Horgász akciók 920

Tonhalazás a szomszédban

Sokan nem tudják, hogy a magyarok által annyira preferált Adria milyen hatalmas halakat rejt. Komoly tonhalállományán túl horgászhatunk dorádóra (mahi-mahi), kardhalra, vitorláshalra, hatalmas sügérfélékre, de akár cápára is, nem beszélve a kisebb makrélafélékről, amik csimbókban lógnak a szereléken, ha beletalálunk egy rajba és mindezt nem egész hét órányi autóútra Budapesttől.

Kocsiba vágtuk magunkat, és elindultunk tonhalazni. Azaz ezt sok minden megelőzte, ennyire sajnos nem volt egyszerű. A csütörtök esti autóba pattanást nagyjából félévnyi levelezgetés eredménye volt. Ricsi kigyűjtötte a fellelhető horvát nagyhalas horgászattal foglalkozó társaságokat és hosszas levelezésbe kezdett, gyorsan kiszóródtak a komolytalannak mutatkozó irodák, s a tavasszal végül már csak egy spliti cég képviselőivel zajlott a lázas levelezgetés. Hrvoje - aki horvát válogatott labdarugóból avanzsált adriai tonhal horgásszá – mindent részletesen megírt. Cuccot nem kell vinnünk, mert a hajóikon minden van, szállást intéznek a közelben, csak az időpontot kellett belőni. Miután ezt is fixáltuk, reggel 9-es érkezésben állapodtunk meg a Split melletti Rogoznicában. Este izgatottan indultunk, felváltva vezettünk, hogy senki se legyen félájult a tengeren. Hajnalban már leanderrel megrakott kúton álltunk meg egy pihenőre, kinyújtani izmainkat. Időben jók voltunk, szerettünk volna úgy érkezni, hogy a szállást még peca előtt elfoglaljuk.

Végül reggel nyolc előtt be is gurultunk a kis horvát falu korzójára, ahol meglepetésünkre tényleg ötven méterre a víztől kaptunk szállást, ahogy írták. Kényelmesen kipakoltuk mindenünk, majd kamerákat, fényképezőgépeket, és naptejet vettünk magunkhoz, aztán becéloztuk a kikötőt. Találgattunk, hogy vajon melyik hajóval fogunk menni, láttunk képet vagy öt-hat féléről. Útközben Ricsi egyeztetett még mobilon Hrvojével, végül egy kávézóban találkoztunk a korzón, Borisz, a hajó kapitánya is hamarosan megérkezett, egy számunkra iszonyat méretű monstrummal, s kikötött az út túloldalán.

Egy üdítő mellett megbeszéltük, hogy mi a menetrend, aztán beugrottunk Svetac-ba, a két 230 lóerős Volvo Pentával felszerelt, magyar szemmel luxus hajóra. Útközben megtudtuk, hogy Borisz már két ötméteres fehércápát is fogott az Adrián, és nem mellesleg a horvát tengeri horgász szövetség egyik vezetője. Elismert tonhalhorgász nem csak Split környékén, hanem az egész országban, és épp két hete is fogott egy két méteres vitorláshalat.

A menetrend: drifting (bő arasznyi méretű csalihallal úsztatás) 40 és 200 kg közötti tonhalra, majd, trollingozunk (műcsali vontatás hajóval) kisebb tonhalakra, mert a kapitális méretűek ebben az időszakban ívnak, így jóval kisebb az esély fogásukra, mint a korábbi vagy későbbi hónapokban. Nem túl messze a parttól 130 méter mély vízben, 70 méteren találunk egy makrélarajt, felette egy a radaron is hatalmasnak tűnő tonhallal. Azonnal bevetjük a botokat, és Hrvoje egy hóna alá fogott kemény bottal nekiállt jigelni. Olyan durva mozdulatokkal, hogy a tiszaburai versenyzők elsírnák magukat, ha látnák, hogy rángatta teljes testből azt a hatalmas, de egyágú horoggal szerelt műcsalit. Egyszer keményen meg is ütötte a tonnó, de nem akadt. Hrvoje már izzadt, verejtékezett a homloka, de nem volt több érdeklődés, aztán el is tűnt a radarról. Jó pár órát eltöltöttünk, de ezek tényleg kiúsztak a nyíltvízre szaporodni. Makrélafogással töltöttük időnket, a rajba engedett többhorgos szerelék ritkán jött fel úgy, hogy ne ficánkoljon rajta 4-5 darab kis ragadozó. Megfogtuk a csalinak valót bőven, még sütni is jó lett volna.

A driftelést feladtuk, abban maradunk, hogy jó lesz nekünk a kisebb, de ebben az időszakban biztosabb pár tíz kilós tonhal is. Estig eliszogatunk a hajón, hallgatjuk Borisz történetét a nagy fehér cápával, amivel a horvát magazinok címlapjára került. Azonnal nagy fehéret akarok fogni, de azonnal…
Másnap reggel korán keltünk, 7-kor már teljes gőzerővel szágultdunk kifelé, az olaszok irányába. Borisz kivételével mindenki elkummantott egy picit, nekem sikerül a napon, Zoli és Ricsi a kabinban húzták a lóbőrt. Picit foltosan leégve keltem, nem mindenhová sikerült naptejet kennem, de ez majd csak este fog inkább zavarni – legalábbis azt hittem. Rápillantottam a navigációra, jócskán eljöttünk már a parttól, lassan félúton vagyunk az Adrián.

