Az éjszaka gyorsan eltelt, kissé el is aludtunk. Jó fél órával tovább szunyáltunk, mint azt szerettük volna. Gyorsan összeszedtük magunkat. Horgászcuccok, kaja, víz bedobálva az autóba és nyomás. A srácok mindenképp vissza szerettek volna menni arra a szakaszra, ahol előző este abbahagytuk, én azonban egy új pályát szemeltem ki. Nem sikerült meggyőznöm őket, hogy ott dobáljanak ők is, és a fordítottja sem sikerült, nem tudtak elcsalni magukkal, így egyedül maradtam a Dunajeccel.
Az új pályán hamar megfogtam első halaimat, de a szokásos méretből, ezért elkezdtem lefele keresgélni. Teljesen ismeretlen részen jártam, ahol a mélyebb szakaszok derékig, mellig érőek voltak, és gyorsan áramlott a víz mindenütt. Az ilyen részeken acélsodronyt feszítettek a helyiek a folyó fölé, amelyhez keskeny faladikokat erősítettek, így közlekedtek a vízen keresztül.
Gyönyörködtem a látványban, ahogy haladtam lefele a vízen, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon jó helyre születtem-e? Ábrándozásomból agresszív kapás rázott fel. Bevágtam és a következő másodpercben egy, az előző napi nagy pisztrángomhoz hasonló méretű hal ugrott a levegőbe. Reflexből már jelezni készültem barátaimnak, de akkor kaptam észbe, hogy egyedül vagyok. Minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy ne hibázzak. A hal elindult lefele, egy csepp szándékát nem mutatva annak, hogy megálljon. Mese nem volt, rohanás utána. A derékig érő vízben nagyon kellett figyeljek minden mozdulatomra, nehogy fürdés legyen a vége. Elhatároztam, ha úsznom kell utána, akkor is követem. Kissé bátrabb voltam, hisz 0,14-es tipet volt felkötve, de azért tudtam, nem egyoldalú a játszma, ugyanis az éles sziklák, valamint az erős sodrás a halnak kedveznek. A pisztráng keményen küzdött, megállás nélkül ment lefele, néha egy-egy szikla mellé beállva. Ilyenkor mindig az infarktus kerülgetett, hogy most húzza rá a damilt, és vége a meccsnek, de szerencsére ez nem következett be. Hol mellig, hol derékig gázoltam a vízbe. Néha úgy megpörgetett a sodrás, hogy már azt sem tudtam hol vagyok, vagy, hogy kerültem oda. Párszor elfogott a félelem, hogy most fogok alámerülni, de valamilyen csoda folytán mindig megúsztam. Addig-addig viaskodtunk, hogy csökkent a köztünk lévő táv, és egyszer már a felszínre is fel tudtam fektetni. Egyre jobban kezdtem hinni, hogy megfoghatom ezt a halat. Mintegy hét-nyolc perc után sikerült a merítő fölé terelnem, de elfordult, majd még kétszer odahúztam, de mindig elsiklott, végül egyszer csak benne volt. Ahogy tegnap keserűségemben, úgy ma örömömben kiáltottam. Aki horgászott már ilyen körülmények között finom cuccal, az tudja, hogy milyen érzések keringhettek bennem. Keményen megküzdöttünk. Mikor szétnéztem, csak akkor vettem észre, hogy jó 200 méterrel lennebb vagyok, mint ahol megakasztottam, ráadásul a folyó túlsó partján. A harcban észre sem vettem, hogy átkeveredtem a vízen, csak a cél lebegett a szemem előtt. Az izgalomtól és a fáradtságtól remegő kezekkel fektettem a sekély vízbe a halat, hogy lemérjem: 54,3 cm, nem életem legnagyobb pisztrángja, de egyértelműen a legkeményebb ellenfelemnek bizonyult. Ebben a pillanatban éreztem, hogy mindent megkaptam, amiért jöttem, és ha többet nem is fogok, akkor is emlékezetes lesz a túra. Előkotorásztam a fotómasinámat, de megint eszembe jutott, hogy nincs ki megörökítsen minket, így egy követ kineveztem állványnak, és az időzítő segítségével közös fotót készítettem.
Nem volt senki, akivel megoszthattam volna örömömet, így magamban ujjongtam. Miután szabadon engedtem, leültem egy kőre és kifújtam magam. Amennyiben cigarettáznék, valószínűleg ez lett volna az a pillanat, amikor rágyújtok, de kár lett volna a friss levegőt szennyezni a füsttel. Újrakötöttem a szereléket, majd összeszedtem magam és tovább indultam. Ettől a perctől mintha minden megváltozott volna. Egymás után fogtam a halakat. Itt is, ott is előkerült egy pisztráng, és egyik szebb volt, mint a másik. Csak sodródtam az árral, és élveztem a horgászat minden percét, mint egy kisgyerek, akinek semmi gondja nincs. Cserélgettem, próbálgattam minden legyet, már csak az volt a célom, hogy a dobozom teljes tartalmát kipróbáljam. Nem is gondoltam, hogy mi lesz ennek az eredménye.
Volt egy kis fekete fácánfarok nimfám, kevés kékes spottal a nyakán, a hazai vizeken a pérek nagy kedvence, gondoltam, itt az ideje, hogy kipróbáljam. Korábban valamiért nem tettem fel, amit abban a percben meg is bántam, amint az elsőt dobtam vele. Rögtön halat akasztottam, igaz nem pért, hanem pisztrángot, de nem bántam. Túlzásnak hathat, de majd’ minden dobással fogtam egy-egy pisztrángot. Az addigi tuti modellekkel is párba kötöttem, de hihetetlen módon, ami addig verhetetlennek tűnt, csak elvétve adott halat. A kis fekete nimfa elképesztő arányban verte az addigi sikerlegyeket. Amint az ilyenkor lenni szokott, csak egy darab volt belőle, és beszakadt. Amíg azon a szűk két órán keresztül megvolt, elképesztő mennyiségű halat fogtam vele.
