Éveken keresztül csak a tavak partjáról horgásztam, kezdetben hagyományos fenekező módszerrel, később különféle finomszerelékes technikákkal. Mint a legtöbb horgásznak, számomra is a pontyok jelentették a legnagyobb sikert. A legkülönfélébb módszerekkel és csalikkal horgásztam rájuk. Később ahogy egyre több időt töltöttem horgászattal és nagyobb tapasztalatot szereztem, számos új barátságra is szert tettem. Így kerültem a Duna partjára is Gyulai Ferenc oldalán, vele bátran vágtam neki a folyóvízi horgászatnak.
Persze eleinte csak a márnák érdekeltek, lehetőségeimnek megfelelően feederrel kergettem őket. De Feri eredményessége lenyűgözött, vízben állva úsztatott. Hatalmas áhítattal művelte olykor művészinek tűnő horgászatát.
Hamar megszületett bennem a gondolat, hogy ezt bizony nekem is ki kell próbálnom. Ferit nézve elég hihetetlennek tűnt számomra az alig egy-két grammos úszók használata, mivel a feeder mellett rakósbottal is többször horgásztam a folyón, néha rémisztően nagy lapos úszókkal. Persze, miután lerántotta a leplet az ólmozásról és a csali vezetéséről hamar világossá vált a szerelék működése.
Jó pár horgászatba beletelt mire eljutottam oda, hogy egy-egy gében vagy snecin kívül mást is a horgomra tudtam csalni. Az örömöm leírhatatlan volt mikor először akasztottam olyan halat, amit már fárasztani is kellett.
Az elszántságomnak és a lelkesedésemnek köszönhetően hamar jöttek az újabb és újabb sikerek az átélt élményeim csak fokozták eltökéltségem. Persze az akasztások száma még messze meghaladta a fogások számát, a lekéset vagy rontott kapások egész hadáról már ne is beszéljünk, de továbbra is kitartó maradtam.
Mint engedelmes kis diák lelkesen gyakoroltam. Egyre több kapást sikerült megcsípnem és ennek köszönhetően mind több sikeres fárasztást könyvelhettem el. Hamar azon kaptam magam, hogy mindenütt csak a vízben akarok állni és eregetni. A többi módszer már kevésbé vonzott, az álló vizekről nem is beszélve.
Egyre több szakirodalmat kezdtem forgatni a módszerrel kapcsolatban és újabbnál újabb úszótípussal, ólmozással ismerkedtem meg, annak érdekében, hogy a módszert minél több helyen tudjam eredményesen alkalmazni, ne csak a nagy Duna halait riogassam vele. Csatornák és lassabb folyó vizek horgászatára is alkalmas módszereket kerestem, kutattam. A helyválasztásnál fontos szemponttá vált, hogy a módszer előnyeit kihasználva lehetőleg vízben állva horgászhassak.
A Duna-Tisza Csatornán a kis karika keszegeket kergettem, a Ráckevei Duna-ágon gyönyörű bodorkákat és harcos pontyokat terelhettem a módszernek köszönhetően a szákomba. De egyre többet jártam a Duna partjára keresve a módszer gyakorlására alkalmas helyeket.
Szokták mondani, hogy a bolondok vonzzák egymást, így ismerkedtem meg Komlós Jánossal is, akinek ugyancsak szívszerelme a dunai úsztatás. Teljesen átszellemülve hallgattuk egymás történeteit, csodálkoztunk rá megannyi hasonlóságra a horgászatunkban és még több eltérésre melyekért az eltérő tulajdonságú partszakaszok felelősek. Persze a szavak helyét hamar tették követték. Közös pecákra adtuk a fejünket, hogy új élményekben, tapasztalatokban gazdagodjunk.
Én javarészt a pesti szakasz alsó régióját vallattam eddig, míg Jani az Óbudai szakaszon horgászik kölyök kora óta, de gyakran kalandozik a pesti szakaszon is. Több évtizedes horgászmúlttal a háta mögött én sok újat nem tudtam mutatni neki, inkább csupán a megszokottól eltérő élményeket nyújthattam számára.
Ám ő annál több újdonságot tartogatott számomra. Az algától csúszós kövekkel borított szentendrei paducozás valósággal megrészegített. A víz itt sokkal gyorsabban folyt, mint ahogy nálunk megszokott. A jóval nagyobb kövekkel borított mederben oda kellett figyelni minden pillanatban, ha az ember nem akart a habok közé merülni. Nem tagadom, az elején szabályosan féltem.
