A modern felfogású pontyozó, pontosabban a kimondottan nagypontyozó szerelékek furcsa, lassan száz évet – egyesek szerint ezer éveket – átölelő írott krónikája vélhetően egy komplett könyvet is megtöltene, hiszen időben és térben, különféle nációkon, személyes és közösségi sorsokon átívelő, globális hatású eseményektől befolyásolt kultúrtörténetről (talán nem túlzás ez a kifejezés) van szó. A téma komplexitását jól mutatja, hogy az akasztás elve, a csali felkínálásának technikája, illetve maga a csali nagyjából együtt fejlődött. Nos, ha nem is könyvet, de egy cikket írt a témában Thomas Kaltweit a Forradalom Drezdából címmel a német Fish und Fangban – ezt és angol horgászújságokat felhasználva, valamint saját könyvemből szemezve állítottam össze az alábbi szereléktörténelmi áttekintést.
Ólom, horog, hajszál
A klasszikus úgymond „bojlis szerelék” két forradalmi újítás házasításának köszönhette kirobbanó sikerét, a hajszálelőkének és a bojlinak. Manapság mindenki úgy tudja, hogy angol horgászok tették a felfedezést cirka 40 évvel ezelőtt, ami részben igaz, részben azonban nem. Hogy hogyan?
Az imént említett német szerző saját, német vonatkozású eredményeit azzal egészítette ki, hogy egy angol szakíró pár évvel korábban átvizsgálta a francia szakirodalmat:
„A kutatás során bukkant rá a legendás pontyhorgász, Raoul Renault könyvében a korábban angolnak tartott módszerre, amelyet már 40 évvel korábban alkalmaztak: hajszálelőkén felkínált kemény csaligolyó, sőt önakasztós szerelék, és mindez már az 1930-as években!”
De az igazi szenzáció még csak ez után következett:
„Nem csak a franciák előzték meg az angolszászokat e téren, hanem maguk a szászok is. 1941-ben, a II. világháború kellős közepén, írta a következőket Karl Schwarze, az Érc-hegységbeli Anglerverein Freital (Freitali Horgászegyesület) tagja a Der Angelsport (Horgászsport) című szaklapban: A Drezda melletti tározókban komoly állománya él a nagy pontyoknak, és néhány sporttárs az iránt érdeklődött, hogyan fogjuk mi őket. Egy kicsíráztatott, kissé megfőzött nagyszemű borsót vagy egy kukoricaszemet varrótű segítségével felfűzünk egy fehér cérnaszálra, majd azt a horog öbléhez erősítjük, amint az ábra mutatja.
Ily módon a horog teljesen szabadon van, amely a pontyot egyáltalán nem zavarja, mert a horgot ebben a formában nem is ismeri. Mi, a drezdai tavak horgászai, pontyra szinte mindig erős horgokat használunk, kissé nagyobb ólommal és mindig feszes zsinórral, racsniról horgászunk. A horog köré egy alkalmas szerszámmal csalit szórunk etetés gyanánt. Amikor táplálkozás közben a ponty beszippantja a borsóval csalizott horgot, önmagát akasztja meg, mivel a hegyes horgot nem egykönnyen tudja kiköpni.
A drezdai horgászok nem csupán a hajszálelőkés módszert találták fel akkoriban – már kukoricával, magokkal horgásztak, amelyek az angliai pontyhorgászok körében csak a háború után váltak népszerűvé. Emellett az Érc-hegységiek fejlesztették ki a Bolt riget, azaz a fix ólmos önakasztós szereléket, amelyeket Rod Hutchinson Angliában évtizedekkel később dolgozott ki. Mindezeken túl a Freital környéki német pontyspecialisták az 1930-as években már a nyeletőfékes orsót is kifejlesztették, valamint egy dobócsőhöz hasonló alkalmatosságot is.”
A visszatekintő cikk folytatásában kiderül, a Der Angelsport főszerkesztője, Paul Rauser számára a drezdaiak pontyozó módszere távolról sem volt újdonság 1941-ben, majd a következtetést is levonja belőle!
„Karl Schwarze írását a következőképpen kommentálta: Amikor barátom, Haffke Drezdából a tavaly októberi számunkban ’Felső- és Alsó-Wartha’ címen megjelentetett beszámolóját beküldte és abban a drezdai horgászok által kidolgozott pontyozó módszert ismertette, azt válaszoltam Haffke sporttársnak, hogy ezzel a módszerrel már a régi kínaiak is pontyoztak. Eszembe jutott egy korábbi években írt cikk is, amelyben egy – szerintem magyar – módszert ismertettünk, amelynek a lényege egy igen hegyes horog, egy vagy több a horoghoz kötözött kukoricaszem, rövid előke és az előke végéhez fix módon rögzített nehéz ólom volt. A Hutchinson-féle önakasztós szerelék és magok csaliként történő alkalmazása már jóval a világháború előtt ismert volt, és már akkoriban is pontyoztak olyan rövid előkével, mint manapság. Paul Rauser nem tartotta valami sokra a Drezda melletti Felső- és Alsó-Wartha tározóin horgászók új módszerét, mivel az lényegében semmi más, mint egy helyben ülő horgászat, és így nem sokkal gyarapítja a sportszerű technikákat. Ugyanígy szidják a mai öregek a bojli-specialistákat, mondván, amit ők csinálnak, az nem horgászat, hanem csapdaállítás” – állapítja meg Fisch und Fangos kollégánk, utalva arra, hogy ezek szerint Németországban ugyancsak akadnak, akik rossz szemmel nézik a modern szerelékek terjedését.
