Horgász akciók 920

Nagyhalas dunai feederezés

Hetek óta tervezgetem, hogy megülöm a pontyokat, amurokat a Dunán, csak a megfelelő pillanatra vártam. A vízállás, és az időjárás optimális, minden adott, hogy nagy pontyot fogjak, már csak el kéne indulni.

Néhány „fangli” kukoricát merek a garázsban lévő munícióból. Tavalyról maradt a tengeri, meg is támadták a molyok rendesen. Össze-vissza van rágva, mérges is vagyok, egy, nem nekik szántam, kettő, minden tiszta moly, három, amit megrágtak, szinte porlik, ránézésre nem alkalmas a pontyhorgászatra. Mindegy, ez van, elenyészőnek nem mondanám a kárt, de nem is tragikus – nem ezen fog múlni a hal. A kukoricás lábast tele teszem, kicsit főzöm, hogy könnyen emészthető legyen, és a víz sem viszi így el. Felszerelésem totális káoszban, tavaly hanyagul otthagytam mindent a sarokban, ahogy az utolsó feederezésen túlestem, most rendezgethetem órákat, hogy estére minden a helyén legyen. Hezitálok kicsit. Jobb volna itthon maradni? – mondom magamban, miközben állok a garázs közepén, és nézem a rumlit – na, jó, nekiállok, ha már a csalit megfőztem.

Miután mindent elrendeztem, értem ez alatt: a helyére raktam, letakarítottam, kidobtam, előtúrtam, kipótoltam – veszek egy tekercs előkezsinórt, és kötök pár előkét, hogy ne szenvedjek éjjel, nem szeretek sötétben szerelni. Aztán összerámolok, a kukoricát vödörbe öntöm, a kocsiban eldöntöm az üléseket, majd plafonig pakolom, utóbbi években képtelen vagyok kevesebb cuccal nekivágni akár egy pár órás pergetésnek is. Hamar a Dunán vagyok, tíz percre van lakhelyemtől a csónakom. Már a töltésről figyelem a vizet, selymesen hömpölyög, a szél se rebben – végiggördül egy csepp a homlokomon, ez az első jele a jó halnak. Átcsoportosítom a holmim a csónakba, közben a melegtől már sűrűn verejtékezik homlokom. Pontyos idő! Egyre izgatottabb vagyok, érzem, hogy éjjel valami történni fog, egy éve pont ugyanilyen időjárás, vízállás volt, mikor a nagy pontyokat akasztottam. Kifejezetten úgy találtam, hogy a dögmeleg pontyos, a front pedig amuros idő, bár az amurok aztán kezdtek a fejemre nőni, ha volt front, ha nem.

Útközben felszerelem a botokat, felfűzöm a kukoricát, közben fél szemmel kémlelem a vizet, nézem a horgászokat, figyelem a balinrablásokat, de nincs mit nézni rajtuk. Idén eltűnt a balin, alig akad pár darab mutatóba, süllőről nem is beszélve, siralmas az idei pergetési szezon – megint. Szomorkodva figyelem, mi folyik a felsőbb körökben, sajnos a nagy ígéretekből és változásokból egyelőre semmi sem valósult meg, továbbra is hálóba akad propellerem az ívási területen, és még mindig nincs ellenőrzés a vadvizeken, de hiszem a változást. Már csak abban reménykedem, hogy a pontyok nem hagynak aludni, s az éjjel megfogom az újabb rekordom.

Végre elém tárul a feederes pálya, üres a környék, nem kell osztozkodnom senkivel, remélem az őrült sebességgel közlekedő hajók is hanyagolnak az éjjel – az már fél siker volna. Mindent ugyanúgy teszek, mint egy éve, bevált helyen, bevált taktikával támadok. Besúlyozás után első a bot, azonnal dobom a horgokat, rá a kukoricát. A patronokat már rég betörtem, lassan úgyis csak azt látni majd. Várok. Elcsendesül a környék, pontyugrásnak semmi jele, bár inkább egyenek, mint ugráljanak, nem? Ezzel bíztatom magam, tuti elindultak már táplálkozni valami mélyebb gödörből, ahol nappal húzzák meg magukat. Lelki szemeimmel látom a pontycsordát, ahogy szipákolva vonul végig a sóderon, és egyszer csak megáll az etetésemen, és tagjai komótosan, egyesével szedegetni kezdik a kukoricát. Nem is, inkább marékszám hörpölik! Hátradőlök, várok. Lesz, ami lesz, marha jól érzem magam. A szürkületben csak pár darab szúnyog akad, később azok is eltűnnek. Egyre mélyebben járok az éjszakában, a szemeim felmondták a szolgálatot, többször lecsukódnak, így kinyitom a féket, és elengedem magam. Olyan ez, mint gyerekkoromban a Mikulás, gyorsan lefeküdtem, hogy minél előbb reggel legyen, így nem kellett sokat várakozni, olyankor amúgy is lassabban telik az idő, ha az ember valamire nagyon vár. És én nagyon várom a pontyokat…

Alig hunyom le a szemem, máris megszalad a fék, ráfogok a botra, halam a part felé oldalaz. Érzem jó hal, de nem az, amire vágyok. Viszonylag könnyen a csónak mellé kényszerítem, igaz, ott többször is kirohan. Persze amur. Idén a negyedik, de nem fogja széttépni a szákot, azért akkora nem lesz. Ötösformára saccolom, mikor felfekszik, gyorsan beszákolom.

Zsákba teszem, majd megigazítom a fűzött kukoricát és visszalendítem a motyóm. Tartok tőle, hogy meglepik az etetést, akkor nem lesz nyugtom, egész éjjel pödörhetem ki a becsavarodott damilt. Kevés kukoricával pótlom az etetést, és tényleg aludni készülök. A jó hal úgyis később jön – tudom.

Hajnal kettő tájt újra visít a fékem, picit össze is rezzenek, mélyen aludtam. Kemény halat akasztok, de ez sem az lesz az a matuzsálem. Rutinfárasztással terelem a szák fölé a kerek, pikkelyes pontyot. A balos botra jött, a pontyos oldalon. Valamiért itt több pontyot fogok, de még nem sikerült rájönnöm a miértjére, nézegettem radarral is a medret, de semmi különöset nem láttam. Lehet, hogy csupán véletlen, de a jobbos az amuros, emez pedig a pontyos. Jó sűrű hal, ezt is elteszem, majd reggel lövök róluk képet.

Még egy órám lehet halat fogni, utána pirkad, megindulnak a pecások, s a jövés-menés nem tesz jót a kapásoknak. Jól megszórom a csónak alatti területet, majd bedobom a horgot, pont oda, ahol a töves jött. Hátha, bár már eléggé kifelé megyek az éjszakából, de jött már itt pirkadatkor tízkilós is. Megtörlöm nyálkás, vizes kezem, és hátradőlök. Picit fáj a hátam a kényelmetlen testtartástól, helyezkedem, de rá kell jöjjek, ez sehogy sem az otthoni ágyam. Mindegy, vissza már nem alszom, megvárom a pirkadatot, hátha. Kisvártatva bólint egyet a balos spicc, majd agresszívan meghajlik, azonnal szól a racsni, el is kapom a botot, de bevágni nem tudok, csak tartom a botot. A dobról fütyül lefelé a huszonkettes monó, rögtön tudom, ez már az a hal lesz, amit idáig vártam. Picit izgulok, tudom, jó hal a horgon, jobb, mint amik már a pontyzsákban vannak. Nem tudok mit tenni, megvárom, míg kiszaladja magát, utána kezesebb lesz. Elég sok zsinórt lehúzott, de megállt, nehezen pumpálom magam felé, közben kitér hol jobbra, hol balra. Próbálkozik, öreg, rafkós hal lesz ez, de volt már ilyennel dolgom, nem ijedek meg. Férfias küzdelem a halat a közelembe hozni, jó súlya van, és időnként kirohan, elég egészséges távolságra. Biztos vagyok benne, hogy ponty, abban is hogy nagy, tíz körülire saccolom. Mikor kezd fáradni, és érzem, hogy bírja a kanóc, ráfogok a dobra, s szigorúbban terhelem. Az eredmény, hogy majdnem kitépi a botot a kezemből. Elismerően bólintok, de ez volt az utolsó próbálkozása. Innét minden pumpálással közelebb, és közelebb kerül halam, majd nem bírom tovább, látni szeretném már kivel van dolgom és fejlámpám fényében fárasztok tovább. Legnagyobb meglepetésemre, egy tíz kiló alatti nyurgát emelek felszínre, s az első adandó alkalommal be is szákolom. Mikor beemelem a csónakba, akkor tudatosul csak bennem, hogy mit fogtam. Egy igazi, hamisítatlan dunai nyurgát. A legszebb ponty a világon – nekem legalábbis. A horog kiválóan, alulra akadt. Ő nem tudott szabadulni tőle, én viszont könnyedén kifordítom belőle.

Kíváncsian teszem a mérlegelőbe, digitális készülékem nyolc és fél kilót mutat. Azonnal zsákba vele, mielőtt valami baja lenne. Kitekerem a másik botot is, elég volt, felveszem a súlyt, és csorgás közben kitakarítom a csónakot, eztán indítom csak be a motort. Pirkadatra érek a kikötőbe.

Miután összepakolok, úgy döntök, alszom egyet a kocsiban, és ezt követően fotózom le a halakat, hogy ne kelljen vakuzni. Nem kell sokáig várnom, azonnal bebólintok…

Nagyjából egy óra alvás után sütök pár képet a halakról, majd visszaeresztem őket, mert amelyik hal ilyen mostoha körülmények között megérte ezt a kort, az nagy valószínűséggel nem fog hálóba keveredni a jövőben sem.

 

..
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »
Kiárusítás

hirdetés