Alig két éve, hogy az ultralight pergetés és ezzel egyidőben a patakpeca szerelmese lettem. Temérdek szakirodalmat és beszámolót átolvastam, hogy minél ügyesebb és sikeresebb horgászává váljak az aprócska vízfolyásoknak, de be kellett látnom, ez így nem működik, bizony mindent a magam bőrén kell megtanulnom. Abban bízok, miközben írom ezt az összefoglalót, hogy majd Te, kedves Olvasó, a magad hasznára tudod fordítani a történteket, tanulsz az én hibáimból, sikereimből.
Március közepe van, korai indulásunkkor mindössze 2°C, mégis úgy érzem, tavaszodik. Nehéz megítélni, hiszen igazán komoly tél sem volt, de megváltozott a hajnali levegő illata és az első patakparti virágok megjelenése is arra enged következtetni, ez bizony a tavasz kezdete. Egy kedves barátommal, Gáborral indulunk idei első közös dobálásunkra egy dél-dunántúli patakra. Célunk, két aprócska település közötti szakasz meghorgászása, busszal megyünk, busszal jövünk. Miközben zötykölődve robogunk a célállomás felé, már azon gondolkodok, vajon mit tartogathat ez a nap. Leginkább domolykóra számítok, de sok fajta hal lapul a hullámzó vízfelszín alatt, akár még harcsa is akadhat.
Megérkezünk, leszállunk. Szemlátomást a helyi népek érdekesnek találnak minket fekete tokba csomagolt pálcáinkkal, többen is figyelnek a házak elől. Egy idős hölgy ténfereg elénk és kérdezi is, kit szeretnénk lelőni, de megnyugtatjuk, mi horgászni jöttünk. A reakció egy halk kuncogás mellett annyi: „Karasóban nincsenek halak”. Miközben utunkra bocsájt minket öreganyánk abban reménykedünk, alaposan rácáfolhatunk erre az állításra.
Végre elérjük a falu határában suhanó patak partját. A vízállás tökéletes, a hídlábi mérce 72 cm -t mutat. A víz elég zavaros, alig látni le néhány centit. Szerelünk is gyorsan mindketten, veszem hát ki a 2-10 grammos lágy pergető pálcámat a tokjából, majd az apró DAM orsót csatlakoztatom hozzá. Az orsó dobján 16 -os barna monofil, amit megtoldok nagyjából 70 cm 20 -as fluorocarbonnal uni – knot csomót alkalmazva, ezzel is készülve a pataki terepre. Sajnos a rengeteg természetes akadó, hínár, sás és egyébb behajló növényzet mellett gyakran találkozhat damilunk hulladékkal is, így nem árt ha egy strapabíró fluorocarbon előkét kötünk még annak ellenére is, hogy a zavaros vízben amúgy nem lenne szükségünk erre a láthatatlan előtétre. A szákot aplikálom össze még septiben, ami esetemben (tudom meglepő módon) egy több mint 2m -es teleszkópos nyél végébe csavart kerekded merítőfejet jelent. Ami a szákolást illeti, egy pici, teleszkópos nyelű szák elegendő lenne, és könnyebb is lenne a szálítása összecsukva az oldalamon, de higyjétek el, sokszor menekült már meg csalim a gyökerek és a víz alatt betokosodott szemeteszsákok közül, amikor a hosszú nyél segítségével vagy kimozdíthattam az akadót, vagy a leakadt csali horgát a szákba akasztva kitéphettem azt a rabságból. A damillal nem bírta volna a terhelést, és az oda nem illő szák nélkül elvesztettem volna a csalim. További előnyös tulajdonsága ennek a merítőfejnek, hogy bevonatos az anyaga, így a csali nem tud a szövetébe akadni, még akkor sem, ha egy termetesebb hal eszeveszetten dörgöli a fejét a hálóba horoggal együtt.
