Volt úgy, hogy többet töltött a csali a partszéli bozótosban mint a vízben, és volt, hogy több műanyagszemetet kényszerítettem partra mint amennyi halat sikerült. Úgy érzem sikerül kinőnöm ezt a korszakot.
Fárasztó munkanap után érkeztem haza kertvárosi otthonunkba. Hálóm nyugati kitettségű és a ház emeletén található, ennek rendje és módja szerint 40°C fogadott. Nem is teketóriáztam sokat, eldöntöttem egy gyors pergetés a városszéli patakban jobb, mint megfőni a számítógép előtt.
A felszereléses tárolóbál sebtiben magamhoz ragadtam egy 210 cm hosszú 2 – 10 g dobósúlyú pergetőbotot és a kicsi orsót, aminek dobja 16 –os átmérőjű víztiszta monofillal van töltve. Egy tenyérnyi csalis dobozt megtöltöttem a kedvenc, apró wobblereimmel, valamint a korábbi hibáimból tanulva a sajnálatos baleseteket megelőzendő egy hosszú szárú fogót is a szerelékhez készítettem.
A szokásosnál is kevesebb kelléket a nadrágom zsebeibe tömködtem, majd kerékpárra pattanva a nyugatra bandukoló nap meglepően forró sugaraiban az alig 2 km-re található patak partjára indultam. A lemenő nap már barackosra festette a láthatárt, a csodás képet csak a Mecsek lábánál torlódó szmogfelhő zavarta, mire a vízhez értem, elmúlt már 7 óra.
A csordogáló patak partján meglepő látvány fogadott. Az amúgy is keskeny folyás felé több
méter magas csalános gaz emelkedett, ezzel a meghorgászható szakaszok számát jelentősen lecsökkentve. A vízszint a több hete tartó szárazságnak köszönhetően nagyon alacsony volt, a víz több helyen épphogy csak átbukott az aljzaton fekvő köveken , autóabroncsokon.
Kerékpáromat a töltés tetején hagytam, és óvatosan a víz széléhez lopakodtam. Halkan felpattintottam a csalis dobozt és kevés morfondírozás után egy kis duci felszíni sötét színű wobblert erősítettem a damilhoz. Tapasztalatom szerint ezen a vízen nyáron jobban működnek az úszó, felszínközelében vezethető csalik, mint a mélyebben úszók. Úgy gondolom ennek a megfigyelt tendenciának a halak természetes táplálékforrásához van köze. Ebben az időszakban már jó számmal potyognak a vízbe különböző ízeltlábúak, és ezeket előszeretettel fogyasztják a patak domolykói, míg tavasszal, az ívást megelőzően, ezek az aprócska élőlények még nincsenek jelen a környezetben, véleményem szerint ekkor jobban működhetnek a süllyedő csalik.
Nem mentem túl közel a parthoz, így próbáltam meg minél hosszabb dobást indítani folyással szembe. A csali a patak közepén csobbant be, majd feltartóztatás nélkül úszott vissza hozzám a csorgás ütemében. Következő dobást közelebb szándékoztam dobni a parthoz, közvetlen a behajló növények alá. A csali tökéletes helyre érkezett, azonban a damil a partszéli csalánoson akadt. Mire elgondolkodtam a szabadítás módján, a behulló csalit azonnal feltűnő csobogás közben lecsavarta az első jelentkező, akit kisebb dulakodás után sikerült megragadnom a meredek partszélben.
Gyors pózolást követően sebesen eliszkolt a jószág, majd újra dobásra készültem. Egy nagyobb nádcsomó mellett feltorlódott vízoszlopot szerettem volna megvizslatni a csalival. Az előző esetből tanulva számítottam kapásra a beeső csalinál, így a dobás végén ráfogtam a dobra, hogy a csali beérkezésekor a damil feszesen álljon, ezáltal rögtön reagálhassak a kapásra. A csali beérkezése előtt a kiszemelt vízterületet egy tolóhullám zavarta meg, majd a még levegőben lévő csalit elkapta a pálya főnöke, és azzal rögtön felém indult, de előttem nem állt meg. A folyásnak erősen nekifeszült a hal és legalább tíz méter damilt lerántott az első kirohanással a dobról mire megtudtam fordítani. A vékony damillal nem szerettem volna erőltetni a halat az akadós pályán. A halat sikerült magam elé terelni de a kiemelés szák hiányában már nem ment ennyire gördülékenyen. A meredek törés felett hasaltam le a gazban, így próbáltam tarkón ragadni a jószágot, aki első érintésre még erőteljesen kiszaladt és a másodikra is úgyszintén, csak a harmadik próbálkozásra sikerült a széles halat stabilan kézbe vennem. Többségében 15-30 dkg körüli domolykókat fogok ezen a szakaszon, így ez egy igazán meglepő fogás a sok helyen alig bokáig érő vízből.
A hal szabadon eresztése után egy újabb pályára sétáltam, az eddig faggatott helyet már eléggé szétcsobogtam. Bő 20 méterrel odébb próbálkoztam tovább, nem sikertelenül.
Alig egy óra alatt kilenc halat fogtam, köztük négy, a vízterülethez képest szokatlanul nagy domolykót. A kedvenc UL wobblerem végül egy beiszapolódott vászonzsák rabságába esett, így megelégedve azzal amit a víztől kaptam elcsomagoltam a botot, majd a lemenő nap fényében hazafelé indultam. Talán holnap délelőtt belefér egy gumicsizmás mentőakció.
