Horgász akciók 920

10 év a Tisza-tavon

Elképesztő, hogy mennyire tud hiányozni egy idő után a víz. Nem panaszkodni szeretnék, voltam több alkalommal is áprilisban, de valahogy mégis… Esküszöm, néha úgy érzem magam, mint egy drogfüggő, akinek időről-időre egyre nagyobb adagokra van szüksége vágyai csillapításához: ahogy egyre mélyebbre jut, úgy válik egyre nagyobb étvágyúvá. Ezen az úton jutottam el én is a pillanatként elröpülő tíz év alatt arra a kritikus szintre, ahonnan már nincs visszaút, ahol az akár rövid idejű megvonás is kockázatokkal jár.

Magam sem gondoltam volna annyi évvel ezelőtt, hogy ilyen mélyen rabja leszek a Tisza-tónak, de –csodák nincsenek- mégis megtörtént. Érdekes dolog ez, mert kisgyerekkorom óta pecázok, de igazán függővé ez a víz tett. Ahogy egyre jobban kiismertem magam a gyékénylabirintusban úgy váltam évről-évre magabiztosabbá, eredményesebbé, és ahogy egyre otthonosabban mozogtam ezen a vadregényes tájon úgy rabolt el, húzott egyre beljebb a tározó.
Pedig nem lehet azt mondani, hogy a legkellemesebb, legkönnyebb pecát választottam volna első alkalomnak: téli vízszint, iszaptenger, gumiruha, négyen, újdonsült kollégák, (akik mára már jó barátok) illetve két kenu. Így indultunk 2007 végén, egy fagyos hajnalon a Gólyaorról, a vízeresztés utolsó napjaiban. Az éjszaka megfagyott világ kelletlenül recsegett a kenunk éles orra alatt miközben mi, emberek, a természet átkai, reményekkel telve, lapátjaink ütemes húzásával ébresztettük a félig már áttetsző takarót húzó, szunnyadni kívánó vizet. Az Ispán tava felé tartottunk, csukát szerettünk volna fogni.

Amikor befelé tart az ember nem létezik fáradtság. Már ég a vállam a szakadatlan evezéstől, mikor egy keskeny szivárgóra fordítja Roli a kenunkat. Nagyot húzunk a lapátjainkkal és már recsegnek is a lakója vesztett kagylóhéjak alattunk. Sajgó vállal, megkönnyebbülten szállok ki a térdig sem érő vízbe. Tehetem, rajtam van a gumiruha. Roli is így tesz, de gyorsan visszalép, azonnal beázik az öreg, egy éve szögre akasztott combcsizmája, megette az idő. Kemény szakasz következik, igavonó lettem, most már a lábam is ég. Hiába ül Roli középre, hiába oszlik szimmetrikusan a teher, a kenu barázdát húz az agyagos-kagylós mederben, miközben a fent említett meszes vázak recsegve-ropogva adják meg magukat a nem várt súly alatt.

Az akkor még új állapotban lévő, azóta elkorhadt és lebontott Porong-tavi madárlesre felkapaszkodva és körbenézve igazán megdöbbenek. Zeg-zugos álomvilágot látok, beindul a kémia, érik a szerelem, óriás csukákat álmodok magamnak. Az emelvényről magunk alá tekintek, idilli a kép: az üres kenuk szirénként csalogatnak le a lesről. Abban a pillanatban, ahogy apám mondja: „belém jön a benga” … ez nagyjából olyan, mint a kutyáknál a szájzár. Ahogy lassan körülöleli a meleg vér az állat ízlelőbimbóit és önti el az agyát az adrenalin, úgy szürkül el az én fejemben is a külvilág, peregnek le a hétköznapok problémái a vállamról.
A csapatban a srácok már öreg rókák, sőt Suncás a mohos hátú vén harcsa az én „kisküsz” rangomhoz képest, így kissé pofátlanul töröm meg a csendet: folyatassuk az utunkat, mert majd bepecázok!

A kupicákat elpakoljuk, lecsattogunk a lesről és pár perc múlva kisiklunk a Porongra, majd később az Ispánra. Órákat bolyongunk a sekély vagy épp mélyebb részeken, dobálunk mindennel ami van, (részemről a választék ekkor még nem volt túl széles) de halat nem sikerül fogni. Részben az eredménytelenség, részben a csapat egyre fogyó elánja miatt nem csüggedten, de vert hadként indulunk el visszafelé. Ettől függetlenül bennem a motiváció folyamatosan 100% felett dolgozik, ami könnyen átragad Rolira is, így a visszaúton többször is megállunk dobni párat.
Az időérzékemet valahol a 33-as út menti cserjésben hagytam el reggel, így megdöbbenek, mikor a távolból a poroszlói templom harangja máris emlékeztet, hogy a miénknél nagyobb csatákat is vívtak már ezen a földön. Egyszóval dél van, a legmelegebb időszaka a napnak, de még mindig fagy a gyűrű.

