Horgász akciók 920

Domolykók csorgásból

Reggel óta csónakban voltam, végigdobáltam legalább tíz folyamkilométernyi helyet, amiken mindig szokott akadni ez-az. "Felesleges is beülnöd, sehol semmi" - fogadtam a késő délután betársuló nagybátyámat.

"Megvettem a napijegyet, mostmár ne b... ki velem" - bíztatott, így aztán, ha nem is könnyen (kicsit talán meg is szúrt a nap), de újra berántottam a motort.

A nyár utolsó napja volt, legalábbis az utolsó olyan igazi többnapig-negyvenfokos hőhullám, amit szinte csak a vízparton lehet kibírni. Éjszakára valamiféle hidegfrontot ígértek, de hittem is, meg nem is.

A nap folyamán már végigdobáltam vagy tizenöt jó helyet, fel kellett mérni ugye a lehetőségeket, hogy mire délután csatlakozik Attila, már a tutiba tudjunk beleülni. Kapásig sem jutottam, így aztán erősen gondolkodtam, hova vigyem szerencsétlent betlizni. Hallgatott a víz.

Minden mindegy alapon a kikötőhöz legközelebbi zátonynál tettük le a súlyt, eszembe is jutott a régi indián bölcsesség a benzinspórolásról (Hogyan tudod elérni, hog fele annyit fogyasszon a motor? Ne menj olyan messzire horgászni.).

Semennyire sem hittem abban, hogy aznap még halat látunk, habár a frontbetörés jó szokott lenni, de arra számítottam, hogy csak késő éjszaka, vagy inkább reggel ér hozzánk, így pont nem tudunk vele mit kezdeni (abban biztos voltam, hogy az egész napos peca után nem fogok még reggelig a csónakban szögelni, semmilyen hal miatt sem).

Meg is lepődtem, amikor beesőre ledurrantotta a wobblerem egy domolykó. Már a levegőben átváltottam a felkapókart (partot, belógó fák alá dobálva mindig így állítom meg a levegőben a csalit), így a feszes zsinórral és átváltott orsóval jó ütemben tudtam bevágni. Rövid csata után a csónak mellé is tereltem a se nem kicsi, se nem nagy domit.

Mivel több kapásunk nem volt, átmotoroztunk a túlpartra, ahol évek óta nem horgásztam, így nagyjából az egyetlen hely volt, amit a nap folyamán nem fésültem át.

"Csorogjunk!" - javasolta Attila, és így is lett. Vitettük magunkat a vízzel, a parttól néhány méterre csorogtunk és próbáltuk minél közelebb pöckölgetni wobblereinket a parti kövekhez. Ez alapból jó szokott lenni, de én aznap már semmiben sem bíztam.

Felvisított a fékem és a parttól fél méternyire feljött egy lavórnyi burvány. Hoppá, mégis lesz itt ma valami? Ez is domolykó volt, de a testesebbje közül, ütötte a két kilót, ami már dunai viszonylatban is szépnek számít. Míg én dokumentáltam (na nem a fogási naplóba, csak a memóriakártyára), nagybátyám is akasztott egyet.

Az én halam egy ügyes rúgással jól beleakasztotta a Crankster hármashorgát a vádlimba. Őrült halak ezek. A legjobb, amit ilyenkor tehet az ember, hogy jól rámarkol a fogóval és gondolkodás nélkül, egyből kitépi. Így is tettem, az én vérem keveredett a csónakdeszkán a domolykóéval, de egy kis ijedtségen kívül egyikünknek sem esett baja.

Megtaláltuk a domolykókat, a JÓ domolykókat

Nem részletezem, a következő egy órában kábé húsz méterenként fogtunk egyet, és szinte mindegyik a nagyobbak közül való volt. Rengeteg napást el is szúrtunk. Elkezdtek rabolni is, a partszélben itt is, ott is hatalmas burványok jöttek fel, a letisztult vízben lehetett is látni néha a feljövő halakat, máskor csak a mélyből feltörő hatalmas burványok jelezték, hogy megőrültek a halak.

Hiába, a frontbetörés. Ezért hallgattak ezek egész nap, és ezért forrt a víz a nap utolsó órájában. És valóban: a horizonton már kezdtek sűrűsödni a felhők. A hosszú nyári melegeket lezáró hidegfront mindig jó szokott lenni, csak egy kis szerencse (vagy sok szabadidő) kell hozzá, hogy épp jó helyen legyen az ember. Aznap este ott voltunk.

 

..
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Kiárusítás

hirdetés