A küszívás minden évben tartogat néhány jó pecát, feltéve, ha az ember éppen abban a pár napban éppen a megfelelő helyen fog pergetőbotot. Már június elejétől érdemes figyelni a sneciket, hallgatózni éjszaka és ahol csoportosulni látszódnak, rájuk nézni, akár napi rendszerességgel. Persze az időzítésben jól jöhet egy baráti "füles" is, de sokkal nagyobb élmény, ha magunk fedezzük fel a nyerő helyeket.
A legutóbbi küszíváskor is figyeltem a fűzfagyökérrel borított partokat, ugyanis előszeretettel ívnak ezekre a szakállszarű, sűrű légzőgyökerekre. Ha ilyet találunk, előbb-utóbb biztosan lesz rajta küszívás. Ezúttal azonban hetekig nem sikerült az apróhalak nyomára bukkannom. Persze, mert a snecik az utolsó pillanatban módosították a buli helyszínét, de nekem elfelejtettek meghívót küldeni!
Már épp indultam hazafelé egy éjszakába nyúlt horgászat után, szinte teljesen véletlenül kanyarodtam egy part menti sóderzátony felé, és csodák-csodája, a küszök felhőkben álltak a tíz centis vízben, ügyet sem vetve a kőhajításnyi távolságra levő fűzgyökeres partra. Ezeknek elment az eszük...
Lekapcsoltam a fejlámpám és csendben hallgatóztam. Ahogyan a szemem lassan hozzászokott a sötéthez, a holdvilágnál látni véltem, ahogy a bokáig érő víz szép lassan elkezd púposodni, majd a púp centiről-centire közelebb kerül a küszök legnagyobb sűrűségéhez, majd egy hatalmas robbanás kíséretében megfordul és visszahúz a mélybe.
Itt vannak a süllők! - gondoltam, miközben a megfelelő csalit keresgéltem a dobozban. Küszíváson kétféle csali működik jól: az egyik a minnow-forma, azaz a snecik testarányához leginkább közel álló nyújtott alak. Nálam ez a típus főleg a nappali küszívásokon vált be, amikor is a ragadozók a szemükkel is érzékelik a zsákmányt, és agyuk rá van állva a kulcsingerre. Ami kicsit is eltér a milliószámra hemzsegő küszök méretétől és formájától, arra egyszerűen bagóznak.
Fényváltáskor és éjszaka azonban fordul a kocka, a ragadozóknak ilyenkor már sokkal inkább az oldalvonalukra kell hagyatkozniuk, így előkerülhetnek az erős vibrációval rendelkező, esetleg testesebb csalik, de elég eredményesek ilyenkor a topwater, azaz felszíni csalik: popperek, walk the dogok stb. A lényeg, hogy a rezgésével, locsogásával kitűnjön ilyenkor a csalink a rengeteg küsz közül!
Popperrel kezdtem én is. Húztam, locsontottam, hosszabb szüneteket is hagytam, de az eredmény elmaradt. Az előbbi víztolós-fröcsögverablós akció azonban percenként megismétlődött gyakorlatilag a botspiccem alatt, sőt, többször láttam is a holdfényben, ahogy jön a hal a popperem után, de mégis inkább a küszök közé robbantott.
Kezdtem bepöccenni, fáradt is voltam, így a sokadik ilyen eset után minden-mindegy alapon leguggoltam, rátettem az ujjam a fejlámpám gombjára és amikor újra közeledett a hal - a háta szinte kilógott a vízből - egy gombnyomással rákapcsoltam a Petzl reflektort. Persze abban a pillanatban egy hatalmas rúgással fordult vissza a mélybe, de a pillanat töredéke ahhoz elegendő volt, hogy kiszúrjam bronzos testét.
Márnák ezek, b....a meg!
Ezért nem mozdult rá a víztetőn húzott popperre, hiába tízcentis csak a víz, a márna az alsó állású szájával a felszínről nem tudja leszedni a küszt, csak akkor tud a szájába kerülni, ha "ráúszik". Gyors csalicsere: pici, de jól verető plasztik, húzom, kopog a sóderen a jigfej, a harmadik dobásra ki is követi a márna. Picit lassítok, ráúszik, rádurrant, és már visít is a fék. Ezt a csatát megnyertük. Szűk fél óra alatt fogok még hármat ugyanezzel a módszerrel, majd indulás haza, hogy 2 óra alvás után hajnalban újra itt legyek, hátha a balinok is tiszteletüket teszik.
A hajnal itt is talál, még sötétben szerelem össze a botot, de már hallom a durrogó rablásokat. Ezek már balinok lesznek, bízom benne, hogy azok, így újra a popperrel kezdek.
Az első néhány dobás eredménytelen, már azon agyalok, hogy milyen csalit tegyek fel, amikor egy nagy burványban eltűnik a csalim és felvisít a fék. Folyásnak felfelé indul el, komótosan, de keményen, kissé rá is fogok a dobra. Gyanús ez a viselkedés és gyanúm pár perc múlva be is igazolódik: szép domolykót húzok ki a bokáig érő vízben a sóderpúpok közt. Ritka vendég a popperen, néhány fotó után vissza is engedem.
Közben újra durranósakat rabol a márna tőlem három méterre, már világos van, szabad szemmel is tisztán kivehető, hogy márna az, olyan közel jön párpercenként, hogy kicsit nyújtózkodva fejbe tudnám kólintani a botspiccel. Ha messzebb állnék, meg mernék esküdni rá, hogy balin vagy süllő.
A következő dobásra rögtön van jelentkező, de elvéti párszor a csalit és visszafordul. Jópár dobásnak kell lennie, hogy újra próbálkozzon (legalábbis én meg vagyok róla győződve, hogy ugyanaz a hal), de ezuttal sikeres az akció. Újabb fárasztás, ezúttal tényleg balin a tettes.
Cserélgetem a csalikat, hal halat követ, felváltva balinok és domolykók. Ahogy a napsugarak egyre nagyobb szögben érik a vizet, úgy lesznek a víz alatti látási viszonyok is egyre jobbak és úgy vesztik el a halak az érdeklődésüket a popper iránt. Először egy ducibb crankbait-re váltok, azzal újabb balint sikerül becsapnom, majd váltok a küszökre jobban hasonlító Koole Minnow-ra. Ezt újra eszik, naná.
Kezd melegedni, a szemembe süt a nap is, a rablások is alábbhagynak - ideje pakolni, ha sietek, reggelire pont hazaérek. Már húzom szét a botot, amikor újabb rablás jelentkezik a térdig érő vízből, pár méterre onnan, ahol az előbb álltam.
"Öt dobás. Ha öt dobásból nem fogom meg, indulok haza." - egyezkedek magammal. Már teljesen világos van, így visszaakasztom a klasszikus küszformát a kapocsba, másban most nem bízom. Vagy huszonöt dobásnak kellett eltelnie (elfelejtettem hazaindulni), mire belekapaszkodik valaki, aki - legnagyobb meglepetésemre - egy nem nagy, de jóképű csuka. Még szerencse, hogy csak a szája szélével fogta meg a csalit. Néhány fotó, és újra elindulok haza. Aznap már negyedszer, pedig még csak reggel 8 van...
Pár napig még arattam a pályán, de egyre nehezebb volt otthon elszámolnom azzal, hogy minden este nyolc körül eltűnök és másnap délelőtt jövök csak haza. Nehéz élet a horgászélet!
