Legyezni nem tudok - még. Talán egyszer megtanulom, s akkor megszeretem. Ellenben mikor nézegetem barátaim legyes fotóit, nekem is kedvem támad pisztrángot fogni. Hát még pért...
De péres vízről nem tudok hazánkban, meg egyébként is kézenfekvő, hogy saját kezelésben lévő Gaja-patak sebeseit vegyem inkább célba, ha már egyszer évek óta telepítjük bele a pisztrángokat. Korábbi németországi utam során már megízleltem, milyen harcos jószágok ezek a pettyesek, nem titok, nagyon megfogott a halak intenzív védekezése, és színezete, elérkezettnek láttam hát az időt, hogy elszakadjak végre a 2000 m3/s vízhozamú Dunánktól, és térdig érő patakban próbáljak szerencsét. Mit mondjak, furcsa volt, de hamar feltaláltam magam.
Miután 2012. nyarán engedélyezve lett a patakon a szakáll nélküli horoggal való pergetés, azonnal megcéloztuk a vizet, hátha itthon is megfogom első sebesem. A Gaja-völgy egy vadásztársaság által üzemeltetett területének bejáratánál parkoltuk le kocsinkat - általában a telepítések is itt történnek -, innét gyalogszerrel is könnyen elérhető a meghorgászni kívánt szakasz. Még a kocsi mellett kiterítettük a felszerelést, gondosan összeállítottuk a botokat, nálam egy pergető, társamnál legyező. Kevés wobblert a zsebem mélyére rejtettem egy kis dobozban, ezek a pár centis játék csalik könnyen elrejthetők bárhol, nem kell hozzá utazótáska, mint a Dunán.
Miután elértük a patakon, de még horgászás előtt felmértük a terepet, körbesétáltuk a meghorgászni kívánt szakaszt. Az rögtön látszott, hogy a víz alacsony, de ennek ellenére zavaros. Bár nem értek a pisztránghorgászathoz, mégis valahogy előttem Tóni kollégám, Ferke barátom kristálytiszta, azaz áttetsző folyóit vizionáltam. Ebből nem lesz hal, lógó orral kullogtam a patak mentén, s néha dobtam ide is, oda is egyet. Kuka a víz, ezt jól megszívtuk, mondtam komámnak. Aztán úgy döntöttem, hogy a patakon átívelő híd alatti mélyebb gödörben próbálok szerencsét, ahol árnyék is van. Korán jöttünk, a nap sugarai szinte merőlegesen sütnek át a fákon, így telibe kapja a vizet. Szinte ez az egyetlen mélyebb, sötétebb része a közelben Gajának.
Az első dobásra azonnal akasztottam is egy szép pisztrángot, de egy szaltó után meglépet. Végre, hátha lesz még hal – reménykedtem. Pár üres dobás után feljebb álltam, és a partot megerősítő fa cölöpök mellett kezdtem húzgálni a pici wobblert – és kapás. Megütötte egy pisztráng, de ennyi. Még vagy tízszer feljött mindenféle csali után, majd meguntam, és elkezdtem beljebb dobálni. Feltettem egy pici - tudom viccesen hangzik -, de mélyre törő csalit, és első dobásra bitang rávágást kaptam, de ez sem akadt, viszont tudtam, hogy nem ugyan az a hal volt, talán nagyobb is, mint ami a felszínen bökdöste eddig a csalikat.
Van itt még hal, éreztem, viszont nem eszik. Aztán, hogy nyugodjon a pálya, picit odébb mentem, megdobáltam lejjebb eső két, háromszáz méteres szakaszt, ahol kisebb, arasznyi pisztrángokat fogtam. Nyilván az utolsó telepítésből valók. Az egyiknek furamód tele volt a szája, miután kiöklendezte, egy, a sebes méretéhez képest hatalmas, kicsi emésztett gébet lógattam a lencsém elé. Meglepő, hogy távol a Dunától, a hegyekben is gébet talál magának a pisztráng. Elképesztő.
Mivel a nap már alább kúszott, és égető sugarai nem jutottak be a patakig, úgy döntöttem, visszatérek a hídhoz szerencsét próbálni, hátha étvágyuknál vannak a látott, és korábban jelentkező pisztrángjaim. Beálltam ugyan arra a helyre, ahol korábban a sok kapásom volt, és újra a cölöpök mellett húztam a csalit, azonnal rárontott az egyik fa takarásából a kis pisztráng, egy pillanatra megakadt, majd azzal a lendülettel távozott is. Ezt sem kell ma már lefotózni… Bár sejtettem, hogy van ott még másik hal is – ugye volt egy bődületes kapásom -, de valahogy hitem vesztettem, elkeseredtem, hogy meglépett a cölöpös halam. Úgy döntöttem, dobálok még pár percig, aztán befejeztem.
Rövideket pöcköltem a híd alá, s talán a negyedik dobásra újabb, de romboló erejű rávágást kaptam, ezt követően egy gyönyörű pisztráng vetette magát a levegőbe. A lábaim azonnal remegni kezdtek, de hiába bántam hímes tojásként a hallal, úgy csapkodta magát, mint valami zárt osztályos. Méterről méterre loptam a zsinórt, közben szinte többet volt levegőben halam, mint a vízben. Fantasztikus élményt jelentett számomra fárasztani ezt a halat, nem is tudom mikor aggódtam ennyire utoljára. Miután kirepkedte magát, és kezesebbé vált, óvatosan magamhoz dédelgettem – na, nem volt könnyű mentet -, kiemeltem, s hosszasan gyönyörködtem a termetes sebesen. Miután megszabadítottam az egyágú horogtól, és lefotóztuk, természetesen ezt is visszaeresztettem, mint a többi halat, erre a szabályzat is kötelez.
Ez volt a pisztrángpergetés vége, jól zárult, elégedetten összecsuktam a botom, a kis patak gyönyörű, a pisztrángok pedig ámokfutást rendeztek a horgon – feledhetetlen horgászat volt, siettünk haza, még a Duna is várt ránk. Gyorsvágtában visszamentünk a kocsihoz, tipli haza, az esti pecáról nem szeretettem volna lemaradni, de erről majd talán máskor…