Készen áll minden az indulásra, már csak csalit kell kapcsolni a fluorocarbonhoz palomar csomóval rögzített 00 –ás gyorskapocsba. Remek alkalom ez a mai, hogy kipróbáljam a nemrégiben beszerzett Dorado woblerjeimet, legalábbis azok közül néhányat. Felszíni, illetve felszín közeli horgászatról szó sem lehet az alig 10°C –os vízben, így a különböző bogárutánzatok egyenlőre kiesnek a választékomból, bár meg kell jegyeznem, alig várom, hogy kipróbálhassam a Beetle-t, biztos vagyok benne, hogy ez lesz a nyár bomba slágere.
A túlságosan mélyre törő, feneket karcoló típusokat is mellőzöm, hiszen patakhoz képest mély a víz, de a 70 centi mégsem mondható igazán mélynek, ezért az UL -es dobozkámban magammal hozott 3.5 cm -es Blagiereket is egy külön tartóba pakolom, és csak az Alaska típusból hagyok kézalatt, süllyedő és felúszó verzióból egyaránt van pár színvariációm.
Úgy gondolom, a sáros vízben egy világos, jobban látható modell jól fog muzsikálni. Próbálok ügyelni arra is, hogy a csalit a célhalak táplálékához hangoljam, hiszen az évnek ebben a korai szakaszában a patak ragadozóinak táplálékai legfőbbképpen az apró ivadékok, így nem egy fantázia szint, hanem egy perch, azaz sügér mintázatú modelt húzok a kapocsba.
Neki is kezdünk, serényen dobálunk. Megállunk minden helyen, ahol egy kicsit meglassulni látszik a víz, de semmi moccanás. Azt gyanítom, a szombatnak megvolt a kártékony hatása, valószínűleg tegnap a falubeli népek már összecsobogták ezt a szakaszt dugós készségeikkel, ezért pár száz métert lejjebb sétálunk folyásirányban. A patak kissebb kanyart vesz, majd ki is szélesedik kicsit, így itt „muszáj megállni”, már dobom is a csalit. Bevontatás közben fejrázós kapással jelentkezik az első falánk ragadozó. Meg is lepődök, hiszen ebben a hideg vízben nem szoktam ilyen intenzív kapással találkozni. Az akasztás után nemsokkal már egy apró domolykó pacsolt előttem, majd egy gyors horogszabadítást követően úszott is tovább.
Haladunk is tovább, de nem sikerül kapást kicsikarnom. Úgy érzem, valamit nem jól csinálok, hiszen szisztematikusan próbálom mindig ugyan úgy vontatni a csalit. Talán változtatnom kellene valamit? Éppen ezen gondolkodok, mikor cimborám botját erősen bólogatni látom, és már megyek is a szákkal segíteni. Gábornak egy igen szép domit sikerült horogra csalnia egy ezüstös Tiny -vel.
Miközben a horgot szabadítjuk, rögtön kérdezem is, mi lehett a fogás titka. Próbálnám kideríteni milyen volt a csalivezetés sebessége, vagy azt, merről érkezett koppintás, de sajnos Gábort is váratlanul érte a kapás, éppen mikor az órája tartó eseménytelenségben elbámészkodott egy keveset. Nincs mit tenni, visszatérek a gondolataimhoz, átgondolom mit lenne érdemes változtatni. A csali színében bízok, hiszen a pajtásom domija is egy világos modellt mart el, így egyenlőre csalit nem cserélek, viszont elkezdek a patak közepének és a túlpartnak dobálni. Eddig notórikusan az alámosott part alatt húztam a csalit, ugyanis ezek azok a helyek, ahol télen, hideg vízben szívesen megállnak a halak, hiszen jószerivel itt a sodrás is mérsékeltebb és éppen ennek következtében a táplálékul szolgáló ivadékok is ezen a területen közlekedhetnek gyakrabban. Lehet már a víz alatt sincs tél? Lehetséges volna, hogy ez a pár fok emelkedés kimozdította volna őket a part alól? Dobom is a következőt keresztbe a tulsó part szélébe, majd nagyon lassú tekeréssel keresztük húzom a patak teljes szélességében és láss csodát alig indítom a bevontatást, már érzek is egy koppintást, de sajnos nem akad. Visszadobok ugyan oda és ismét lassan csévélni kezdek. Az apró orsón egy körbetekerés 3-4 másodpercig is eltart, néha aprót belepöccintek spiccel a csali intenzíven verető mozgásába, próbálom egy kishal rendszertelen mozgását utánozni. Amint az előző rávágás helyén újra keresztülhúzom rá is nehezkedik valami, de ezúttal semmi fejrázás. A téli domik nagyobb példányaira jellemző, hogy lomhán vontatják magukat mindenféle fickándozás nélkül, majd hirtelen letörnek a mélybe, vagy a partszéli dzsindzsásba, ezzel nem kis fejtörést okozva. Szorítok a féken, hiszen a lágy bot és a rugalmas monofil mellé nem igényel féket a fárasztás, nem szeretném, hogy beugorjon egy akadóba az első normális halam. Hamar székba is terelem a jószágot, majd egy fotót követően szákból engedem szabadon a meredek part mentén.