A csaliról se feledkezzünk meg…
És akkor essen pár szó a cikkből a bojliról, pontosabban a speciális pontyozó csaliról:
„A Der Sportfischer 1934. márciusi számában az Új fenekező csali című cikkben a következőt olvashatjuk: A ponty és a compó a kemény burgonyacsalit egyáltalán nem veszi fel és olyan óvatosak, hogy többnyire nem szokott sikerülni a bevágás. Mindezt a kellemetlenséget úgy kerülhetjük el, ha nem főtt krumplival, hanem krumpligombóccal horgászunk. Ezt a következőképpen készítjük el: kb. 4-5, héjában főtt krumplit meghámozunk, és reszelőn lereszelünk. Az így kapott, egy kis zsírral és egy kanálnyi burgonyaliszttel elkevert tésztát alaposan átgyúrjuk, amíg már nem tapad az ujjunkhoz. Ekkor kis golyókat csinálunk a tésztából, akkorákat, mint amekkorával pontyra, compóra, dévérre vagy bodorkára horgászunk. Ezeket a golyócskákat lobogó forró vízben addig főzzük, amíg fel nem jönnek a víz tetejére. Ekkor szűrőkanállal kivesszük a golyókat és egy tányéron hagyjuk megszáradni őket. A modern bojli Fred Wilton általi 1972-es feltalálása is kissé másként fest az alábbiak ismeretében: A tojással összegyúrt és enyhén megfőzött tésztán egy keményebb bevonat keletkezik, amelyet a kisebb halak, mint például a bodorka vagy a dévér, nem képesek megrágni. Az egyetlen különbség a német bojihoz képest az, hogy Németországban tojást a világháború után közvetlenül nemigen használtak horgászcsalinak, vagy mert nem volt rá pénz, vagy mert sajnálták erre a célra. Viszont a burgonyakockát sikerült egyre fogósabbá és horogállóbbá tenni.” – jegyzi meg német kollégánk, s mielőtt cikkét egy újabb hajszálelőkés-szerelékkel zárná, választ kapunk arra is, hogy miért nem terjedt el Németország-szerte a forradalmi drezdai módszer:
„Először is, a horgászat Németországban gyakorlatilag a nulláról indult újra a világháború után, a sok régi módszer egyszerűen elfelejtődött, a horgásztémájú könyvek és folyóiratok elégtek a bombázások során, a tapasztalt horgászok pedig elestek a háborúban.
A hajszálelőkés módszer azonban nem merült teljesen feledésbe – 1965-ben írta Horst E. Rudolph az NDK-ban a Jahrbuch des Sportanglers (Sporthorgász-évkönyv) című kiadványban az alábbiakat: A következőkben ismét bemutatom a nálunk szinte kizárólagosan használt és igen eredményes burgonyacsalis módszert. Egy sárgahúsú krumplit kocka alakú darabokra vágunk (a kocka élhosszúsága olyan 7-10 mm), egy fehér cérnaszálra keresztben felfűzzük a kockákat és a cérnára fűzött kockát egy 7-es számú horogra kötözzük. Rudolph persze könnyű ólommal, laza zsinórral és extra hosszú előkével horgászott. A siker receptje, a drezdai elődei által alkalmazott önakasztós módszer, a zűrzavaros időszakban kiesett az emlékezetből.”
Thomas Kaltweit alapos, a kontinentális Európára vonatkozó szerelék- és csalitörténeti tanulmánya itt ér véget, de közben még feltett és megválaszolt egy a fentiek ismeretében jogosnak tűnő kérdést: „Miért gondolja akkor mindenki, hogy az angolok kezdték a modern pontyhorgászatot az 1970-es években? Nos, azért, mert ők voltak azok, akik kombinálták a bojlit az önakasztós szerelékkel és a hajszálelőkés módszerrel! Erre a zseniális húzásra Németországban akkor még nem jöttek rá.”
A szigetlakók
Valóban. A horog mellett felkínálás elve és a keményített tésztagolyó tehát már jóval a hetvenes évek előtt megjelent, sőt (de) még a szigetországban is leírták őket külön-külön a korábbi évtizedben.
Angol újságokból, könyvekből, illetve a még élők visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy az ötvenes évektől komoly pontyos kultúra kezdett kialakulni, annak ellenére, hogy még sehol nem volt a bojli vagy épp a hajszálelőke. Ezek nélkül vert gyökeret a fajspecifikus horgászat, a kimondott nagypontyozás.