Ám az emberi szervezet csodálatos, hamar megszoktam a lábaimnak feszülő víz nyomását és az öklömnyi köveken való közlekedés is rutinná vált. Immár inkább az úszóm mozgása kötötte le a figyelmem, mint sem a talpon maradásom. Ha mindez nem lett volna elég, egy számomra csupán ritka vendégként szolgáló halra kellett célzottan horgászni úgy, ahogy én azelőtt sose tettem. Egész messzire úsztattunk, harminc-negyven méterre is elengedtük a szerelékünket úgy, hogy végig kontrol alatt tartsuk azt. Ráadásul idáig elképzelhetetlen volt számomra a folyóvízi peca csonti nélkül. Most azonban a vízbe egy zsák kenyér került csupán, mellőzve minden modern csodát és a horgunkra is kenyeret tűztünk.
Fogtam a fejem rendesen, én kenyérrel? Pont én, aki még a pelletet is azért nem szeretem, mert bonyolultabb vele a csalizás, mint pár szem kukoricát vagy csontit a horog hegyére tűzni!
Most meg, minden úsztatás előtt újra kell csalizni, mert ha kenyerem nem váltom halra, csak az üres horgot nézhetem, a második esély itt ismeretlen fogalom. Sosem gondoltam volna, hogy ennyiféle módon tűzhetjük a kenyeret horgunkra. Ott álltam, mint egy idióta és csak néztem Jani kezét, próbáltam megjegyezni minden szavát, mozdulatát, így tépni, úgy hajtani, ennyire megnyomni, úgy sodorni… Fűzőtűt ide rögtön! Inkább Pelletezek! Gondoltam egy pillanatra.
De csaliztam bőszen, úsztattam figyelmesen, próbáltam jó diák lenni, átültetni a gyakorlatba a rengeteg tanácsot, hogy minél előbb halat lássak.
Talán én lepődtem meg a legjobban mikor a nap első halát megakasztottam. Melyet utána számos testvére követett, végül a kenyeres csalizás is rutinná vált, gyorsan és természetesen ment. A halak az erős sodrásnak köszönhetően az általam megszokottnál erősebben védekeztek. A testesebb példányok úgy rohantak a folyással megegyező irányába és be a mederbe, mint akik meg se akarnak állni vagy csak beálltak a sodrásba kihasználva annak erejét! Itt bizony nem volt ritka, hogy sétálni kellett egy darabosabb hal után, mert, 0,14-es zsinórral hozzánk felhúzni szinte lehetetlen volt, de ezt cseppet sem bántam.
A nap lassan eltűnik a mögöttünk sorakozó ártéri fák lombjainak takarásában, elcsendesül a part is, lassan már csak mi vagyunk, mi ott bent. A víz is kisimul, megnyugszik, szelíden mosolyog ránk, ringat minket. Erősen alkonyodik, utolsó úsztatásainkat váltjuk halra, hogy aztán kiüljünk a partra, csendben nézzük a vizet. Nem mondunk semmit, élvezzük a pillanatot, némán tisztelgünk a folyó előtt, magunkban köszönetet mondunk az élményekért. Kissé szomorúan pakoltam össze holmim nehezemre esett búcsút venni a parttól, de a leszálló est sötétje könyörtelenül felfalta a nemrég még napsütésben ragyogó csodálatos tájat. Indulnunk kell, itt már nincs keresni valónk, adta tudtunkra az időközben a zsákból a kövekre borított kevéske kenyérre vágyakozó szelíden hápogó vadkacsák csapata.
A szentendrei út és az alsó rakpart hétvégi zsúfolt forgalma könyörtelenül hasít elmémbe, zúgva zakatolva próbál betörni fejembe miközben egyre távolodunk a parttól, de szemem lehunyva a külvilágot kizárva egy pillanat sem kell és gondolatban ismét vízben állok.
Hazaérve fáradtan huppanok le egy csésze tea mellé, jóleső fáradtság lesz úrrá rajtam. Nézegetem a képeket, pakolászom a gondolataim, újra és újra elcsodálkozom a helyen, a halakon. Átjár a boldogság, alig veszem észre, mennyi energiát vett ki belőlem a közel 10 órás ácsingózás és küzdelem a folyóval, a halakkal. És bár órák óta szárazon vagyok, még mindig a lábaimon érzem a nekifeszülő víz nyomását!
