Ünnep

Dunai pecáim legtöbbjét a fővárosi szakaszon művelem, ám időről-időre ellátogatok a Budapest fölötti részekre is. Valahogy úgy alakult, hogy az idő előrehaladtával egyre távolabb kerültem. Így horgásztam Dunakeszinél, Gödnél, Szentendrénél, de ezúttal még tovább jutottam. Nem először jártam erre, néhány hete egy kedves horgászcimbora társaságában voltam itt először. A környék, s maga a hely gyönyörű, nem mellesleg halak is járják szép számmal.


hirdetés

Borongós, nyirkos reggel gurulok célom felé. Álmos településeken hajtottam keresztül, én is tudnék még aludni. A parton közel, s távol egyetlen horgász sincs, illetve, várjunk csak… Igen, ő ott messze mégiscsak egy pecás lesz. Szóval, ezen a szürke reggelen ketten gondoltuk úgy, hogy a politikusok csak nyomják nyugodtan ünnepi beszédeiket, értelmük úgysincs már egy jó ideje. Mi inkább itt, a Duna ezen szakaszán töltjük ezt a napot. Lássunk neki!

Borongós, nyirkos reggel gurulok célom felé. Álmos településeken hajtottam keresztül, én is tudnék még aludni. A parton közel, s távol egyetlen horgász sincs, illetve, várjunk csak… Igen, ő ott messze mégiscsak egy pecás lesz. Szóval, ezen a szürke reggelen ketten gondoltuk úgy, hogy a politikusok csak nyomják nyugodtan ünnepi beszédeiket, értelmük úgysincs már egy jó ideje. Mi inkább itt, a Duna ezen szakaszán töltjük ezt a napot. Lássunk neki!

Sóderos pálya van előttem, ami a bedobott zsinórok szögéből következtetve elég markánsan mélyül. Kb. 25 méteres távolságra dobálom a szerelékeket, legalább 2,5-3 méteres vizet sejtek abban a távolságban. Akadó nincs előttem, talán csak néhány nagyobb kő, de azok nem zavarják a horgászatot. A mostani vízállás kicsit alacsonyabb, mint a múltkor. A hagyományos, kisebb méretű szögletes etetőkosárból a 80 grammos már biztonsággal megállt akkor, most a 70-es is elég lenne talán. Viszont sok etetőkaját hoztam magammal, sokat is akarok bedobni, ehhez viszont nagyméretű kosár dukál. A nagy méret egyúttal nagy felületet is ad a folyónak, így ezekből a nagy kosarakból nagyobb tömegű is kell. Némi próbálgatás után a 4 unciás kosár mellett döntök.

A vödör majdnem tele a bekevert anyaggal, plusz egy liter csonti vár még a horgászatra. Ennek kell bemennie a mai nap, ezért 5-6 percenként dobok a nagy kosarakkal. Teljesen hiába. Egész délelőtt (kilenctől délig) nem történik gyakorlatilag semmi. Négy géb, egy kis szilvaorrú, egy hasonlóan kis paduc és egy harmadik hal, amit apró domolykóként azonosítok, de kiugrik a kezemből, mielőtt lencsevégre kaphatnám. Az etetőanyag szépen fogyott ez idő alatt, de teljesen haszontalanul. Az eső is rákezd közben, ez kész. Gyönyörű nap a mai…

De nem mondok igazat, mert valami mégis történt a délelőtt során. Lett egy barátom. Na jó, ez a barátság inkább az érdekeken alapult, de manapság már ez is ritka, tehát becsülendő. Új barátom egy apró, verébszerű madár, szürkés-kékes hát, sárgás-rozsdás mell és has, markáns fekete csík a szem magasságában, sötét, hegyes csőr. Csuszka. Eleinte nagyon óvatosan kerülgettük egymást. Pontosabban ő kerülgetett engem, de leginkább is az etetőanyagos vödröt. Amint egy lépésnyire eltávolodtam a vödörtől (ott volt a szék mellett), azonnal ott termett, kicsipegetett az etetőanyagból néhány szemet és csivitelve elrepült. Később már nem zavarta a jelenlétem, simán odaszállt a vödörre akkor is, ha ott ültem mellette. Kifigyeltem, hogy az etetőből kizárólag a főtt búzát és a kendert szedegette ki, semmi mást nem vitt belőle. A végén már olyan otthonosan érezte magát, hogy rendszeresen rászállt a horgászbotjaimra, a székemre, sőt, még a térdemen is megpihent egyszer, igaz, csak egy pillanatra. Barátok lettünk, na.

