10-es csuka a Tisza-tóból

Sziasztok, régen jelentkeztem hírekkel. Na, hol is kezdjem? – joggal merül fel bennem a kérdés. Mert az élmény, amihez hozzásegített a jó sors, olyan mértékű, hogy a hétvége többi – és nem kevés – eseménye eltörpül mellette.

Próbálom magam tartani a megszokott hírfolyamhoz és kezdem az elején, de ne vegyétek rossz néven, ha kissé csapongó lesz a beszámoló.

Szóval úgy alakult, hogy a szokásostól is jobban viszketett a tenyerem egy jó áprilisi csukázás után, meg úgy egyáltalán egy jó peca után. Olyan peca után, ahol az is mindegy, ha nem fog az ember, csak végre kifújja a fejét a szél és a nap végén a kocsiban érezze végre azt jóleső fáradtságot, ami egy egész napos, intenzív pergetés velejárója.

Tavasz van, összegyűlik ilyenkor a munka. A csónakot fel kell készíteni a szezonra, kényelmi átalakítások, fa részek cseréje, felújítása, algagátlózás, stb. Akkor ott a kert, vár a másik hobby, a veteményezés, a garázsban, műhelyben a tavaszi nagytakarítás, pár köbméter fa az udvaron… Ennek tetejében ott egy diplomamunkát író, államvizsga előtti gyomorgörcsben lévő, mindemellett két kisgyereket nevelő feleség. Egyszerűen muszáj otthon is helyt állni.

Nem tartom magam papucsnak, de rossz férjnek sem, így ha nem akar az ember egész nap egy masszív lelkiismeretfurdalással a vízen lenni, akkor jó ha tartjuk magunkat Lovasi András szavaihoz és csak akkor indulunk neki a nagyvilágnak, ha már: „minden föld bevetve, minden nő rendbe…”

Hellyel-közzel eleget téve ezen kötelezettségeimnek, nyugodt szívvel vártam a szombatot. Az egész heti szikrázóan szép tavaszi idő után hétvégére frontos, esős, szeles, lehűlő időt jósoltak. Igen, a szikrázó nap és a tükörvíz jót tesz a peca rekreációs oldalának, de ezúttal jó lett volna a passzív pihenés helyett csukát, sőt, csukákat fogni, így egyáltalán nem bántam az időváltozást, kedvezően alakultak a körülmények. Idén mindössze négy alkalom adatott meg eddig a hétvégéig és egyik sem hozott feledhetetlen perceket. Két gumis süllőzés csekély eredménnyel, egy csukatilalom előtti betli és egy szintén eredménytelenül zárult pár órás Eger-pataki domolykózás.

A süllőzésnek annyi hozadéka volt, hogy végre én is barátságot kötöttem a már sokak által ismert, a 423-as táblánál élő vadkacsagácsérral, aki függetlenül a csőrébe ékelődött horogtól, olyan barátságos, hogy szó szerint tenyérből eszik. Mindez a Tiszán, vad környezetben, nem egy vadaspark területén! A képek ezúttal sem lesznek Pulitzer díjasak, de talán idén össze tudom rakni a pénzt egy jobb gépre.

A betlivel zárult csukázásról pedig szintén csak egy nap végi műcsali terítékkel szolgálhatok.

Aztán ott az említett domizás

Március 20-án az Eger-patak felső folyásán reggel még olyan hideg volt, hogy a nanofil is befagyott a spiccbe, később pedig ahogy a nap kisütött és fölfelé barangoltam, meg már az akadókkal és a szeméttel küzdöttem. Szomorú látvány, de egyszer majd jön egy szebb világ. Én bízom benne.

Ilyen lehetne:


De emellett ilyen is:


Na de térjek már rá a hétvégére!

Ezúttal Kippy barátommal vágtam neki a túrának, aki nem sokat perget, de annál lelkesebb és tanulékonyabb. Nem akartam elkapkodni az indulást, mivel ezúttal nagyjából 27 órát fogunk vízen tölteni, nem az a reggeli plusz egy óra fog hiányozni.

