Pénteken meló után éjszakára kint maradós pecát terveztem a lassan hat éves kislányommal, Hédivel. Bepakolva: sátor, kifestő, természetbúvárkönyv, színes ceruzák, na meg a szokásos pergetőpakk, ezúttal két feederrel kiegészítve.
A terv az volt, hogy kora este együtt pergetünk balinra, aztán valami zártabb helyre behajózunk, bedobom a két fenekezőt, alszunk egy jót és hajnaltól kipróbálom a csukázást a legújabb felszíni csalimmal.
Hédinek egy törött spiccű perch blade-et készítettem elő a kis Banax orsóval. 1,60 körül van így a bothossz, a súlya is rendben van, dobált már ezzel a szettel máskor is. Illetve én dobok, ő meg bevontatja a műcsalit.
Kicsit későn sikerült elindulni, így az esti perrintés csak kb. 15 dobásra korlátozódott. A hal nem járt, akció nem volt.
Aztán elindultunk bejáratot keresni a jobb őszi csukás helyekre, de annyira be voltak nőve, hogy a legkedvezőbb nyomon is evezővel kb. 100m-t kellett volna megtenni a növénymezőn keresztül, amit talán még be is vállaltam volna, de annyi madár fészkel bent, hogy öröm nézni.
A kis pelyhes csérek 1-2 m-re a csapástól állnak a pár gallyból összetákolt szedett-vetett fészken, vétek lett volna hullámot kelteni. Sajnos nem lett éles a kép, de annyira szépek, csak megosztom veletek.
Kifordultam és rövid csónakázás után találomra megálltam a Rókáson egy széles placcon. Ki van pucolna a sulyomtól, gondoltam jó lesz. Sátor az első, már csak kb. 15-20 percem van a szúnyoginvázióig, nem akarom hogy Hédi első éjszakai pecás élménye rossz legyen.
Bedobtam egy feedert methoddal, semmi meggyőződés nincs mögötte, csak így maradt felszerelve márciustól.
Miközben szerelem fel a süllőst, csűri a spiccet valami, bevágok, ül, 80 dekás kárász. Fokhagymás gumikuki, a kosárban a legolcsóbb mézes etető.
Közben küszért pecálok, de a szúnyog már ezer. Hosszúnadrág, pulóver, 34 fok, ömlik rólam a víz. Hédi a sátorban, fészken ülő sast rajzol, csak néha billen ki a koncentrálásból, mikor a szemébe csorog az izzadtság.
Kishal alig csípi a csontit, már-már feladom de valami megváltozik. Sötétszürkület van már, mikor vezérküszök kezdik a hajrát. Négyet betárazok, két perc alatt (előtte 20 percig semmi) majd befejezem. Elég ennyi is, akár hogy is alakuljon az éjszaka.
Dobnám be a süllőset, de hungarocell a lebegtetéshez nincs, bosszús vagyok, mindig elfelejtem.
Nincs jobb ötletem, élve tűzöm orránál szúrva.
Aztán leülök a csónak aljába izzadni és csípetni magam a dögökkel. Él a víz, süllőrablásokat hallok, bízni kezdek kicsit az éjszakában.
A gumikukit rángatják, de nem viszi el komolyabban semmi, így nem vágok be, egy ültő helyemben is ömlik rólam a víz, megmozdulni sincs kedvem. Negyed 11-kor elalszik Hédi, addig változó kedvvel, hol csendesen beszélgetünk, hol nevetgélünk, de elvagyunk. Egyszer sírva is fakad, hogy menjünk haza, de mondtam neki, hogy ha most indulunk el, csak rommá csípi őt is a szúnyog, mire bepakolok a kocsiba. Megértette, megegyeztünk, hogy reggel amint felkel, indulunk.
A füstölő, hogy is mondjam... lófingot nem ért.
Fél 11 körül bemászok én is a sátorba, leveszem a hosszú ruhákat, így is elviselhetetlen a hőség.
Sokszor felkelek, rosszat álmodok vízbe fúlt gyerekről, nyílt vízen ránk tört viharról, feltámadó szélről, hullámzásról, klattyogó csónakról… hoppá, a vége már nem álom. Picit hűlt a levegő (kb. 26-27 fokra), mélyebben aludhattam egy kicsit… úgy egy-két órát. Kinézek a szúnyoghálón, el van borulva, fúj az északi szél, billeg a csónak, dobol a hullám az alján.
Fél öt. Kimászok, szétnézek, viharjelzés.
A szúnyogot elvitte a légmozgás, gatyában vagyok és kellemesen megborzongok, ahogy az izzadtságot szárítja le rólam a hajnali szél. Jólesik.
Visszanézek, Hédi kitakarózva, bugyiban. Így is izzad ő is.
Bár egészen él a víz, de én mégis komótosan szedem ki csak a botokat. A küsz már nincs a horgon, gumikukira semmi.
Kimért mozdulatokkal összepakolok, rendet teszek, felkarózok.
Halkan kisurranok a Csapói egyenesbe, tudom miben egyeztünk meg: ha felkel a lányom, indulni kell, oda a reggeli fényváltás és a vele járó zaba.
Na, a zaba azért túlzás, 2-3 percenként egy-egy gyenge forgás, de 8-10 percenként egy-egy testesebb balin is megmutatja magát.