 A barátság szép dolog, a peca meg egy másik, szóval fogni kéne valamit. Ekkor (fél egy körül járunk) a folyás szerint fölső botom spiccén először két rövid ütés látszik, aztán markánsan a víz felé csavarodik. Bevágok. A hal rögtön fölfelé indul, le is húz nyomban pár fordulatnyi zsinórt, de sikerül megállítanom még a kiakasztás helye előtt. Ellenfelem nagyon erős, a kifelé pumpálás komoly erőfeszítést igényel, többször megállunk huzakodni kicsit. Végül akkor bolondul meg igazán, amikor a partközeli, sekélyebb vizet megérzi, vagy tíz métert szalad tőle megint. Amikor meglátom a hal sziluettjét a víz alatt, egészen elcsodálkozom: de szép darab! Nem is tévedek, 3,5 kilósnak mérem. Na, ez már valami! A márna szép, darabos, nem is tudom a tarkóját rendesen átfogni. A szemetelő esőben bohóckodom kicsit az önkioldós fényképezőgéppel. Az eredményt látva és arra szenvedésre gondolva, ahogy eljutottam idáig, a nap hátralévő részében már nem erőltetem ezt a fényképezzük magunkat hallal dolgot.

Mindannyian – a halak is és én is – rápihenünk a dologra, csak új barátom legyeskedik körülöttem változatlan elánnal. Kicsit meg van sértődve, mert a feltámadó eső miatt rátettem a vödörre a tetejét. A csontik kezdenek vizesek lenni, az meg ugye azzal jár, hogy szét tudnak mászni mindenfelé, a kajának sincs hasznára az eső. A csuszka türelmetlen, repked körülöttem, rászáll a vödör tetejére, kopogtatja (esküszöm!). Így kidolgozunk egy megoldást. Amikor csalizom, az utána következő dobás idejére még nem teszem vissza a tetőt, addig jön és visz belőle kaját. Aztán visszaülök a helyemre és bezárom az éléskamrát, a következő csalizásig. Működik.

Újabb márna, nem akkora, mint az első, másfél-két kiló lehet, de örülök neki is. Érdekesen fogom, mert szinte még be sem állt a kosár, már húzta is a gilisztás horgot. Előfordul az ilyen – nem is ritkán – de engem mindig meglep az ilyen „türelmetlen” jószág. Márnához híven harcosan viselkedik ő is, de nem olyan erős, mint iménti társa. A harmadik kapás is bajszos, hasonló méret lehet, de a merítés előtti pillanatokban elvesztem vele a kontaktust, a horog kipattan a szájából. Megesik az ilyen, főleg, ha csak vékonyan csípi a tű a hal szája szélét. Elmondok egy „miatyánkot”, de ezzel el is száll a mérgem.

A kezdődő áradás kicsit hizlalja a folyót, reggel óta úgy 8-10 centit emelkedett a vízszint. Itt a lankás parton ez már észrevehető változás, hátrébb kell cuccolnom egy fél métert. Az kevéssé zavar, hogy a botok vége immár a vízben áll, az sokkal jobban, hogy egy-egy elhaladó hajó után a hullámok engem is elérnek.