Fél ötkor keltem, fél hatkor felvettem Kippyt, fél hétre a kikötőben voltunk, hétre bepakoltunk, 7:30-kor pedig csobbant az első dobás. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyivel jobb lenne egy Tisza parti településen élni…

Na, szóval megérkeztünk a helyszínre. A víz kissé fodrozódik, a szélirány tökéletes, pont a kellő irányba és sebességgel sodorja a csónakunkat. Felhős, esős idő. Minden együtt van, ami egy jó csukázáshoz kell.
Tavaly, szinte napra pontosan ilyenkor töltöttük az első ívás utáni pergetést. Akkor kettőnknek tűző napsütésben egy csuka akadt egész nap. Akkor a vízállás alacsonyabb volt, a hőfoka is három fokkal elmaradt a mostanitól. Akkor intenzív kárászívást találtunk, most szintén verték a nádat a halak, de ezúttal a dévér állt kint.  Már eleve ez egy nagy élmény, ahogy a szerelemtől megrészegült állatok törik össze magukat a legjobb helyekért, a csónak alatt egy köbméter vízre 20kg dévér jut, fél kiló körüli a legalja, de nem ritka látvány a bronzos lapátdévér sem, csak a dorozsmás tarkójuk üt el a megszokott színvilágtól. Percekig csodáljuk a látványt és hallgatjuk a fröcsögést.

Na de harcra fel, lovagoljuk meg az eseményt! Kissé messzebb állunk, körforgót kötök, tudom, a gyengék fegyvere, de ezzel viszonylag jó hatásfokkal meg lehet találni a csukákat és egész jól minimalizálható a külső akadás lehetősége. Óvatosan a tumultus szélére dobok. Nagyon koncentrálok, nem szabad ám bevágni bárminek!

Pár perce horgászunk, mikor kihagy egy pillanatra az ütemes remegés. Keszegre gondolok, óvatoskodom tovább a műcsalit, de már nem azt a megszokott érzést közvetíti a bot a tenyerembe. Halam van, de a határozott ütés elmaradt. Eltelt ugyan pár hónap az utolsó jobb halam óta, de azért kicsit többet vártam magamtól. Illene felismerni, mit akasztok. Meg hogy egyáltalán akasztok… Még egy pár pillanatig tanácstalanodtam, vajon ki az ellenfél, mikor tipikus tározó téri, olajzöld balin fordul a csónak felé. Na, őrá pont nem számítottam.

Ezután összerakom magamban gyorsan a képet, a kapást leszámítva tipikus volt a mozgása, de nem gondoltam rá, mivel ezen a vízen az elmúlt négy évben mindössze egyszer láttam olyat, aki balint fogott. Ez a terület nem róluk szól. Kicsit csalódott is voltam.

A halam ütött-kopott, gondolom az ívás viselte meg, rosszabb esetben a kormoránok. Legyetek szívesek ne kövezzetek meg miatta, nem tudatosan, de napközben meglepően sok, kettőnknek összesen kilenc ilyen beeső balin került kézbe, és természetesen vissza a vízbe, de mindegyik ilyen állapotban volt. Nincs hasonló időszakról balinos tapasztalatom, lehet ez a fizikai állapot normális, minden esetre furcsa volt. Aztán másnapra helyre állt a rend, volt balin, nincs balin, egy se volt a pályán. Hogy? Hogy nem? Talán Zabos Géza bácsi tudná rá a választ. Én biztosan nem.

Na de vissza a csukákhoz: tovább vallatjuk a keszegívást, továbbra is a boly szélébe, óvatosan. Túl vagyunk már jópár dobáson, de szerencsére nem bántottunk feleslegesen egy nászban lévő dévért sem.
Az óvatoskodásnak hála, bele is dőlök a késembe: tipikus ránehezedő rongy érzés, nem tudom mire vélni, de menjünk a tutira, nem vágok oda neki. Mikor elindul vele csak akkor pumpálok rá egyet, de kevésnek bizonyul. 60-70cm körüli csukatest sziluettje üti át a vizet. Látom mennyire rosszul akadt, sokat lazítok a féken, de nem eleget. Az első komolyabb kirohanásakor meglép. Megérdemli… a kis sunyi.

Jól indul! Fél óra, két hal. Kienged kicsit a görcsösségem, örülök neki, nem jó az, ha túl nagyok az elvárások és valljuk be, volt bennem ilyen érzés a körülmények miatt. Tíz perc se telik el, Kippy is akaszt egy csukát, az enyémhez hasonló méretű és úgy tűnik nem csak mi, de ők is összebeszéltek a taktikát illetően, mert a gyenge akadás miatt, rövid fárasztás után ez is búcsút int. Nincs baj, töretlen a jókedv. Élményekért jöttünk, megkaptuk. Csak pár perc telik el és máris újabb akció, ezúttal is Kippynél. Nagyot küzdő, de elképesztően leharcolt csuka kerül kézbe. Az eső még mindig esik.

