Keresd a süllőt a Dunán - a „kormorán-effektus”

Ki ne szeretne nagy süllőt fogni? Mindenki, ebben biztos vagyok. Mégis keveseknek adatik meg, azoknak is ritkán, ráadásul több olyan horgász kolléga van, akiknek a mai napig várat magára a rekordlistás példány, pedig rengeteget horgásznak a Dunán. Ezzel és az előző írással szeretném közelebb hozni a fogás élményét azoknak, akik hozzám hasonlóan úgy gondolják, van mit tapasztalni, tanulni a dunai süllőpergetés terén.

Már a legelején hangsúlyoznám, nem elég megfogni, vissza is kell tudni engedni. Ha megtisztel a folyó minket, eresszük vissza legalább a szebb példányokat. Nemrégiben beszélgettem egy halászati felügyelővel, aki több történettel is alátámasztotta elméletem, mégpedig, hogy a kapitális halakat igenis érdemes visszaengedni, mert nem véletlenül nőttek akkorára. Sokat gondolkoztam.

Egy tízkilós süllő már tekintélyes méretű keszeget meg tud enni, mégis általában a bő tenyeresek körül ólálkodik

Ez a szép süllő is a tudatos helyválasztásnak köszönhető

Korábban megjelent írásom folytatásaként most egy más jellegű süllős horgászhelyet írnék körül. Ez pedig nem más, mint a téli keszegvermelő hely. A „Gnú effektusban” említettem, hogy vándorolnak a keszegek is, ősszel a mi esetünkben vermelni. A vermelő hely – a közhiedelemmel ellentétben -, nem feltétlenül mély, iszapos álló víz, és nem is feltétlenül vermel az a hal, de tán a legjobb lenne ezt a vermelés fogalmat mihamarabb átírni, vagy újra definiálni. Nem egy esetben találkoztam januári hajnalokon kettes, sodró vízben bukó dévérekkel. Pedig év elején meglehetősen hidegek vizeink. Azért nem ez a jellemző, többnyire a keszegek ettől mélyebb területeken tartózkodnak hatalmas rajokba verődve. Több ilyen telelőn – végülis nevezhetnénk vermelőnek – megfigyeltem, hogy a mederben jelentős méretű hosszú gödrök, vagy csak egy gödör van. Néha nem is gödör, hanem bástya jellegű, magas kövek, sóder-púpok, vagy márga-tornyok közötti meglassuló, olykor szinte álló vízben időznek a rajok. Ezek a helyek többnyire minden évben jól tartják a keszeget – természetesen a halászok is rendesen szelektálják az összegyűlt halakat. Természetesen nem minden esetben a folyó medrében keresnek menedéket, mert ahol van mélyebb, tekintélyes méretű öböl, oda a fehérhal is szívesen begyűlik a hidegebb hónapokra.

Szabadulna a wobblertől

Nem titok, hogy ahol a táplálék, ott valami táplálkozni is fog. Ezeknek a helyeknek a felderítéséhez nem kell radar, csupán nyitott szemmel kell járni. A legjobb időszak lehet a pirkadat, de este is elárulják tartózkodási helyüket a bukó keszegek. Ha nappal vesszük a fáradtságot, és végigjárjuk a meghorgászni kívánt szakaszt, ahol fehérhalat sejtünk, akkor bizonyára a kormoránok is mutatják majd őket. Mert nyilván tanyázik a közelben egy csodaszép kolónia, ami naphosszat búvárkodik az összeverődött keszegek közt. Ha ilyet látunk, akkor nyert ügyünk van, ami a keszegeket illeti, a süllőfogáshoz azért ennél egy picivel több szükséges, de az első lépést már megtettük a céltalan össze-vissza dobálás helyett.

Egy keszegraj (és a kezeim), amit korábban is említettem, jól láthatóan beálltak a vízoszlop közepére

Ezeket a bandázó fehérhalakat nem csak a kormoránok találják meg, hanem a süllők is. Pontosan jól tudják hollétüket, s ugyan úgy, ahogy a kormoránok, ők is a közelben tanyáznak csapatostól, s még az is lehet, hogy szintén egy fán, de persze víz alá süllyedten. Miért is úsznának a süllők, repülnének a kárók kilométereket, amikor pár tíz, vagy száz méterre is elülhetnek. Nem saját maga ellensége egyik sem, kényelmesebb a közelben tartózkodni, főleg, mikor a mozgással rengeteg kalóriát, zsírt égetnek, holott az őszi, tél eleji esztelen táplálkozásnak a zsír felhalmozás a célja. Alkalomadtán aztán megindul a csapat, és szétcsap a préda között, na, ezt az időszakot, általában fél órát vagy még kevesebbet, ha elcsípjük, akkor mondhatni, minden dobás kapás.