Egy nagyobb etap után, visszaérve a kubikokba óriási öröm ér: szinte rögtön megfogom életem első Tisza-tavi csukáját!
Gyönyörű szép, ellenben nem nagy: a pici JSR5 wobblerem alig fér el a szájában. A makróval fényképezett félelmetes pofa egy kb. 25-30 centis testben folytatódik, de mérhetetlenül boldog vagyok. Visszaemlékezés közben most, évekkel később, egy pillanatra elmélázok: az elmúlt időszak alatt átélt megannyi élmény után fogok-e még valaha ennyire örülni egy ilyen csöppségnek?

Remélem igen, nagyon szeretnék.
De.
Kitolódott már az ingerküszöböm, mint a legtöbb kortársamnak. Az interneten keresztül vagy épp a TV-ből megállíthatatlanul folyik az akció, látunk szebbnél szebb halakat, gyönyörű tájakat és persze mi magunk is belefutunk néha emlékezetes alkalmakba.
A Facebook-os csoportokban minden napra jut egy kapitális ragadozó, tetszikeljük, közben irigykedünk, vagy gratulálunk, majd görgetünk tovább, ahol újabb csodákat láthatunk. Olyanokat, amik számunkra talán soha nem fognak megadatni. Egy csoportban, ahol 15.000 pergető horgász osztja meg nap mint nap az élményeit, persze hogy minden napra jut valami különleges! Ezért osztják meg, mert büszkék rá és ez jól is van így!
De ettől még nem szabad azt hinnünk, hogy a csoda velünk is, minden alkalommal meg fog történni, csak mert tudjuk, hogy a spori X vízen, Y gyártó gumijával és Z színnel fogta meg élete csukáját. Erőltetet matematikával 15 ezer ember együttvéve 15 ezerszer annyit horgászik, mint mi. Ha mi egy évben lejutunk mondjuk 40-szer, (ami nem kevés) akkor csupán 375 év kell ahhoz, hogy annyi horgásznapot tudjuk le, mint amennyit egy ilyen népes tábor letudhat akár egyetlen nap alatt!
Ennek a párhuzamos világnak nem szabad bedőlni!
Megeshet, hogy egy kiváló 2-3 halas horgásznap után még csillogó szemmel meséljük az élményeket az otthoniaknak, majd a világhálóra fellépve elszáll a győzelmi mámor, mert látjuk, hogy mások ugyan ezen időszakban kétszer ennyit, vagy kétszer ekkorát fogtak.
A médiában minden szebb és látványosabb, a hétköznapok szépsége, a kis dolgoknak való örülés pedig lassan kihal belőlünk.
Ne legyünk ilyenek, legalább is igyekezzünk. Persze, nehéz, sokszor én sem tudom a tuti receptet.
Akkor, az első Tisza-tavi pergetésem után, ahol a képen szereplő után még két hasonló kis bicskát sikerült fényképezni, emlékszem, szenzációsan éreztem magam!
Na meg persze milyen is lett volna az első? Persze hogy jó! A szexre is mennyit vártunk kiskamasz korunktól, aztán másnap úgy mentünk végig az iskola folyosóján, mint a császárok! Pedig hát mit tudtunk mi még akkor a nőkről…. Sőt! Az sem érdekelt minket, hogy másnak jobb vagy több nője volt, csak a mi numeránk számított, semmi más.
Na, ezt az érzést kell valahogy megtalálni magunkban a kevésbé sikeres pecák után!

Akkor este ezer élménnyel töltve, sajgó háttal estem be az ágyba, hogy másnap izomlázzal ébredve, mosolyogva nézegessem a már letöltött képeket és a kicsi csukáimat.

Na de legyünk hűek a címhez, anekdotázzunk tovább:

2007. december 29-én a Szartosra mentünk lékelni.
Emlékezetes nap volt ez is!
Megannyi lyukba szebbnél-szebb csalihalakat lógatva sem sikerült kapásra bírni egyetlen ragadozót sem, ami arra sarkallta az inkább élményre, mintsem húsra vágyó Suncást, hogy keszegezni kezdjen. Szépen csipegetett is a kis vörösökből az aprócska léken, mikor lesüllyedt és a nógatás ellenére is lent maradt a 1,5g-os úszója. Hogy a hajszálvékony zsinórra kötött aprócska horog és a rajta ficánkoló egy szem csonti, esetleg a körülötte a felhős etetésen lebzselő keszegek keltették-e fel a hal figyelmét, azt megmondani nem lehet, minden esetre egy szebb csuka védekezett a szája szélébe akadó picike horgon. Még azt is megvárta, amíg Balázs kisbaltájával kiszélesítette a léket, majd kicsusszant a jégre a hal és csak amolyan végszó gyanánt kiöklendezett egy apróságot. Ha ilyenekkel táplálkozott, nem kell csodálkozni, ha nem vette fel a horgon lévő termetes vörösöket.

