Tamás barátom - híres mohácsi horgász - jóvoltából többször horgászhattam a hazai Al-Dunán. Régóta fontolgattuk, hogy viszonozom baráti vendéglátását és meginvitálom egy közép-dunai süllőzésre. Figyeltem a vízállást és az időjárás előrejelzést is, majd mikor ideálisnak ígérkezett a horgászat egyeztettünk mindenről, gyakorlatilag azonnal indult.
Az ilyenkor szokásos kérdéseket megelőzve és hogy ne pakolja tele az autóját két napra elmondtam, hogy a legnagyobb nyugalommal hagyja otthon a negyvengrammos jigfejeket, itt mi húsz felé is ritkán megyünk. Egy bot elég lesz és szájbilincs sem fog kelleni, mutatok valami újat…
A megbeszéltek szerint egy óra múlva meg kell érkezzen, ezért előkészítem ruháim, töltőre teszem a fényképezőt és összekészítek némi harapnivalót az esti pergetésre. Egy gyors telefon, hogy hol jár, majd az utolsó percekben a lakáshoz navigálom, végül begördül autója a parkolóba. Kézfogást követően átpakolunk az én kocsimba, s míg felveszem a téli ruháim, addig Tamás is le tud pakolni – negyed óra sem telik bele és máris indulunk a kikötőbe, szeretném, ha még világosban látná a vizet.
Első nap
Útközben elmesélem az elmúlt hét eseményeit, ami telis-tele van szép kapásokkal, darabos halakkal. Komám is beszámol az alvégről, de náluk változatlan a helyzet, sok peca, kevés hal, ilyen rossz szezonra nem emlékszik. Viccesen megnyugtatom, hogy mi most fogni fogunk, tudom, hogy van hal, hisz visszaeresztettem több száz darabot a Dunába pont azokon a helyeken, ahová készülünk.
Hamar a kikötőbe érünk, perceken belül indítom a motort, hadd melegedjen, míg elrendezzük cuccaink. Bő egy óra múlva sötétedik, nem kell sietnünk, a ”kormoránok” miatt úgyis csak este állunk rá az igazán halas pályákra. Bejárjuk a környéket, közben szép lassan ránk is esteledik, indulhatunk süllőzni. Félóra kell fél gázon, hogy besúlyozhassunk a tutiba. Cimborám annyira ráizzítottam a pecára, hogy iszonyat nagy égés lenne, ha nem fognánk semmit. Az első dobások nem is hoznak halat, hamar odébb is állunk – nem túl biztató. A következő helyben, ahová a csónakot irányítom, jobban hiszek, igazán nagy halakat adott és folyamatosan, szinte mindig. Itt még nem volt velem horgászni senki és nem is igazán tervezek ezen változtatni ezt az alkalmat kivéve. Tamásban megbízom, meg egyébként sem tudja hol járunk, sötét éjszaka van.
Pontosan behorgonyzunk a pályára, halkan beszélve, kezemmel is mutogatva az irányt adom át az információt, hova dobjon, melyik részen jönnek a kapások. Tamás meglepődik, mert szinte nem is látja a partot, olyan messze állunk. (Ezen annyira megrökönyödött, hogy többször is felhozta, a két napban, míg nálam vendégeskedett.) Tudtam, hogy furcsállni fogja, talán bolondnak is néz miatta, talán hinni sem fog a halban, s ha most nem fogunk, akkor örökre őrültnek könyveltetem el magam. Hál isten, öt percen belül megjön az első kapás, kettes körüli süllőt emel be komám a csónakba. Azt hiszem, mindketten megnyugodtunk. A fotókat követően bekövetkezik, amire telefonban már felkészítettem barátom: visszaengedjük a süllőt, amit mohácson csak sült halként emlegetnek. Gratulálok a fogáshoz és ahhoz is, hogy jelesre vizsgázott.
Folytatjuk a horgászatot, de síri csend honol a placcon. Kitartunk, nem tágítunk a helyről, tudom, hogy van itt még hal, csak kéretik magukat.
Jó egy óra szünet után társamnak határozott kapással jelentkezik a következő hala, de nem is akár milyen. Keményen bele kell dőlnie a botba, a meder felé menekül hala. Pár perc fárasztás után már körvonalazódik, hogy matuzsálemmel akadt össze a mohácsi horgász. Iszonyat erő van a halban, keményen kell tartani. Öt perc is beletelik, mire a csónakhoz pumpálja az addigra megfáradt halat. Hatalmas, közel kilencven centis kékfarkút emel a lencsém elé, hatalmas. Öröm az van bőven, nem is tudom eldönteni melyikünk boldogabb. Fotó jobbról, balról, szemből majd visszaeresztés közben is. Ehhez már kézfogás is jár, legalább nyálkás leszek én is. Több hal nem jött, kapás még egy-egy darab bő egy óra elteltével fejenként, így inkább hazaindulunk aludni.
Második nap
Délután indulunk megint, napközbeni forgatókönyv, hogy a környéken etetjük a helyi kormoránokat, este meg berepüljük a pályát. Az már tegnap kiderült, hogy valamiért nem eszik olyan intenzitással a hal, mint szerettük volna, de panaszra nincs okunk, egy halat fog a c&r horgásszá avanzsált barátom, ami szintén amnesztiában részesül. Más nem sikerül, így inkább úgy döntünk, nem erőltetjük, hamarabb lefekszünk, korábban kelünk.
Harmadik nap
Hajnalban, még sötétben hajózunk ki az öbölből. Egyenesen az esti pályát célozzuk be, kell kis idő még odaérünk. Nagyjából egy óránk marad, míg ”láthatatlanok” maradhatunk. Ki is használjuk, amint leeresztem a horgonyt Tamás már dobja is az elsőt, magam is azonnal csatlakozom. Fél órába is beletelik, míg megérkezik az első kapásom. Hihetetlen agresszióval veti rá magát a nagyméretű Rib Shad-re halam, szabályosan vízig tépi a botom, és orsómról is szaggatja lefele a fonottat. Elég rövid pórázon kapott, így hamar a csónakoz húzom, ahol a víztetőn folytatja tovább tombolását. Szép hal, Tamásnak átadom a botom, majd beemelem. Jó hatosra saccoljuk, de majd világosba megmérjük.
Kisvártatva cimborám is akaszt egy halat, az nem védekezik ilyen durván, olyan kettes lehet. Pirkadatig még néhány hal megcsipegeti a gumikat, de többet már nem fogunk.
Készítettünk még néhány közös fotót a halakkal, megköszönjük a Dunának az élményeket és visszaadjuk, amit kölcsön kaptunk tőle hajnalban. Jó peca volt, ezzel zártuk a szezont, soha rosszabbat!
