nagyon szerencsésnek érzem magam.
Készít Feri pár képet, majd vízbe teszem a halat, élesztgetni kell. Ez a rész sokkal tovább tart, mint a fárasztás, a kezem ledermed a hideg vízben, Feri átveszi. Ő is úsztatja egy kicsit, majd visszakérem, hogy az elengedés élményét én élhessem át. Mikor aztán stabilan áll, elengedem és a halam méltóságteljes mozdulatokkal visszatér oda ahova az ilyen halak valók.
Nem tudok betelni az élménnyel, határtalan az öröm.
Persze az élet nem áll meg, folytatjuk a pecát, közben még mindig a süllő jár az eszemben, hogy milyen csábítóan táncoltattam a gumihalamat, mennyire odafigyeltem, hogy jól legyen súlyozva, hogy jó legyen a tempó, erre mindez okafogyottá vált, ahogy gyakorlatilag szájba dobtam a halat. Jó lenne elmondani, hogy a tökéletesre fejlesztett technika segített hozzá ehhez a gyönyörű süllőhöz, de ezúttal a malac és a tökéletes helyválasztás hozta meg a gyümölcsét. A malac „érdemét” én könyvelhetem el, minden mást pedig Feri. Ezúton is köszönöm.
És ahogy mondtam, az élet megy tovább. Kereken négy óra múlva, de csak 4-5 méterrel a nagy süllős hely alatt, már egy cseburaska fej mögé akasztott 10 centis, neonzöld színű Berkley Flex Cutt shad-del horgászok, amivel egy nyolcas körüli nagyon erős folyóvízi csukát akasztok. A 12-es fonott elé 30-as fluorocarbon előke van kötve, és bár a horog jó helyen van, de a szívroham kerülget, ahogy látom, amint többször végigszalad a zsinór a szája szélén.
Emiatt siettetem a kiemelést, ez lett a vesztem. Nem vagyok a folyóvízhez szokva, a 4-16g-os bot sem arra való, hogy ilyen vízhozamnál egy ekkora halat kényem-kedvem szerint terelgessek. Ezen tények tekintetében is amatőr hibákat követek el. Először is ráfogok a zsinórra, úgy próbálom a csónakhoz közelebb húzni a halat. Majd amikor látom, hogy megadóan közeledik, ráfejelek még egy második hibát is: leteszem a botot. Ahogy a halhoz érek, felrobban a víz, tartanom kell a zsinórt, hogy a botot ne fordítsa a vízbe és mire a pálcáért kapok, hogy elengedhessem a zsinórt már késő. Pontosan nem tudom, hogy tépett meg, a csónak aljához húzta a zsinórt, vagy a fonott fagyott-e le a gyűrűkhöz, a tényen nem változtat: elengedtem a halat, sajnos egy oda nem illő piercing-gel a szája szélén. Remélem kiveri magából.
Ahogy ilyen helyzetben jobb híján mondani szokás: „legalább a fárasztás élménye megvolt”.
De van még ugyan ebből a típusból a dobozban, újat kötök, közben búsulok és átkozom a butaságomat. Az önmarcangolásból felocsúdva, kisvártatva egy újabb csukát ütök, jóval szerényebb kivitelben, nem is okoz problémát a kivétele. „Jól van, legalább EZT a méretet ügyesen megoldottad”, jegyzem meg magamban, magamról, rosszmájúan.
Savanyú a narancs, na.
Gyorsan bukik a nap, egy ideje már újra fagy a gyűrű, útban a kikötő felé még egy helyet megvallatunk, ahonnan akciógólt lövök és végre nem csak malacból, de mutatvány közben is akasztok egy süllőt. Alig éri el a 25 centit, a 10cm-es gumihal érthetetlen módon, de ólomfejig eltűnt a szájában.
A nap folyamán azért mindkettőnken voltak kapásaink, Ferinek több, nekem kevesebb. Feri végig a mederben horgászott, nekem a szélvíz adta a halakat. Szuper peca volt!
Sokan rákérdeztek, (horgászok és laikusok is) miért engedek vissza egy ekkora halat?
A válasz többrétű:
1. Gyönyörű volt, megsajnáltam. Ehhez nem kell kommentár.
2. Ha csak a tepsibe való hús a cél, akkor javaslom: három darab kétkilósból nagyságrendekkel több van a vizeinkben, mint az ilyenekből. Gyűjtsük azokat!
3. Nagy hasú, gyanítom ikrás egyed volt. Otthoni számolgatás után a következő eredményre jutottam: A szakirodalom kb. százötvenezres ikraszámot mond testtömeg kilogrammonként. Nem tudom egyenes arányban növekszik-e ez a szám ekkora méretig, de ha ezt megszorzom 6,66 helyett csak hattal, akkor is 900.000-es ikraszámot kapunk! Állítólag a süllő ivadékok 3%-a éri el az ivarérett kort. Ez 27.000db szaporodni képes süllőt jelent. Ennyit egy egész élet alatt se fogok ki. Jut a kormoránoknak is, hogy fulladnának bele. Jah, és még egyszer: ez az ivarérett mennyiség. Ami szaporodni fog. Érdemes ezt a számot elmorzsolni párszor a fogunk között.
4. Ha nem így állnék hozzá a környezetemhez, sok embert, köztük Ferit se ismerhettem volna meg és hosszú évek múlva TALÁN foghattam volna saját kútfőből, a saját tapasztalataim alapján egy ilyen halat. TALÁN…
Hát ezért ment vissza. Még karácsony előtt is.