A csapat:
Sokszor így utalok rájuk, de talán nem teljesen érthető, hogy miért mindig „csapatról” beszélek. A kis baráti társaságunkat több közös pont tartja egyben, de mindközül a legerősebb kapocs a víz, a természet és a horgászat szeretete. Ha valami közös használatú dolog kell, összedobjuk rá a pénzt, a téli munkákat pedig megosztva, közösen végezzük el.
Közös lónak túros a háta, tartja a mondás, de szerencsére nálunk a legritkább esetben fordulnak elő súrlódások.

Szóval ez a csapat, 2008 októberében újabb mérföldkőhöz érkezett: csónakunk lett a tározón! A Kék Villám nevet viselte, ami inkább gúnynév volt, mert egy olyan lomha, nehéz, buta csónak volt, hogy azt elmondani sem lehet. Ingyen viszont csak ilyet adnak.
A lényeg pedig az, hogy el nem süllyedt, (ez egy kisebb csoda volt, mint később kiderült) így lehetett belőle pecázni és újabb élményeket gyűjteni. Ezúton is köszönet és ezer hála dr. Honfi Lászlónak a felajánlásért! Ez a csónak adta a kezdőlöketet, alapozta meg a döntést, miszerint: kell egy állandó és praktikus csónak a tározóra!

Mikor aztán kezdett a tározó lefagyni, kivettük a technikát. Kisebb tömeg kellett ehhez, brutális volt a súlya. Sejtettük az okát: megfúrtuk a fartükröt és fél órát vártunk, míg a légtartályban lévő vízmennyiség kifolyt a 10-es furaton keresztül. Akkor még nem tudtuk, hogy a temetés koreográfiájára félkörben álló társainkkal valóban a Kék Villám gyászszertartásán veszünk részt, de így lett. Szegény sosem került újra vízre.

Közben telnek az évek, a dögnehéz Villám már csak az emlékekben él. Egy ideig bérelt ladikokkal járjuk a vizet, majd új, üvegszálas csónakot veszünk, elnevezzük Zöld Villámnak az elődje mintájára, de ez már gyors és komfortos test. Egy baja van, ami használat közben derül ki: három embernek rövid. Rövid úton becseréljük a gyártójánál egy hosszabb, 6,5m-es testre, amire kreatív módon illesztjük a Zöld Villám II. nevet. Ünnepélyes keretek közt felkerül a rozsdamentes gravírozott névtábla, a következő, icipicit átdolgozott Reg Baird mottóval:
„Aki kijelenti, hogy pénzért nem lehet boldogságot vásárolni, még sohasem vett magának horgászbotot!”

Fejlesztgetjük, szépítgetjük, és egyre távolabbra hajózunk a kikötőtől, egyre mélyebbre merészkedünk a sástengerbe.
Lassan kialakulnak a kedvenc helyek, egyre kevesebb a betlivel záródó peca. Aztán motort cserélünk, így már nincs messze akár az Óhalászi sem, még nagyobb szeletét ismerhetjük meg a Tisza-tónak. Hasítjuk a vizet!

Időnként beleszaladunk egy-egy örömpecába és érezzük: nem csak az kellett hozzá, hogy jó időben legyünk ott, de az évek alatt megtalált jó helyek is legalább annyira fontosak az eredményes horgászatokhoz. Mert ahogy Suncás szállóigévé vált mondása tartja: „a jó pecáknak az a titkuk, hogy részt kell rajtuk venni!”

A „biennálé”:
Szerencsés esetben összejön a társaság évente két alkalommal, tavasszal és ősszel, hogy megüljük a „biennálét”, ahol nincsenek elvárások, erőltetett pecák, csak a felhőtlen lógatás.

lyenkor előkerül szinte az összes módszer, a finom keszegezéstől a method technikán át a pergetésig vagy éppen a letett botos süllőzés, stupekes harcsázás. Van ennek a víznek szerencsére olyan színes halfaunája, annyi arca, hogy minden módszer szerelmese megtalálhatja a számításait.

Persze a nyugis pecák közben néha kialakul egy kis egészséges háziverseny, van, hogy strandolunk, alakulhat úgy, hogy bográcsozunk, esetenként pedig különös erkölcsi szabályok szabnak korlátot a túlságosan felhőtlen szórakozásnak.

Azért a sok léhűtés mellett néha hal is akad, itt pl. egy csapatfotóhoz kaptam ajándékba én is egyet nagyjából fél percre, aztán nevetve el is vették tőlem. IG rosszabbul járt, ő csak a fényképezőgépet kapta meg. Ezek igazi csapatépítő alkalmak.

Nem akarom befejezetlenül hagyni az elbeszélést, de túlságosan untató se szeretnék lenni.
Engedjétek meg nekem, hogy a következő alkalommal innen folytassam a történetet, ahol tanulságos, izgalmas vagy épp mulatságos sztorik mentén rátérek a konkrét halfajok horgászatára is, olyan információkkal, amik reményeim szerint kicsit előrébb viszik azokat, akik most ismerkednek a Tisza-tóval és szeretnének eredményesebben pergetni a tározó nagyszerű ragadozó állományára.

 

..
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Kiárusítás

hirdetés