Gábor barátom is küzd eközben, egy újabb 28 cm -es törőt segít partra, majd ereszt szabadon, aztán tovább sétálunk. Hamarosan egy hídhoz érkezünk, ami optimális helynek tűnik egy kiadós reggelihez. Előkerül két szál hazai füstöltkolbász, friss fehérkenyér, hagyma, és némi csípőspaprika is, majd 20 percet katonázgatunk, majd öblítünk és indulunk tovább. Rövid időn belül érkezünk egy befolyóhoz, ahol egy nagy vízhozamú patak torkolik. A ristálytiszta hideg víz zubog a patakba, jelentős vízhozamának köszönhetően mintegy megtisztítva a patak vizét. Javulnak odalent a látási viszonyok, 20 - 30 centit lelátni, jön is rögtön az ötlet, csalit kellene cserélni. Felrakok egy fekete alaszkát, abból is a felúszót verziót választom, hiszen a terep egyre nehezedik, így a bokrok alá könnyebb a felszínen beúsztatni a csalimat.
Az első dobást követő behúzás alatt több koppintást is érzek, de nem akad semmi. A következő dobást követően a csalit a víz közepéről kezdem bevontatni, és amint lehúzom, vízközt érkezik a kapás. Egy újabb szép domi a horgon.
Nagyon lelkesedünk mindketten, érezzük van még hal a pályán. Minden lehetséges helyet megdobálunk, tesztelgetjük, vajon merre lehetnek. Nem meglepő módon, a belassult szakaszokon érkezik a legtöbb kapás, viszont szinte mindenhol akad valami nekem, ha mást nem, néhány odakoppintást sikerül kapnom. Egy ígéretes helyen sem töltök el sok időt, 5-6 dobásból kiderül, áll -e hal a pályán, nagyon érzem, ennek a csalinak nem tudnak ellenálni. Ha nincs semmi igyekszem tovább, megnézzem vajon rejt -e valamit számomra a következő szakasz. Szerencsére rejt, egyre -másra fogdosom őket, és Gábor is akaszt néhány szép fejest.
A nap egyre lejjebb csúszik a horizonton, és azon kapjuk magunkat, bizony szedelőzködnünk kell, hogy ne késsük el a hazafele induló járatot. A sosem hirdetett háziversenyünk állása 23 - 12 a Dorado csalik és az én javamra. Kilépünk egy kicsit, át egy hídon a túlpartra, a megálló oldalára, majd néhány száz méter után egy szimpatikusnak tűnő egyenes szakaszon megállunk még egy utolsó dobásra. Választunk egy -egy pályát, és adunk még egy esélyt magunknak. A part pereméhez osonok, még le is guggolok, nehogy árnyat vessek a víztükörre. Teljesen más ez az oldal, a másikon jobban tetszett állni, itt elég nehéz elhúzni a csalit a partszéli sásostól, de azért próbálom lassan vezetgetni. Egyszer csak egy nagy koppintás, amire időben oda is verek egy annak megfelelőt, de a rövid henkel kirepül a csali a vízből. Nem hagyom annyiban, újra dobok és az előzőekhez hasonlóan próbálom azonos útvonalon vezetni a csalit. Ismét eredményesnek bizonyul a technika, tekintélyes ellenálást tapasztalok a zsinór végén, így készíteném is a szákot, de sajnos az túl messze van tőlem, így marad a megragadós módszer, szerencsére nem túl meredek a partoldal.