Zsinórban hat darab süllő jött, egy része fenéken

A Duna meglehetősen erős sodrású folyó, s a már bevált módon, a keszegraj alatt dobálom a csalit, mondván felfelé indul meg táplálkozni a hal, mert többnyire hátulról, alulról, vagy oldalról támad, ritka az, mikor a sodrásnak szembe húzott csalit szintén szemből támadja meg – bár ilyen is van, de ritkán. Sajnos a Tiszán még efféle tapasztalatom nincs, így laikusként el tudom képzelni, hogy abban az olykor szinte álló vízben akár a táplálék felett is elfekszik a süllő – de hangsúlyozom, semmi ilyen információm nincs, csupán feltevésem írtam le.

Miután gumira nem volt kapás, váltottam vertikális wobblerre - ugye, erre is felhívtam már a figyelmet korábbi írásomban

Mikor eszik?

Amikor odaér. És tényleg. Több különböző helyen figyeltem megy egy adott időszakban, hogy totálisan máskor vannak a kapások. Van, hol egész novemberben este tíz óra után jöttek a kapások, de pár kilométerrel odébb, egy másik pályán már szürkületben beestek az első halak, később viszont egy árva kapás sem volt. Logikám szerint mindez annak tudható be, hogy amint közeledik az este, nagyjából egy időben elindulnak az üvegszeműek táplálkozni, de mivel különböző távolságra vannak a fehérhalaktól, így nyilván nem egy időben érnek oda. Azt az elméletet már a legelején elvetettem, hogy kiszámolja a süllő a távolság, és úszási sebessége alapján (figyelembe az adott vízhozamot), hogy időben, a horgásszal egyszerre érkezzen. Ilyen nincs. Ki kell ülni, de ha egyszer megcsípjük a rajt, akkor napokig óra-perc pontossággal tudni fogjuk, mikor kell ott lennünk.

A fukusimai is vízközt jött, ott ahol negyed órája már nem volt fenéken gumira kapás, de még sejtettem a halat

Megérdemli, mert ahogy Ottó bácsi mondta, jól küzdött a horgon, és az életben is

Egy érdekes történet, amit Orbán Józsival tapaszaltunk, és pont idevág. Találtunk egy nagyon jó pályát, egész novemberben, december elején tudtuk az időpontot, sok szép halat akasztottunk, de egyszer csak elvágták, vége szakadt a biztos kapásoknak. Nem értettük mi történt. Aztán úgy alakult, hogy egyik nap (december közepén) meglehetősen ködös hajnal miatt kicsit tovább maradtunk a pirkadatnál – nem kellett attól tartani, hogy ránk talál valaki (itt jegyezném meg, nem az élményt, hanem a halakat féltjük, mert velünk ellentétben rengetegen mindent hazahordanak, és itt a mindenen van a hangsúly). Megpirkadt, majd kivilágosodott, amikor Józsi lecsavart egy kilences süllőt. Összenéztünk, majd én is kikaptam egy kisebbet. Tizenöt percig tartottak a kapások (összesen négy), utána-előtte semmi. Másnap megint ott voltunk hajnal előtt még sötétben, de megismétlődött, amit egy nappal korábban tapasztaltunk, egy hétig jártunk rá a halakra, s harmadnap már óra szerint dobtunk, szinte percre pontosan kaptak a halak. Természetesen ez sem tartott örökké, de egy hétig minden nap jó peca volt.

Rögtön a fukusimait követő dobás már adta is a következő halat, abszolút fenéken és vízközt helyezkedtek el a süllők

Mit eszik?

Nincs az a nagy csali, amit ilyenkor ne tudnánk megetetni a süllőkkel. Többnyire tíz centi körüli wobblereket, vagy még nagyobb gumikat húzok ilyenkor, s nem egyszer fordult elő, hogy a tizenötös gumihal korongját a másfeles süllő garatján kellett átcibálni, vagy bő arasznyi gardát öklendezett a deszkára.

Ricsivel az elmúlt években sokat jártunk együtt pergetni, jó pár darabos süllőt a partra segítettünk

A csali kiválasztásánál igyekszem sötétben a világosabb színeket, nappal vagy szürkületben már bátrabban eltérek ezektől, ilyenkor, és letisztult vízben a haloványabb, kevésbé feltűnőeket kötöm fel. A Dunán 3-4 méteres mélységben már szinte alig, vagy egyáltalán nem szűrődik le fény – tudom, mert merültem kettőhetvenes mélységbe a telefonom után -, tehát inkább a rezonancia az, amire nagyobb figyelmet fordítok. Gumihalaknál nagyobb korong, wobblereknél tekintélyes méretű terelőlapka, ezek általában jobban veretnek.

Ne féljünk nagy csalit használni

S végül még valami, peckes bot! A nagy süllő egyből torokra veszi a csalit, ha nem akad meg rögtön, s nem tépjük át a száján bevágáskor úgy a csalit, hogy a horog megakadjon, akkor bizony félúton le fog maradni, amint megérzi a veszélyt és tátott szájjal búcsút int.