Megint márnát akasztok, de ez sem lesz happy end. A megakasztás után szinte azonnal, néhány húzás után szakad az egész cucc, horogelőkéstől, 4 unciás kosarastól. Kocsi, ló, mondaná a barátom, de ő most néhány ezer kilométerre innen, Tennessee fővárosában, néhány állandó jellegű tettestársával muzsikálgat éppen. A fene a jó dolgát az ilyeneknek…

Boldogult Knézy Jenő szavaival élve: „Hát kérem”, megszállnak a dévérek. Nem kicsit, nagyon. De tényleg. Kapásaik idegesen rángatózó botvég formájában jelentkeznek és nem kis rajban lehetnek jelen, mert vagy másfél órán keresztül ők foglalkoztatnak. Sebaj! Darabos, kiló körüli példányok, meg egy-két nagyobb is. Fantasztikus halak! Annyi erejük nincs, mint a márnának, jásznak, de lapított testüket a sodrásnak feszítve mégis komoly ellenállást képesek kifejteni. A dunai dévérek pedig – kezdem azt hinni – egy külön kaszt a dévérkeszeg fajon belül. Szájuk egészen vastag, erős, pikkelyeik kemények, testük sötétebb tónusú máshol lakó társaiknál. És akkorák is vannak, amekkora nincs is... Nagyon jó dolog rájuk horgászni!

Fél négy körül – mintegy keretet adva a délutánnak – megint a márnák veszik át az uralmat az előttem lévő szakaszon. Egyszer olyan szívesen megnézném, hogy a valóságban mi is zajlik egy-egy horgászat során előttem. Először megjelent néhány darabosabb márna, utánuk jött a nagy csapat, végigtúrták az aljzatot, ék alakú fejüket a kavicsok közé fúrva. Aztán befutott egy óriási dévérraj, akik a márnák által feltúrt szakaszt végigporszívózták. Még be sem fejezték, amikor egy másik csapat márna (vagy azok, akik az előbb távoztak?) szivárgott be közéjük. Ez egész egyszerűen fantasztikus!

Ha a márnák veszik át az uralmat, az azt jelenti, hogy horogra is akad belőlük. Annyi a változás, hogy most márnát és dévért vegyesen akasztok. Épp annyira jönnek sűrűn a halak, hogy a kétbotos horgászat még kivitelezhető. A megfogott halak nem mindegyikét fotózom, de ha igen, az egy pár perces procedúra. Jó is, hogy nem látnak közben mások, mert már-már burleszk-szerű jeleneteknek lennének tanúi. Aztán a megfogott halat tíz-tizenöt méterrel lejjebb viszem, s ott engedem vissza, mert nem akarom, hogy a visszairamodó hal magával vigye a többit is. Ha a horgászhelyen engedem el a halat, ez könnyebben megtörténhet. Ez ugye a kövezésen sokszor nem kivitelezhető, de itt a sóderoson kifizetődik. Orsóim nem nyeletőfékesek, így a visszaengedéskor fél szemmel a másik botot figyelem, volt már, hogy futni kellett.

Fél ötkor az egyik felszereléssel elakadok (most először az egész nap során), s hiába próbálkozom sokféleképp, nem tudom kiszabadítani a cuccost. Adj király katonát! Ezt amolyan felszólításnak tekintem, pakolni kezdek. Csuszka barátomnak teszek egy nagy marék etetőanyagot a vödör helyére, nagyjából ennyi maradt az egészből. Van nagyobb öröm is, mint a szottyosra ázott motyót összecsomagolni, de ez is része a dolognak. Sajnos. Hét márna, egy tucat szép dévér, néhány paduc, egy szilvaorrú, egy kis domi és csupán pár géb. No meg vagy három apró balin, amelyek a lábam előtt a halakkal való foglalkozás idejére vízbe ejtett horogra rágták fel magukat. Ennyi volt ez a délután. Az ország ünnepe – attól tartok – nem volt felhőtlen, az enyém, dacára a borult égnek és a szemerkélő esőnek, gyönyörű volt.

Hozzászólások

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.
Ha még nem regisztráltál, itt regisztrálhatsz.

Beléphetsz fikanickkel is, így nem tároljuk az adataidat és név nélkül kommentelhetsz.

Mindezt megspórolhatod, ha a Facebook segítségével lépsz be:
Belépés facebook-kal
 

én még sosem fogtam paducot :(
jellemzően a mély vagy a sekélyebb vízben keressem őket?

2
pumpa.fej
3 éve

gratulálok jó írás, jó peca !

1
Ezek megvoltak?bezár
Tovább a Fishing Time-ra »

hirdetés