Mindezen körülmények között nem sok bizodalmam van a tanuló módszerrel, de csak azért is a WTD-t akasztom a kapocsba.
Kacsingattam már ezzel a forma horgászattal, de csak mint mellékes, ritkán, a favorit csalik mellett. Viszont Gergő javaslatára és gyakorlati bemutatója miatt, valamint Balázs balatoni sikerein felbuzdulva ezúttal csak ennek szerettem volna szentelni a napot.
Utólag átgondolva új kaput nyitott meg előttem a pergetés útvesztőjében ez a reggel.
A peca elkezdődött.
A második bevontatás –egyelőre- hittelen ütemébe egy koppintás zavar be! Máris!? Megdöbbenek. Nem ül, de ez bizony egy akció volt, egyértelműen.
Újabb kettőt-hármad dobok, egy szebbecske balin követi a csalit egy-két méteren, de valamit megneszel, lefordul. Polárszemüveg hasznos. A sulyommező szélén még a széltől függetlenül is feszített a víztükör, könnyen átlátok rajta.
Nem sokkal ezután már halat is fáraszthatok!
Nem egy giga kapás, épp csak leszippantja a felszínről a balkó. Igaz kettő üreset cuppant előtte, de kitartó volt, harmadjára ügyesen kiszámolta a szabályos jobb-bal ütemeket mutató csali pályáját. 5 óra 51 perc és máris értelmet nyert a nap.
Boldog vagyok, rilízelek, újad dobok. Majd megint és megint suhintok és talán ettől nem is dobok többet, újabb akcióm van. Aztán még egy odanyúlás, majd pár percre rá a következő. Így gyorsan telik az idő, észre sem veszem az eltelt fél órát, mikor a kapást végre fárasztás is követi. Ez már jobb, súrolja az ötvenet! Vigyorgok, mint a vadalma.
Ez után eltelik majdnem két óra, hal nem akad közben, viszont bőven van akció: ráfordulások, mellévágások, de a legviccesebb egy kb. 20 centis balinkölyök volt, aki oldalról nagy sunggal közelített a csalim felé, majd előtte pár centivel kiugrott a vízből mint a delfin, hogy a csalim felett átrepülve, az után úgy 50 centivel odébb visszaessen vízbe. Nem tudom mi volt a stratégiája, de szerintem nem így álmodta meg a dolgot.
Közben felkelt Hédi, jó kedvvel.
Nyoma sem volt az előző esti honvágynak, újabb rajzba kezdett, a fő téma: egy csónakban pecázik apa és lánya.
Mikor kész van, kimászik hozzám, kérdezget, válaszolgatok. Eszünk. Megbeszéljük mi az a balinrablás, honnan lehet felismerni és hogy egyáltalán mit csinál ilyenkor a hal?
Én folytatom a pecát, neki nincs kedve, inkább a természetbúvár könyvét lapozgatja. Próbálja azonosítani a szomszédjainkat. Barna rétihéja, küszvágó csér, szürke gém, nagy kócsag. Sulyom, rucaöröm, vízitök. Ha kérdés van segítek neki, így telik az idő.
Közben azért pergetek is, épp bevontatás közben vagyok, mikor figyelmeztet: „apa, oda dobj, ott jabol a balin!”
Odadobok ahová mutat, egyértelmű a pozíció, még nyögi a vízfelszín az iménti csörtét.
Beesőre nagy durranás, felrobban a víz a meglepett haltól.
Hédi mellettem, ismételgeti: „ugye, megmondtam apa!” Büszke magára és jogosan. Én is nagyon büszke vagyok rá.
Kiemelem, valami régi sérülés miatt az alsó állkapcsa el van törve. Talán egy grip lehetett, vagy karabinerről szakadt le? Esetleg egy műcsali okozta régebbi sérülés lehetett?
Minden esetre nem volt nehéz rábeszélnie Hédinek, hogy ezt a halat hazavigyük megenni.
Ez után is akadtak még halak kisebbek is és nagyobbak, gyorsan teltek a reggeli órák. Összegzésképp mondom, hogy végül 6 halat sikerült csónakba emelni, bőven 10 feletti akció mellett!
Beleszerettem a módszerbe és még mennyire az elején vagyok! Rengeteg az ötletem. Még a vízen vagyok, de már a következő alkalmat tervezem.
Jó lenne a kontroll ilyenkor, hogy mi lett volna…
… ha lecserélek egy másik WTD-re?
… ha felkötök egy poppert?
… ha felteszek egy hagyományos balincsalit, Snipert, Blejket, Thrillt vagy Thokit?
… ha átmegyek egy olyan helyre, ahol általában balinozni szoktam, ahol több hal szokott lenni?
Mert itt bizony nem a legjobb szakaszon voltam, nem a legjobb körülmények között, viszonylag kevés felszíni rablással körülvéve és mégis egy örömpeca lett belőle.
Szóval így telt el a reggel és ahogy egyre feljebb hágott a nap, úgy égette fel a hajnali felhőzetet és késztetett visszavonulásra minket is.
Így alakult az első komolyabb bevetés, nagyon jó peca volt és annak pedig a legjobban örülök, hogy a lányommal hazafelé megbeszéltük, hogy ezt a közös horgászatot rendszeresíteni fogjuk a jövőben. Ezek szerint ő is jól érezte magát, ezúttal ez volt nekem a legfontosabb.