Közben befut egy másik páros is, nem köszönnek, csak ráállnak a területre, amerre dobáltunk.
Főleg emiatt, de a kényszerű óvatoskodás miatti rossz akadások okán is úgy döntünk, kicsit távolabb húzódunk a bulitól. Utólag úgy tűnik, igencsak jól tettük.

Nyugodtabb vízen, de látótávon belül folytatjuk, közben egy lakóhajós páros is befut. Az egyik spori úszóval próbálja sikertelenül kapásra bírni az ívó keszegeket, a másik pedig egy match botra szerelt támolygó kanállal dobál közéjük. Rossz szemmel nézem. Rövidesen akaszt egy dévért, kissé távolról tekintve, de úgy tűnik szájba, vagy szájszélen van. Az ujjam a ravaszon, az első kapált halnál lőném a telefont a halőrök felé, de a következő fél órában sem kerül neki horogvégre hal, így bizonyíték hiányában ejtjük a vádat, odébb csorgunk.

Közben újabb halam akad, az a fajta, ami bevési magát a memóriába. 62cm, lyukas szájú, fogatlan, bal szemére vak, tépett uszonyú, több helyen sebes hal kerül kézbe. A vadászok ilyen esetben selejteznek, most én is így teszek. Összefut a számba a nyál, amikor a feleségem kapormártással tálalt citromos csukájára gondolok.

 


Kisseb szünet jön, másfél órát kell várni a következő halig. A túra legkisebbike a maga 45 centijével, de ezzel egyenlít a barátom. Az eső továbbra is szemerkél, de Kippy haja még mindig tart.

Innentől nagyon felgyorsulnak az események. Fél 11-től 11-ig 5 szép halat akasztunk, köztük egy termetes jószágot is, csak átsejlik a vízen mielőtt a csónak alá szalad és megtép, de biztosan 70 centi feletti volt.

A másik emlékezetes, ami az említett öt hal közül is kiemelkedik, egy szintén 62cm, de nem csak hosszú, hanem igencsak vaskos hal is, védekezik keményen… Kiemeléskor érzem a gyomrában a termetes keszeget, de nem volt neki elég, ütötte a vasat is. Úgy tűnik, ő más szemszögből örül egy ilyen dévérívásnak.

Na de egy pillanatra vissza a halhoz, ami elvitte a műcsalimat. Sajnáltam szegényt a kéretlen piercing miatt és azon kezdtem el gondolkodni hogy vajon mennyi idő alatt eszi meg a rozsda. Találtam már Ottó Lutrát tuskóban vízeresztés után. Gyaníthatóan egy-két hónapja lehetett a vízben, a horognak a hegye már lemállott, a kulcskarika cserés, de viszonylag jó állapotban volt. Ellenben a kanalát egy 5 perces polírozás után bevethető állapotba hoztam. Aztán ott a nagyapám példája. Gyerekfejjel olyan 5 kiló körüli csukára emlékszem, persze másak az arányok, ha az ember még csak gyerek, de minden esetre tisztán magam előtt látom a nagy halat, ahogy az öreg mutatja a hal torkába ékelődött, a hallal szinte eggyé vált horgot és a hússal körbenőtt drótelőkét amivel együtt a csuka ereje teljében élt tovább. Szóval van remény a halnak egy ilyen szerencsétlen esemény után is.

Zökkenjünk vissza a jelenbe. Érdekes volt ez a fél órás dömping, főleg, hogy ezután egy bő órára mintha kiürült volna a holtág. Nagyon jó lenne tudni az ilyen események okát, de erre még egy pár évtizedet biztosan várnom kell… mondjuk lehet még így is túlzó a magabiztosságom. Fogalmazzunk úgy, hogy remélem, belefér egy emberöltőbe az összefüggések kellő szinten való megértése.

Elmúlt dél, mire újra beindult a verkli, bármit kötöttem a kapocsba, gyors egymásutánba a már említett ütött-kopott balinok jelentkeztek, pedig a helyet is és a módszert is változtattuk. Ezt nagyon tudnám szeretni mondjuk egy májusi napon, de így a tilalom kellős közepén már komolyan bosszantott. Még egyszer mondom: az elmúlt években egy, azaz egy darab balint láttam ezen a vízen horogvégen. Az idő, a hely, vagy a csali változása az oka, de magunk mögött hagyjuk a bandát. Újra csend következik.