A tarkójánál határozottan megragadva is kiemelhetjük a vízből, de ebben az esetben ügyeljünk arra, a horog ne csúszhasson a kezünkbe, kezdőknek mindenképpen szákot ajánlok, én is szedek horgot a kezemből ha merítőeszköz nélkül indulok útnak.
Fantasztikus nap, fantasztikus befejezésének érzem ezt a halat, de milyen az emberi természet, hát telhetetlen. Sajnos vagy sem, én is ilyen vagyok, egy hét folyamatos horgászat utánis is van legalább 3 „még egy utolsót” dobásom. Gábor már csomagolja is a felszerelését, hogy a megállóhoz siethessünk, így tényleg gyorsnak kell lennem, futólépésben olyan 100 métert előresietek, és egy sásos szegélyű kiszélesedést veszek célba. Lendítem a botot és a csalit feszes damillal a víz felszínére ejtem, majd vontatás nélkül a sodrással maximális mélységig sűlyesztem a csalit. A bot spiccét a víz felszínére eresztem és egy kis pöccintéssel lassan megindítom a fekete csodát. Hirtelen megpendül a zsinór, ráemelek, de a spicc egy tapottat sem mozdul, a fékem recsegni kezd. Ez nem akadó, de nem ám, hal van a horgomon. Próbálom magamfelé húzni, de nem igazán akarja azt tenni, amire rá szeretném venni. Egy perce fárasztom legalább, de még nem láttam a halat, noha nem merem erőltetni, nem tudom hogyan akadhatott. Fáradni látszik, kevesebbet cikázik már a partoldalak között, megpróbálom felvenni a felszínre. Emelem, és meg is látok egy hosszú, ezüstös testet vörös uszonyokkal, de sajnos nem látom sokáig mert rögvest alámerül a homályos vízbe. Valami furcsát érzek, teljesen egy helyben áll a damilom, nem érzem a hal rugását. Jaj ne! Elakadtam! Még a lábam is beremeg kissé, de bízok a fluorocarbon előtétben, abban, hogy kibírja ameddig letekerem a damilt. Próbálom minden irányból, de nem akar szabadulni, ám egy váratlan pillanatban meglazul kissé a feszülő botspicc és a felszínre fekszik életem eddigi legnagyobb megakasztott domolykója. Alányúlok a szákkal és gyorsan kiemelem, majd lépek is párat hátra a parton, biztos ami biztos alapon. Közben Gábor is odaér, és örömködve gyönyörködünk a jószágban, de minderre nincs sok időnk. Sajnos futni kell, köt minket a menetidő, így néhány septibe komponált fotót követően visszaeresztem a halat, had riogassa tovább a vadvizi népeket.
A nap végén nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire intenzív horgászélményt nyújthat ez az apró patak, hasonlóra még csak nem is gondoltam volna pár éve, amikor a pontyokat hajkurásztam valamelyik kiterjedt Dunaholtágon. Ajánlom mindenkinek, aki csak kedvet érez hozzá, keresse fel akár a legkissebb vízfolyást lakóhelye közelében, és tegyen próbát, de ne feledjük április 15. –étől tilalom védi a domolykót, és a patakok több másik honos lakóját is. Hagyjuk pihenni a vizet, hogy később mindannyiunknak hasonló élményekkel szolgálhasson.