Időközben a srácokkal is találkoztam. Zsolt már messziről kiáltotta, hogy nekem mekkora a legnagyobb, mert eddig ő a király. Aztán én is megmutattam a fotóimat. Csendben megjegyezték, hogy meg sem érdemlem, és hogy biztos photoshop van beépítve a gépembe.
A délután folyamán Zsolttal visszatértünk arra a helyre, ahol elpuskáztam a nagy pisztrángomat. Közben két halőrrel is találkoztunk, akik ugyan nem beszéltek sem, angolul, sem németül, sem magyarul, a románt ugye meg sem kell említenem, de ennek ellenére megértettük egymást, nagyon barátságosak voltak. Felvették az adatainkat, mi meg megmutattuk a fotóinkat, és megtudtuk tőluk, hogy abban a medencében, amelyikben horgászunk, az idén két galócát is fogtak már, valamint a rekord 23 kilós és 120 centis galóca is onnét került ki, a dunajeci sebes pisztráng rekord pedig 73 centi.
A délután csodásan telt, jól kiszórakoztuk magunkat még utoljára a C and R zónán, ugyanis harmadik, és egyben utolsó napunkon egy más területen szerettünk volna szerencsét próbálni. Az infók szerint jóval fennebb van egy gát, ahol már a folyó egyik fele a szlovákokhoz tartozik, és ott is szép számban lehet fogni halat.
Az utolsó reggel borongós, hűvös idővel érkezett, de nem hátráltunk meg, az úti célunk a Dunajec folyó gát alatti szakasza volt, Sromowce Wyżne településnél. Itt már nem C and R szabályok voltak érvényben, így kissé pesszimista voltam a halbőségről szóló hírek hallatán. Az viszont mégis a halbőség mellett szólt, hogy a gát teljesen elzárta a folyó útját, így itt torlódhattak a halak. Közvetlen a gát alatt álltunk be, és már az első lógatásra fogtam egy pisztrángot az előző este kötött kék spottos legyemmel. A többiek sem tétlenkedtek egymás után fogtuk a halakat. Ha nem akadtunk el a köveken lévő növényekben, akkor szinte biztos, hogy fogtunk valamit. A halak nem voltak nagyok, zömmel 25-30 centis példányokat fogtunk, de nagyon sokat. Meg is kérdeztem, hogy vajon itt nem tilos-e a horgászat, hogy ennyi hal van, de mivel egyikünk sem tudta a választ, tovább horgásztunk. Közben a túlparton megjelent pár horgász és értésünkre adták, hogy onnan menjünk kissé lennebb, mert ott bizony tilos a peca. Így kiderült, hogy biza’ törvényt szegtünk, de szerencsére nem lettek bonyodalmak. Ami meglepő volt, hogy az alsóbb részeken is hatalmas halbőséggel találkoztunk. Ha azt hittük, hogy a korábbi napokon sokat fogtunk, akkor tévedtünk, itt ugyanis minden képzeletet felülmúlt a fogások száma, olyan érzés volt, mintha valami tenyészetben horgásznánk. Igaz a maximum méret csak 34-35 centi körül alakult pisztrángból, pérből meg leginkább a 30-33 centisek voltak a jellemzőek, de csak álltunk és csodálkoztunk, hogy ezen a szakaszon meg lehet tartani a halat. Az is igaz, hogy egyetlen sumákoló horgászt sem láttunk, mindenki legyezett, de szinte senki nem tett el halat. Annyi volt a hal, hogy azzal kísérleteztem, hogy ha felteszem a fekete kékgalléros legyet, akkor pisztráng jön, ha a Quill nimfát, akkor meg pérek támadnak. Hihetetlen volt az egész helyzet. Zsolt a sztrímerekhez nyúlt, hogy azzal ő megfogja estig a nagy sebest, András és István végig a nimfákat tolták, én pedig váltogattam a nimfás és a száraz legyes módszer között. Helyi horgászokkal is sűrűn találkoztunk már, de ők valamiért kevesebbet fogtak nálunk. Talán azért, mert nincsenek rákényszerülve, hogy a végletekig kikísérletezzék a legyeket, ugyanis itt mindennel lehet fogni. Mi viszont itthon mindent el kell kövessünk a jó eredmény érdekében.
Dél körül elkezdett esni az eső, és estig el sem állt, de mi semmi pénzért ki nem szálltunk volna a vízből. Egészen sötétedésig nyomtuk. Este összesítettünk, kiderült, hogy mind hasonló méretű halakat fogtunk, senki semmilyen módszerrel nem tudott jobb halat akasztani, még Zsolt sem a hallegyeivel. Úgy festett, hogy a sok halnak ez a „méretkorlátozás” volt a hátránya. Ennek ellenére igen jól éreztük magunkat, az utolsó nap végén elégedetten csomagoltunk össze azzal, hogy ezért megérte eljönni.
Azok kedvéért, akik esetleg késztetést éreznek a Dunajecen horgászni, elmondom, hogy mibe került euróban a három horgásznap és a négy éjszaka szállással. Koponyánként 140 eurót költöttünk el, amiből a horgászjegy 17 euró/nap, a szállás 6 euró/éjszaka (10 euróért több helyen is ajánlottak, de mi elsőre beletrafáltunk), valamint benne volt a napi kajánk, és az üzemanyag költség is. Egy biztos, hogy nem ez volt az utolsó túránk a Dunajecen.