Negyed kettőhöz érünk, mire végre újra csukát találok. Szép ez is, 58cm, új műcsalit avatott. Az eső még szemerkél, de már észre sem vesszük. Pofáncsap ahogy távozik, de semmivel nem érzem magam vizesebbnek ettől.

Lecsorogtuk a kiszemelt területet, visszasiklunk az elejére. Nagy segítség az elektromos, nem kell szétpöfögni a benzinessel a környéket. Jellegtelen helyen járunk éppen, 1,20-as mélység, vaktában a nyílt víz felé dobok. Vízközt húzom a Fishing Time apróhirdetéséről nemrég vásárolt ősrégi Mepps Black Fury-t, mikor elakadásszerű ránehezedést tapasztalok, azonnal bevágok. Tudom, elcsépelt a hasonlat, de mintha tuskónak húztam volna, ami szép komótosan, de ellentmondást nem tűrően távolodik tőlem. A méretét nem fogtam fel rögtön, de az olyan szerencsés emberek beszámolói után, akiknek már volt dolguk ilyen kapitális méretekkel tudtam, hogy az igazán nagy halak sajátja ez a magabiztos habitus. Miközben a csónak orrába sietek, azonnal kiadom az utasításokat barátomnak: elektromost kibillenteni, lekötött halat bevenni. Semmi ne lógjon a vízbe. Meglátom az első burványt és egy részletet a halból. Elképedek.

Rögtön körbenézek a csónakban, minden a helyén? Motor felvéve? Gyorsan átgondolom: a merítőm kicsi, Kippynél van, de lip gripet elvből nem használok. Kopoltyúfedőt kell fogni. Közben feljön a halam, lever a víz: egy horogág akad, felső állkapocs hegye, bőrbe. Lazítanék én a féken, de a hal húzza, a szél pedig tolja a csónakot arra a területre ahol nagyon észnél kell lenni: 60cm-nél nem mélyebb víz és nádtorzsa tornyok várják tárt karokkal a szabadulni vágyó halat.

Nem tudom mi lenne a helyes. Itt egy éppen csak horgon lévő hal, ha mélyre engedem elvágja a zsinórt valami, ha erőltetem, kitépem a szájából a horgot, ha túl magasra húzom, esetleg dobhat egy csukaszaltót és máris repül a műcsali. Döntök, ezt is meg kell tapasztalni: fent tartom a halat magasan, de szerencsére esze ágában sincs kiugrani, csak azt a könnyen kiismerhető magabiztosságot hozza amit eddig is: egy-egy erőteljesebb megiramodásától eltekintve teljes súlyával beleállva komótosan húz. Lehet ebben a méretben már nem is szaltózgatnak a víztetőn tartott csukák?

Aztán sikerül a csónak mellé fordítani, (itt Kippy már a videót készíti ennek a későbbiekben óriási jelentősége lesz!) nagy levegő, a kopoltyúfedele felé nyúlok, megragadom, de túl óvatosan: kifordul a kezemből. Minden ízületem zsibbad az adrenalintól, a jobb kezem már fáradt. Nem látok, nem hallok mást a feladaton kívül, a sikeres kiemelésre koncentrálok.

Még kétszer fordul ki a kezemből, mikor harmadjára viszonylag stabilan megragadom. A csuklómat majd’ kifordítja, akkorákat rúg, a bütykeimet felsértik a kopoltyúíven található tüskék. A fájdalom miatt legszívesebben visszatenném, de ekkorra már kiverte a szájából a horgot. Tej csorog belőle. Megdöbbenek, ilyen méretben azt hittem, csak ikrás létezik. Szerencsére megnyugszik, bal kézzel a hasa alá nyúlok és kiemelem. Óriási a boldogság. Párat kattan a fényképező, a képek minőségét nem ellenőrizzük, legyünk gyorsan túl a kötelezőn.

Gyors hosszmérés: 100cm. Beteszem a merítőbe, ráemelek. A nyele a földön támaszkodik, de így is 9,98-at ír a mérleg. Görnyed szegény a kis helyen, nem pontoskodom. Minél hamarabb vissza szeretném tenni.