A német és francia elődökhöz hasonlóan itt is találni egy-egy embert, aki kísérletezett, illetve a sikereit megosztotta. Az egyik ilyen Richard Walker volt, aki az egyik legkiemelkedőbb elme a horgászat történetében. Bár járt Németországban, azt katonai repülőgéppel tette, és a második világháború alatt (ott is süketült meg fél fülére egy repesztől, ami a gép melletti robbanásból származott), szóval kicsi az esélye, hogy esetleg az ellenségtől merített volna ötleteket. Mindenesetre Walker márnázáskor már az ötvenes-hatvanas években hajszálelőkén kínálta fel a löncshúst, mégpedig azért, hogy a horog és a csali között legyen némi távolság, vagyis a csali ne közvetlenül kerüljön fel a horogra. Ha következetesek lennénk, akkor az összes mai olyan feederszereléket, ami ilyen-olyan plasztik csapokkal, csaligyűrűkkel stb. készül, Walker-szereléknek neveznénk…
Az angol pontyhorgászok furcsamód nem csaptak le egyből a hajszálra (aminek anyaga eleinte tényleg emberi haj volt), de maga a mester sem alkalmazta pontyozáshoz, noha egy 1952. szeptember 13-án fogott 44 fontos (20 kg-os) példánnyal harminc éven át ő tartotta a brit pontyrekordot. (Richard Walkert sokkal inkább az ugyancsak általa feltalált elektromos kapásjelző, a távolra bevethető áramvonalas „Arlesey Bomb” ólomsúly, na és persze a szénszálas horgászbot tett ismertté.)
Tehát a szigetországban is ismert volt már a hajszál, ezért aztán különösen érdekes, hogy Jim Gibbinson „Fishing” című lapban olvasható cikke – mely egy évvel az NDK-s évkönyv előtt jelent meg –, még nem említi a csali előkére kötését a kellemetlen halak távoltartásának praktikái között. Említi viszont a bojli angliai őspéldányát. Hadd idézzek a Nagypontyhorgászatom című könyvemből Jim Gibbinsonra utalva: „1964-ben az említett magazin augusztus 14-én megjelent számában például leírta a bojli egyik kezdetleges változatát, a kenyértészta-alapú főtt golyót. Sőt, becsületére legyen mondva, azt is bevallja, hogy fogalma sincs honnan hallott erről, de az biztos, hogy nem ő találta ki, sejtése szerint talán valami amerikai(!) turpisság lehet. Ami abban rejlik, hogy a kenyértésztát, tehát magát a masszát nem kisüti, hanem golyókat formál belőle és forró vízben kérgesre főzi. Ez a kéreg pont elég arra, hogy a nemkívánatos halak csipkelődésének ellenálljon, ám a horog át tud rajta hatolni bevágáskor, így biztos az akadás. Merthogy Gibbinson még a horogra húzta ezt a „bojlit” és nem hajszálra fűzte. Az utóbbira úgy tíz évet kellett várniuk a brit horgászoknak, akik persze addig is, meg előtte is serényen fogdosták a szebbnél szebb pontyokat hagyományos módszerekkel – utána pedig a még szebbeket…”
Tehát már majdnem bojli is rendelkezésre állt Angliában 1964-ben, bár az „igazira”, pontosabban „A bojlira” 1972-ig kellett várni, akkor jött elő ugyanis HNV elméletével Fred Wilton. Ez a szerelékek fejlődésének szempontjából azért sem mellőzhető pont, mert a nagy tápértékű, ám kérges, viszonylag kemény csalik sikere nyomán vált igazán szükségessé valami olyan megoldás, ami jobb akadást biztosít a horog számára. Az addig a horogra húzott csalik ugyanis nehezítették a hegy kapaszkodását.
És jöttek a hetvenes évek, illetve Kevin Maddocks és Len Middleton, akik azzal (is) alkottak maradandót (főként az utóbbi), hogy némileg újra felfedezték maguknak mind a két találmányt ’78-ban, és egyesítették, így alkalmazták. Akváriumi kísérletek során rájöttek, hogy a pontyok nem tudják megkülönböztetni az etetésként beszórt golyókat a csalitól, ha ez utóbbi hajszálra kerül, illetve ez esetben jobban is akad. Ez a két felismerés forradalmasította egyúttal összekapcsolta a szerelékek és a csalik történetét.
Később további elméleteket állítottak fel, melyek egy részéről azóta kiderült, hogy tévesek voltak. Például a 3-4 inches hajszálak túl hosszúnak bizonyultak, és szép lassan lerövidültek, mert a rengeteg kapás nem mindig akadt meg. De az eleinte puha hajszál is sokat keményedett, merevedett az idők során, sőt egy-egy modernebb szerelékben már gyakorlatilag nem is „hajszálról” „cérnáról”, de még csak nem is csalielőkéről, hanem amolyan csalivezetőről, csalisínről beszélhetünk.
A Maddocks által jegyzett ’81-es Pontyláz című könyv óta (mely a nyolcvanas évek legsikeresebb horgászkiadványa volt!) számtalan változata készült el a hajszálelőkés végszereléknek – ezek elve lényegében nem változott, felépítésük, szerkezetük, felhasználási területeik azonban annyira szerteágazó lett, hogy elkél egy kis segítség, ha az ember el akar igazodni közöttük.