Egyszer csak a semmiből egy hatalmas szikla éktelenkedett előttünk, a semmi közepén. Borisz lassított, majd elkezdtük beradarozni a területet. 200 méter mély víz alattunk, és úgy 130 méteren egy hatalmas makrélaraj tűnt fel. Tettünk pár kört felette, mikor egy magányos cápa jelent meg a radaron. Azonnal megálltunk és leengedtünk három halat, egyet mélyebbre, mint a radar jelezte, egyet ugyan arra a szintre, egyet pedig valamivel feljebb és vártunk. Közben felkaptam a csalihalas botot és gyorsan kicsavartam 130 méterről 10 darab makrélát. Jó buli mikor felér, csak egy életnek tűnik mire feltekeri az ember abból a mélységből.

Vártunk vagy egy órát egyhelyben, a tükör vízen, de sehol egy cápatámadás... A nagy tonhalaknak továbbra sem volt se híre, se hamva, tényleg eltűntek ívni. Na, ekkor döntött úgy kapitány, hogy indulunk trollingozni, bár én már régóta mondogattam, hogy megelégedek azzal, ha nem kell hat órát fárasztani egy kétszáz kilósat, csak félórát kisebbeket. Betekertük a csalihalakat, és elindultunk. Borisz előkészített mindenféle tonhalas, trollingos csalit. Volt benne wobbler, plasztik polip a darabosabb fajtából. Ezeket vontattuk a hajó mögött különböző távolságban. Hogy még jobban felhívjuk a figyelmet magunkra, azaz a csalikra, egy esernyő szerkezetű kalamáris teasert engedtünk maguk mögé, valamint egy felszínen csapkodó propellert. Mindkettő elég látványos a tiszta vízben, és a felszínen csapkodó kis propeller elég hangos ahhoz, hogy messziről felkeltse a tonhalak figyelmét. Cikkcakkban kerestük a rajt, közben feltámadt a szél. A tengeren túl nagy aktivitást nem tapasztaltunk, olykor delfinek tűntek fel vagy a távolban lehetett látni egy-egy hosszúkás, ezüstös testű halat a magasba ugrani. Vártuk, hogy belefussunk egy csapatba, akkor viszont egyszerre több kapásra is számíthatunk. Telt az idő, már a horvát partot is lehetett látni, mikor fékvisításra kaptuk fel a fejünket. Boris azonnal visszavett a gázból, s a balos botba Ricsi, a jobbosba Zoli csimpaszkodott bele. Keményen szólt a Penn International multiorsó, szaggatta le a dobról a vastag damilt a tonhal. Kamerával a kezemben igyekeztem megörökíteni első komolyabb kékúszójú tonhalakat. Zoli viszonylag hamar, valamivel több, mint tíz perc alatt kifárasztotta a villásfarkút, mint a gyerekek úgy gyönyörködtünk benne. Csupa izom, gyönyörű színekben pompázik, Rapala Magnumra kapott. Gyorsan lőttem róla pár fotót, aztán visszament az áttetsző tengerbe.

Közben Ricsi pumpált tovább, már látszott rajta, hogy fárad – mármint Ricsin. A halat végig videóztam a víz alatt, ahogy a csónak farába ért, még mindig nagyon agresszívan védekezett, egyszer messzebbre is újra kilőtte magát. Nagyobb volt az előzőnél, azért is tartott fárasztása tovább. Borisszal a taton vártuk, hogy megadja magát, ahogy elfeküdt a vízen, azonnal kesztyűben kiemelte. Ez is gyönyörű volt, hatalmas szeme, apró pikkelyei és sárgás háromszög alakú uszonyai különleges látvány volt számunkra. Miután visszaeresztettük, azonnal fordultunk és újra a halak nyomába eredtünk. A csalik újra a vízben, a teaserek táncoltak, körülötte és mögötte pedig a műcsalik verettek várva a következő támadást.

Jó húsz perc elteltével újabb visítós kapás érkezett, azonnal ott teremtem a bot mellett, amilyen keményen tudtam, úgy tartottam a halat, de az csak szántott elfelé. Közben Borisz a derekamra csatolta a fárasztóövet, ami valamelyest könnyített a dolgon. Annyira visított le a dobról a zsinór, hogy megpróbáltam hüvelykujjammal megfékezni, egyre erősebben nyomtam rá, de semmit sem ért, viszont majd’ leégette a bőrt. Legalább kétszáz méterre lehetett, mikor végre megállt. Borisz nevetve megkérdezte, hogy ettem-e eleget reggelire. Nehéz leírni, mi meló volt innét visszapumpálni a halat, miközben ugye a csónak is haladt tovább. A jól leégett térdemmel támasztottam magam, egyre jobban fájt az is, mint ahogy a bal bicepszem is kivolt negyedóra múlva. Nagyjából huszonöt percembe telt, míg kézbe vehettem a halat, de minden kínlódást megért az a pillanat. Erősen kellett tartani, néha, mint amit megvágott az áram, úgy remeget a kezemben. Iszonyat jó illata volt a halnak, ahogy visszaeresztettem küldtem egy csókot a hátra, majd arcon fröcskölve eltűnt.

Ekkor már nagyon nem bántam, hogy nem kétszer, vagy tízszer ekkora akadt a horgomra. A hal súlyát Borisz húsz kilóra saccolta, ha elmegy, én biztos százast írtam volna. A nap végén beszélgettünk sokat, kiderül, hogy ősszel annyi dorádót lehet fogni, hogy ők inkább nem is horgásznak rá, mert nem kihívás, nekünk viszont hatalmas élmény volna, így azonnal le is fixáltuk, szeptemberben újra itt!

 

 
Tonhalhorgászat a horvátországi Adrián

..
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Kiárusítás

hirdetés