Átvált Kippy videóra, egy picit hintáztatom a vízbe a halat, közben egy hevenyészett kommentárt próbálok elmondani, amibe még bele is hibázok, mert nem 15-ös a fonott, hanem 12-es. Közben erőre kap a halam és amilyen komótosan érkezett, úgy el is úszik. Ha lenne mellénye, most peckesen megigazítaná. Megsértettem a méltóságába, Dávid legyőzte Góliátot. Szeretném azt hinni, hogy tudja milyen sors is várhatott volna rá, de nem vagyok naiv. Nagyon, nagyon jó érzés volt elengedni. Talán egy icipicit el is érzékenyültem.

A nap további részében már nem csónakból, hanem egy rózsaszín felhőből horgászok és minden, ami történik, csak másodlagos esemény, pedig akadtak még halak mindkettőnknek.

Az eső időközben elállt, a szél felerősödött. Kimegyünk a nyílt vízre, leteszünk egy-egy stupeket és befűtünk szilvával, így nem fáj annyira a vizes szőnyegen aludni. Reggelig kihúzzuk esemény nélkül, majd visszamotorozunk a tegnapi helyszínre. A dévérívás intenzitása 90%-kal csökkent és bár még akad egy bő ötvenes csuka, a körülmények már nem ugyan azok mint tegnap. Nem megy a hal. Eseménytelen órák következnek, majd megcélozzuk a kikötőt.

Otthon, a videók és a fényképek újra és újra történő végigzongorázása közben óriási felfedezést teszek:
Az csak egy dolog, hogy én azt gondoltam, minimum negyed óráig küzdöttünk egymással, miközben mindössze 7 perc telt el az akasztás és a beemelés között, de a lényeg, hogy addig a pillanatig szent meggyőződésem volt, hogy óriási malacom volt ezzel a hallal. Csak pörgettem végig a képeket és a videókat. Ha a végére értem, kezdtem előről, mert úgy éreztem valami nem stimmel. Mint a „hol a hiba a képen” játék.

Aztán rájöttem és most már azt mondom, hogy nem egy egyszerű szerencse volt, hanem kell legyen valahol odafent egy nagy rendező, aki minden körülménytől függetlenül azt akarta, hogy ezt a halat kézbe vegyem. És miért mondom ezt? A kép a fárasztás elején készült, a videó a kiemelés előtti percekben. Nem leszek szájbarágó, figyelmesen nézzétek meg a két képet és meglesz a megoldás. Na? Létezik ekkora malac? Ugye hogy nem.

Gégény Viktor írta egy régebbi cikkében, a „Hálátlan krokodilok”-ban, hogy ezek a méteres csukák már szinte csak foghegyről esznek, és bár ez az egy példa nem reprezentatív, mégis pontosan beleillik abba a leírásba, amit a szakírótól kaptunk. És mivel maximálisan hiszek abban, amit Viktor képvisel, azt is el kell fogadjam, hogy ez nem a pergetéssel eltöltött 10+ év gyümölcse, hanem egy egyszerű szerencse, jókor lenni a jó helyen. Kész, pont. Mindenkinek ismerős a szituáció, mikor megy a barátok között a körtelefon, hogy gyertek le, mert nagyon eszik. Másnap minden kötelezettséget hátrahagyva rohansz a vízre… és nullázol. „Pedig tegnap még ment.” - jön a válasz a telefonba.

Na mi most egy ilyen „tegnapi” pecába nyúltunk bele. Suncás barátom egyszerű mondása: „a jó pecáknak az a titka, hogy részt kell rajtuk venni”. Mindenkinek kívánom ugyan ezt az élményt!

 

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

csucsu43csucsu43 (fikanick)
2 éve

Köszi srácok!

3
vasscsaba
2 éve

Gratulálok, Farki!

2
csukafogcsukafog (fikanick)
2 éve

Szia! Gratulálok a cikkhez és az íráshoz is! Nagyon szimpatikus ahogy bánsz a hallal. Abszolut igazad van, van ott fennt egy rendező és kívánom hogy még nagyon sokszor átérezd ahogy "segít". Ennél nincs is jobb érzés! Engem egy 8 felettihez segített hozzá hasonlóan óriási "szerencsével" :D ugyanott a tisza tavon. Csak így tovább! Még egyszer óriási gratula Üdv: Zsolti

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés